Pacsírtaszót hallok megint!

Egészen elfeledtem már.

Dalolj, tavasznak hírmondója te,

Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jól esik

A harczi zaj után e dal,

Mikéntha bérczi hűs patak füröszt

Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,

Eszembe hozzák e dalok,

Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,

Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a

Költészet és a szerelem,

Az a sok jó, mit e két istennő

Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a

Két rózsafa ismét virit

Dalodra, és lehajtja mámoros

Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim

Oly kedvesek, oly édesek…

Te rólad álmodom, hív angyalom,

Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,

Kit istentől azért nyerék,

Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,

De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid

Kikeltik a virágokat!

Szivem mily puszta volt, és benne már

Milyen sok szép virág fakad.

(Bethlen.)