(Moreau után francziából.1))

E durva ágyon végvonaglásomban

Még szánakozó könnyeket lelek,

Mert a dicsőség és lángész illatja

Árasztja el e fájdalom-helyet.

Itt énekelt ő, itt imádkozott és

Halt meg, reményeinek özvegye,

S én ismétlem, számlálva szenvedésim:

Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

»Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám,

»Gondunk leszen lantodra és reád.«

Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak

Az irgalom nyitá meg ajtaját.

Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül,

S ha meghalok, rajtad lesz bélyege…

Ah, kiesik az irótoll kezembül;

Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

-371-

Ha hosszu sóhajtásaim után egy

Vigasztaló szó hangzanék nekem,

Ha volna itten egy baráti kéz, mely

Megmelegítné reszkető kezem!

De a barátok nem hallják keservem,

Estéjök lakomában foly ma le,

S nem veszik észre társok távollétét…

Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Megátkozom én születésem napját;

De a természet olyan gyönyörű,

De minden este erdők illatával

Lebeg a szellő ablakom körűl.

Sétálni párosan virágos fűben,

Bent a fák közt merengve űlni le:

Oh mily boldogság, milyen szép az élet!…

Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

(Pest.)