Tíz katona esett a helységre,

Nem volt szükség fogdosó kötélre,

Húsz legény ment maga jó szántából

Zászló alá az eke szarvától.

»Hogy ne mennék örömest, mikor kell!

A ki nem megy, hitvány, gyáva korhely.

Nem királyért hadakozunk mostan,

A hazáért fogunk állni sorban.

Nem királyért, sőt a király ellen,

A kit isten mindörökké verjen!

Verje meg úgy, a mint ő akarta,

Hogy igába jussunk mi s nyomorba.

Te éretted megyünk a csatába,

Nemzetünknek drága szabadsága!

Megyünk húszan tíz helyett, és ha kell

Utánunk még kétszer annyi jön el.«

S összeálltak indulásra készen

Az ujonczok falu közepében,

Körülöttök fiatalok, vének

Gyülekeztek búcsuvétel végett.

Az anyák (ez a természet rende,

Isten őket már igy teremtette,

Ők szegények erről nem tehetnek)

Hát az anyák szörnyen keseregtek.

Sírtak-rítak, mint az őszi felleg,

Fiaiknak hogy elmenni kellett,

Elmenniök, és még oda pedig,

A hol a halál vendégeskedik.

A mint mondom, volt sok sírás-rívás,

Hejh hanem úgy csak korán se rítt más,

Egynek se volt oly nedves köténye,

Mint kelmednek, szegény Panna néne.

-422-

Hogy ne sírna? három fia vagyon,

Mind a három szép szál legény nagyon,

S mind a három be vagyon sorozva

Katonának s ottan áll a sorba’.

»Hagyd el, anyjok, hagyd el már,« szólt kérve

Péter bátya, Panna néni férje,

»Hagyd el, anyjok, elég ebbül ennyi,

Nem is illik ennyit keseregni.

Nékem is ugy fiaim, mint néked,

Azért még sem siratom ám őket,

Sőt örülök, hogy nevemmel hárman

Lesznek ott a szabadság harczában.

Menjetek el, szeretett cselédim;

Ha megjöttök a háboru végin,

Nagy kedvem lesz… és ha oda vesztek,

Fáj a szívem majd, de nem reped meg.

Szép halál a szabadságért halni,

A hogy én azt el tudom gondolni,

Legszebb halál az a csatatéri,

A hogy azt az én eszem föléri.

Menjetek hát életbe, halálba,

Fegyveritek legyenek megáldva,

Hogy szabadság ragyogjon majd rajtok,

Különben jobb, hogy ha ott maradtok.«

Az ujonczok utra kerekedtek,

Jó kedve volt a jó gyerekeknek;

Ugy mentenek a halál utjára,

Mintha mentek volna lakomára.

Péter bátya, hát kendet mi lelte?

Olyat sóhajt, majd kiszáll a lelke,

Néz utána az ujoncz-seregnek,

S íme, íme könnyei peregnek.

E hát vége a sok czifra szónak?

Addig beszélt máshoz biztatólag,

Addig köpte a markát, mig aztán

Tyúkmadár lett a vitéz oroszlán.

Csúfolták az öreget keményen,

Hogy hát ő csak szóval győzte légyen,

De az öreg, bár nagyon is únja,

Egy sziporkát sem felel a gúnyra.

A mit szólott azt csak ugy magában

Mormogta el haza ballagtában:

»Mennek ők és maradni kell nékem!

Itthonn maraszt göthös öregségem.

Szabadságot vesznek drága áron,

S én ne legyek a véres vásáron,

Én itthonn csak kész portékát lessek,

Ne legyek ott, hogy én is fizessek!

Jól esik, hogy megértem ezt a kort,

Hol nemzetem láncz helyett fegyvert hord,

S még is vesztem vón el eddig inkább,

Mint hogy most csak nézzem e szent munkát!

Elvágnám a két kezem, két lábam,

Ha tudnám, hogy nem vágom hiában,

Ha helyette más erős új nőne,

Hogy mehetnék majd a harczmezőre!«

(Szalonta.)