Édes hazám, Magyarország,

Mi a bajod? bús az orczád,

Az orczád bús, a könnyed hull,

Alig vagy a fájdalomtul.

»Mi volna más bajom nékem,

Mint hogy a királyi széken

Ember helyett vadállat űl,

Uralkodik kegyetlenűl.

Zsigmond király, te vadállat,

Ne nyomjad úgy a vállamat,

Alig bírja már a lábam,

El kell dőlnöm itt hosszában.

Azért tettelek királynak,

Világ első királyának,

Hogy így csúffá tégy engemet,

Kiszakítsd az életemet?

Én istenem, hová nézzek?

Mindenütt csak bús enyészet,

Minden tagom zsibbad és fáj,

Átkozott légy, Zsigmond király!

Lelkem, testem nagyon beteg,

Gyermekeim, segítsetek,

Hol vagytok ti, jó vitézek,

Merre jártok, merre késtek?«

Szegény haza, fiaidat

Hasztalanul hivogatod;

Az egyik rész gaz áruló,

A másik rész földönfutó.

Bakony erdő sötétsége

Zsiványoknak volt a fészke,

De most benne űzött vadak

Laknak, igaz hazafiak.

Közöttök van – hogy ne volna? –

Kont István is a vadonba’,

Feje fölött sötét ágak,

Szíve fölött sötét bánat.

Gondolkodik jó sokáig,

Összehíja czimboráit,

Csendesen előre lépett,

És így kezdte a beszédet:

»Beh összeolvad a számunk!

Szegény jó Magyarországunk,

Csupán harmincz ember maradt

Védeni szabadságodat.

Nincs mit tennünk, kicsiny a szám,

Isten veled, kedves hazám!…

Barátim, csak egy van hátra,

Készüljünk el a halálra.

Föl Budára a királyhoz,

Tegyük kardunkat lábához,

Hadd vegye el életünket,

Csak ne bántsa gyermekinket.«

Egynek sem volt kifogása,

Mind készen volt a halálra,

Fölnyergeltek, lóra kaptak,

Buda felé lovagoltak.

Mentek együtt egy csoportban,

Mentek némán, mentek lassan,

Némán, lassan és sötéten,

Mint a felhő megy az égen.

Budavárba följutának,

Király előtt megállának,

A legbölcsebb közöttök Kont,

Királynak ily beszédet mond:

»Itt vagyunk, király, előtted,

Kiirthat’d a pártütőket,

Vedd el a mi életünket,

Csak kíméld meg gyermekinket.«

S leoldozták kardjaikat,

Kezök reszket, keblök dagad;

Kardjoktól kell elszakadni!

Mintha lelkök szakadna ki.

De csak még is leoldozták,

Király előtt le is rakták,

Oda rakták őket sorba,

Szegényeket, od’ a porba.

A hazának képe volt ez,

Ottan hevert, mint a holttest

A haza is, megalázva,

Rajta a gaz király lába.

-418-

Zsigmond király nagy kevélyen

Végignéz a vitézségen,

Szemeit félig behúnyja,

És így kezdi czudar gúnynyal:

»Nos hát, nagy jó uraimék,

Elég már a tréfa, elég?

Meglapulunk valahára

Megkorbácsolt eb módjára.

Hát ezek a vad vitézek,

A kik a királyi széket

S koronámat fenyegeték?

Kiktől szinte megijedék.

Hisz ezek jámbor koldúsok!…

Szegény golyhók, mit busúltok?

Jól van; a mért koldulátok,

Az életet megkapjátok.«

A harmincz vitéz föllobban

Irtóztató bősz haragban,

Láng a szivök, láng a szemök,

Fölfordult a világ velök.

Kont a bajuszán egyet ránt,

Megereszti vastag hangját,

S a beszéd végét se várva

Reá dördűl a királyra:

»Állj meg, a ki istened van!

Többet nem szólsz bosszulatlan…

Koldús vagy ám te! vagy volnál,

Ha más, ha zsivány nem volnál.

Gyermekink s nem magunk végett

Jöttünk ide kérni téged…

Gyermek ide, gyermek oda!

Most a koczka el van dobva.

Zsivány voltál, vagy és maradsz,

És minden ivadékod az,

Vér rajtad a piros bársony,

Süssenek meg tüzes nyárson!

Gyilkoltass meg mindnyájunkat,

Ez te hozzád illő munka…

De mit álltam szóba véled?

Haramjával nem beszélek.«

Némán néz a király rája,

Habot túr dühében szája,

Int kezével, s a vitézek

Hóhérkézre kerülének.

És a hóhér sujtana már…

»Megállj, mester«, szól a király,

»Halljátok, a ki letérdel

S kegyelmet kér, életet nyer.«

Nincs a harmincz között egy se,

A ki térdét meggörbítse,

Egy se mozdul, egy se térdel,

Állnak néma megvetéssel.

»Sujts!« ordít a veszett király,

»Sujts, bakó, sujts, mig egy fej áll!«

Sujt az, s hullanak a fejek,

Mint őszszel a falevelek.

Huszonkilencz fej hever már,

Garmadában a vérpadnál,

Huszonkilencz ember vére

Száradt a piacz kövére.

Most Kont István következik,

A végső, a harminczadik!

Ő volt akkor a hazába’

A szabadság végsugára.

Hogy föllépett a vérpadra

Megreszketett az alatta;

Ott áll bokáig a vérben

Társai elfolyt vérében.

Összegörnyed Zsigmond király,

Az elítélt egyenest áll,

Olyan az ő tekintete,

Mint az isten itélete.

Szólna Zsigmond: »végezd mester!«

De szólani nem tud, nem mer:

Körmét a mellébe vágta,

Fogaival ajkát rágta.

Iszonyú csend… Kont lehajlott,

A kiomlott vérbe markolt,

S a piros vért oda vágja

Zsigmond fejér orczájára.

Ordítozás, dob pergése!

De hallik Kont mennydörgése:

»Zsigmond király, gyilkos király,

Vérünk, átkunk fejedre száll!«

-419-

A hóhérbárd villan, suhan,

Kont feje is a porba’ van,

Úgy esett le a válláról,

Mint a nap az ég boltjáról.

(Debreczen.)