Magas hegy tetején régi Buda vára,

Merőn állva néz a ballagó Dunára,

Talán azért néz, hogy leszédüljön végre,

És a mélybe essék, a víz fenekére.

Jobb is lenne már ő néki ott a mélyben,

Sok gyászdolgot látott, hosszu életében,

Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle,

Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?

Látta gonosz Zsigmond király idejében

Kont levágott fejét a hóhér kezében,

Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét,

S véle egyetemben sok jó társaiét.

Látta a hitszegő László király alatt,

Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt,

Szép Hunyadi László, fiatal levente,

Öt pallos-suhintás fejét leütötte.

Martinovicsot is látta négy társával

Összeölelkezni a véres halállal,

Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét

S lemetszett fejeik rémes fejérségét.

Hát ezután kit lát?… elgondolom olykor:

Ki tudja, hát ha most én rajtam van a sor?

Talán engem is, mint őket, lefejeznek –

Ha meghalok, hazám, te érted halok meg.

Budán ne járjatok, ne járjatok éjjel,

Mert találkoztok a megöltek lelkével,

Hónok alatt tartják levágott fejöket,

Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet.

Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piaczán

Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát,

Martinovics pedig társaival együtt

Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.

Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál,

Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál,

A sok jó igazi magyar vért megivád,

S német csaplár adta neked az áldomást.

Vendégül fogadtuk hozzánk a németet,

Hanem a vendégből csakhamar gazda lett,

S hejh be roszul, hejh be csúful gazdálkodott,

Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.

Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai,

Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai,

Ezek és több mások összeszövetkeznek,

Széttörni rablánczát a magyar nemzetnek:

Összeszövetkeztek élet és halálra,

Szabadságot hozni a magyar hazára,

A magyar hazának elnyomott népére,

Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.

»Tovább is csak sohajts, szép magyar nemzetem?

Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem!

Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet,

Legeslegkevésbbé pedig a németet.

Szabadítóidat mi bennünk tekintsed,

Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset,

S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el,

Lemossuk a zsarnók tulajdon vérével!«

Az összeesküdtek így beszéltek bátran,

S haladtak naponként a titkos munkában,

Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna,

Egy istentelen kéz azt leszakította.

Elárulta őket egy rosz, egy gaz czudar,

Elfogdosták őket egymásután hamar,

S börtönbe vetették nehéz vasba verve.

Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.

Csakhamar kihítták a börtönbül őket,

Bírák elé vitték kihallgatás végett.

És szólt a bíró: »nem maradtok életben,

Összeesküdtetek a szent haza ellen.«

És ők így feleltek nagy rendíthetetlen:

»Nem a haza ellen, csak a király ellen!

Ha a király s haza egy uton nem járnak,

Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!«

Nagy és szent igazság! de ez igazságot

Még most is egészen ki nem mondhatjátok.

Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni,

Különben az ember vele magát sérti;

Annál kevesebbé volt még akkor szabad,

Tisztán és kereken mondani igazat…

Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik,

Már azért magáért a nyakukat szegik.

A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán

Mind az öt elvérzett egy nap egymásután

A szegény magyarok leverve zokogtak,

A németek pedig gőgösen kaczagtak.

Ők, az elitéltek bátran léptek oda

A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra…

Május hónapja volt, hajnal volt az egen,

Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.

-405-

Szabadságért elhullt dicső áldozatok,

Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok?

Hová temettek el? szent hamvaitokat

Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat?

Olyan sokáig volt átkozott nevetek,

Megemlíteni sem volt szabad bennetek,

De már annak vége… megadhatjuk a bért,

Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!

(Pest.)