Vesztett csaták, csufos futások!

Bár merre nézek, mást nem látok.

Miként a sár, a melybe

Követ hajítanak be,

Úgy feccsen szét a harczok mezejérül,

Oh nemzetem, képedre a gyalázat.

S a hit már-már sokak szivébe gyérül,

Hogy mindörökre jármodat lerázod.

Ki ismer engem csüggedőnek?

Kislelküséggel engemet ki vádol?

De aggodalmak néha rám is jőnek

Most a jövő rejtélyes távolából,

Jőnek, miként az éji denevérek

S el-elvisítják itten magokat,

Hogy rá szivemben hidegséget érzek

És lélekzésem szinte elakad.

Hazám, hazám, magyar haza,

Elátkozott föld vagy hát?

Ki volt, ki igy megátkoza?

Hogy rajtad a szabadság

Örökké csak földönfutó legyen,

Ki pillanatra hozzád menekűl,

De a mint jön, megint megyen,

Elűzik kérlelhetlenűl!

Hányszor kelénk fel három század óta

Lerázni hősleg a bilincseket!

S kardunk mindig behullt a vérfolyóba,

Mely meghasított keblünkből eredt,

S ájulva a mint a földön feküttünk,

Kaczagva tombolt a zsarnok fölöttünk.

Most talpon állunk ujolag…

Azért állottunk volna fel,

Hogy újra földhöz sujtsanak?

Nem, nem, most győzni vagy meghalni kell!

Csatára, nemzetem,

Halál vagy győzelem!

Föl, föl, te jobban nem szeretheted

A szép halálnál a csuf életet,

Te inkább sírba fekszel, mint mocsárba…

De a ki kész a hős halálra,

Az diadalmaskodni fog.

Induljatok

Százezerével, miljomjával

A szolgaság Egyiptomábol

A szabadsági Kánaánba’

Mint Mózes népe hajdanába,

Nekik volt, van nekünk is istenünk,

Ő fog vezetni tűzoszlop képében,

S az ellenség kiomló vére lészen

A vörös tenger, melyen átmegyünk!

(Debreczen.)