Vén muzsikus, mit vétettem én neked,

Hogy mindig csak szomorítasz engemet?

Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,

Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb,

Ez nekem még keserűbb!

Régi sorsa magyaroknak a bánat,

E nélkül már tán élni sem tudnának,

Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom,

Hadd busuljunk legalább a nótádon,

Hadd busúljunk nótádon!

Czudar nemzet biz a magyar, hiába,

Nem igen néz se előre se hátra,

Elfeledte, a mi történt ezelőtt,

A jövő meg? bánja is ez a jövőt,

Bánja is ez a jövőt!

Egyszer ember csak a magyar, mikor a

Fülét szivét megtölti a muzsika,

Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor,

Eszébe jut a siralmas hajdankor,

A siralmas hajdankor.

Sirathatjuk is a multat, Mohácsot,

Kiket ott a török fegyver levágott;

Ha őket eltemették vón rendesen,

Húsz ezer sír állna ottan egy helyen,

Húsz ezer sír egy helyen!

És mikor már kibusúltuk magunkat,

Megfeszítjük lelkünket és karunkat,

És ha akkor ott volna az ellenség,

Ha még annyi volna is mind elesnék,

Mind egy szálig elesnék!

Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’,

Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka,

Hogy kivirít még a magyar nép fája,

S lombjait majd isten, ember csodálja,

Isten, ember csodálja! –

Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,

Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon,

Olyan isten igazában tudtad te,

Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,

A magyarnak a szive.

Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,

Pedig veled ötven évet mulattunk,

Gyere vissza, áldom azt az istened,

Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet,

Kezd el azt az ötvenet! – –

Addig híttam, hogy sírjából megjelent,

Megjelent, de csak addig volt idefent,

Míg kezével hajlékára mutatott…

Mi van benne? hegedű és koldusbot,

Hegedű és koldusbot!

(Pest.)