Köröskörül sötét felhő az égen,

Egy magányos csillag ragyog középen.

Az a csillag ott a magyar nép képe,

Kit idegen népek vettek középre.

Nagy a világ, és testvérünk nincs benne,

Nincsen, a ki bajainkban részt venne.

Dehogy testvér a magyarhoz a világ!

Ellensége minden ember, a kit lát.

Ha a magyar is elhagyja a magyart,

Nem lesz akkor olyan, a ki vele tart,

Ugy eltűnik, mint az égről a csillag,

Ha a sötét felhők reá borulnak.

Föl, székely, föl, közös az ellenségünk,

Ti nektek is az árt, a ki mi nékünk,

Az vert vasra titeket, a ki minket,

Együtt törjük szét a közös bilincset!

Mert végtére szabadokká kell lennünk;

Hadd legyen az egész világ ellenünk!

Bennünket az még kétségbe ne ejtsen,

Hisz velünk van az igazság s az isten.

Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi,

Mint a gyertya, mit el lehet oltani!

A magyarnak élnie kell örökké,

És nem szabad rabnak lennie többé!

Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel;

Ki néz vele szembe, ha nem a székely?

Hisz a székely ősapja volt Attila,

Kit ugy híttak, hogy az isten ostora!

Hiába, Bécs, hiába van gazságod,

Küldheted ránk a ráczot, a horvátot;

Állani fog, állani fog Magyarhon,

Élni fogunk, élni fogunk szabadon!

(Pest.)