Oedipus király
(A háttérben a királyi palota. Oldalt csarnokok, elül oltárok és szobrok. A lépcsőkön aggastyánok és gyermekek, részint ülve, részint állva; mindegyik kezében olajfalomb, melyet az oltár felé lehajtva tartanak. A csoport közepén áll a pap. Oedipus kilép a palotából.)
OEDIPUS.
Oh, gyermekek, ős Kadmos1) ifju sarjai,
Mért gyültök össze itt e lépcsők fokain,
Esdeklő lombot2) tartva kezetek között?
A város tömjén illatával van tele,
Könyörgő ének, jajgató hang tölti be.
Nem más hirnök szájából vágyva hallani
Okát, magam jövék e helyre, gyermekek,
Én, Oedipus, a kit dicsőit minden ajk.3)
(A paphoz.)
Mondd hát öreg, mert téged illet a beszéd
Ezek nevében, mily szándékkal ültök itt?
Féltek vagy kértek? Én mindenben kész vagyok
Segélyetekre lenni; mert kemény szivű
Volnék, ha ily esdeklés nem inditna meg.
PAP.
Igen, hazám uralkodója, Oedipus,
Im, itt látsz minket, minden korból egyaránt,
Oltáraidnál: kisdedet, ki gyenge még
Nagy útra kelni, kor terhelte papokat,
Engem, Zeus áldozóját, s ifjaink színét;
A többi nép lombokkal ékesitve ül
A téreken, nagy Pallas kettős temploma4)
Előtt, s Ismenos jósló hamvai felett.5)
A város, láthatod magad, meg van nagyon
Rendülve, és nem képes felemelni már
Fejét a vérözönből, melybe sülyedett,
Pusztulva földje termékeny csiráiban,
Pusztulva a gulyákban és az asszonyok
Gyermektelen szülésiben;6) reá rohant
A gyujtó isten, a borzasztó döghalál,7)
S kiirtja Kadmos házát, a sötét pokol
Sóhajban és panaszban gazdagabb leszen.
Hozzád jövénk hát, én s e gyermekek velem,
Mert nem számitunk bár az istenek közé,
De emberek legelsejének gondolunk,
Az élet bajai s az ég csapási közt;
Ki eljövél s föloldád Kadmos városát
A szörnyü dalnok8) szedte gyász adó alól,
Nem nyerve tőlünk semmiféle oktatást,
Sem utasítást; mert isten segélyivel
Váltád meg életünket, mondjuk s hiszszük ezt.
Most is tehát, hatalmas Oedipus király,
Esengve kérünk tégedet mindannyian,
Segits rajtunk, akár istennek ihlete,
Akár halandó ember oktatott reá:
Fel, emberek legjobbja, mentsd meg városunk,
Fel, vedd gondodba; mert e föld még szüntelen
Megváltónak hív régi buzgóságodért.
Ne emlékezzünk kormányodra úgy soha,
Hogy fölemelt előbb s elejtett azután!
Segitsd hát ismét biztosságra városunk:
A jó szerencse egykor hozzánk vezetett,
Hogy boldogságot hozz ránk: légy olyan megint.
Ha úr akarsz e honban lenni – mint vagy is –:
Inkább légy emberek, mint puszta föld felett;
Nem ér többé semmit sem a torony s hajó,
Ha elveszté a népet, mely lakója volt.
OEDIPUS.
Tudom, hogyan ne tudnám, szegény gyermekek,
Mily vágy hozott e helyre. Szenvedtek, tudom,
Mindnyájan; ámde bármennyit szenvedjetek,
Nem szenved úgy, miként én, egy sem köztetek.
Mert mindegyik gyötrelme egymagára szól,
S magáért szenved csak, nem másért; ám szivem
Egykép keserg miattam, értted s a honért.
Nem is álomból költ fel engem hangotok,
Mert sok könyet hullattam már, hígyétek el,
És sokfelé bolyongtak lelkem gondjai,
Mig feltaláltam sok fontolgatás után
Az egyetlen mentséget; sógorom Kreont,
Menœkeus szülöttét Phœbos pythoi9)
Lakába küldém, hogy tanácsot kérjen ott,
Mily tettel, szóval válthatnám meg városunk?
És egybevetve távoztával e napot,
Aggódom már, hová lett? Mert hosszabb idő
Mult el azóta, mint ez útra kellene.
De majd ha megjő, hitvány lennék akkor én,
Nem téve mindent, mint az isten rendelé.
(Nehányan a paphoz lépnek s halkan szólnak hozzá.)
PAP.
Lásd, épen jókor szóltál erről, mert ezek
Kreon közelgését jelentik most nekem.
OEDIPUS.
Oh, nagy Apollo, bárcsak hozna ő nekünk
Oly jó szerencsét, mint a hogy szeme ragyog!
PAP.
Örömmel látszik jönni; másképen fejét
Nem koszorúzná ily gazdag babérfüzér.10)
OEDIPUS.
Megtudjuk tüstént; hozzá juthat már szavam.
Testvér, Menœkeus fejdelmi gyermeke,
Mily jóslatot hozál az istentől nekünk?
(Kreon föllép.)
KREON.
Jót; mert úgy vélem, minden jó sikerre jut,
Ha a nehéz balvégzet is jó véget ér.11)
OEDIPUS.
De mit mondott a jóslat? Mert szavad nem önt
Szivembe sem bizalmat, sem balérzetet.
KREON.
Ezek jelenlétében kivánsz hallani,
Avagy bemenni? Én szólásra kész vagyok.
OEDIPUS.
Beszélj előttök; több gyötrelmet szenvedek
Miattok, mintsem ennen életem miatt.
KREON.
Elmondom hát, mit hallék isten ajkiról.
Tisztán12) kimondja nagy Phœbos király nekünk:
Üzzük ki a fertőztetést, melyet hazánk
Táplál ölében, s büntetlen ne hagyjuk itt.
OEDIPUS.
Minő engesztelés kell? Mily fertőzet ez?
KREON.
Száműzetés, vagy gyilkosságért gyilkolás,
Mert vér az, mely megfertőztette városunk.
OEDIPUS.
S mily ember sorsát érti isten jóslata?
KREON.
E föld fejdelme Laïos volt, oh király,
S te ő utána lettél városunk ura.
OEDIPUS.
Tudom hallásból; mert nem láttam őt soha.
KREON.
Ennek halálaért kell bosszut állni most
A gyilkosok felett, így rendelé az ég.
OEDIPUS.
Hol vannak ők? Hol lelhetjük fel biztosan
A régi bűnnek elmosódott nyomait?
KREON.
E honban, mondá. Ha kutatjuk, rájövünk,
De elszalasztjuk, ha nem ügyelünk reá.
OEDIPUS.
Hol lett a gyilkos áldozatja Laïos,
Házában, a mezőn, vagy idegen hazán?
KREON.
Azt mondá, jóslatért megy; ám lakába nem
Tért többé vissza, a mióta távozott.
OEDIPUS.
Nem látta sorsát hirmondó vagy útitárs,
Ki kérdésünkre választ adna biztosan?
KREON.
Meghaltak egyen kivül, a ki elfutott,
S a látottakból egyet tud csak mondani.
OEDIPUS.
Mit? egy dolog sok másnak a nyomára visz,
Ha kis reménysugárt gyujt szemeink előtt.
KREON.
Rablósereg támadt rá – mondja – és nem egy
Kéz gyilkolá meg, ám sokaknak fegyvere.
OEDIPUS.
De hogy mert volna erre vetemedni a
Rabló, ha innen13) pénzzel föl nem bérelik?
KREON.
Igy látszott akkor. Ám hogy meghalt Laïos,
Nem volt, ki megboszulja sok bajunk között.
OEDIPUS.
S minő baj gátolá meg a fölfedezést,
Midőn királytok igy elveszté életét?
KREON.
A rejtélyes dalú sphinx vitt rá, hogy jelen
Bajunkra nézzünk, s hagyjuk el a titkokat.
OEDIPUS.
Magam fogom hát földerítni a homályt;
Mert méltó hozzád, méltó volt Pœboshoz is,
Hogy a halott emlékét így felköltitek;
Azért jogos, hogy én frigytársatok legyek,
Megbosszulván e hont s az istent egyaránt.
Hisz nem távol barátok érdekében, ám
Ennen magam javára sujtom ezt a bünt.
Mert bárki volt az, a ki őt meggyilkolá,
Kezével engem is le fog tán sujtani.
Amazt szolgálva magamon segitek igy.
Fel hát sietve gyermekek, távozzatok
E lépcsőkről, vigyétek el a lombokat;14)
Más menjen, gyüjtse össze Kadmos népeit
E helyre; mindent megteszek most; mert az ég
Most fogja megmutatni: véd-e vagy lesujt?
PAP.
Oh, gyermekek, keljünk fel, hisz azért jövénk
E helyre, a mit ajka igér most nekünk.
Phœbos, ki ezt a jóslatot küldé, legyen
Megváltónk, s távoztassa tőlünk a csapást.
(Oedipus és Kreon a palotába, a nép másfelé távozik. A kar fellép.)
KAR.
Első versszak.
Oh, Zeus édes igéje, mi az, mit a thebai népnek
Kincses Pytho felől hozál?
Megfagy a vér ereimben’, szivem riadozva remeg fél,
Oh gyógyító delosi Pæan!15)
Félve lesem, mi parancsokat adsz nekem
Teljesítésre jelenben, vagy ha befutja körét az év,
Mondd, mi az, oh kit arany bizalom szüle, isteni szózat!16)
Első ellenversszak.
Hozzád fordulok, oh Zeus lánya, Athena először,
S hozzád, honvédő Artemis,
Ki ragyogó fénytrónodon ülsz a piacz gyürüjében,17)
S te messzelövő nagy Apollo:
Hármas erővel, oh, védjetek engemet!
Hisz ti üzétek el egykoron innen a szörnyü csapás tüzét,18)
Mely kiölé e hazát: legyetek segedelme ujonnan!
Második versszak.
Jaj nekem, ah! számtalan nyomor
Gyötri szivemet; a nép beteg,
S tehetetlen a gondolat arra,
Hol vegyen irt e bajára; nem érleli
Gyümölcsit a föld; a kinos vajudások
Nehéz gyötrelmei közt az anyák oda lesznek.
S száll egyik a másik után, sebesebben a tűznél,
Mint a repülő madarak raja, esteli
Isten sötét honába.19)
Második ellenversszak.
Pusztul a nép számlálhatatlanul;
Elhagyatva fedik a föld szinét
A halált lehelő tetemek már;20)
Hitvesek, őszbe borult anyák sora
Köriti emitt is, amott is az oltárt,
S zokogva kér segedelmet e szörnyü keservben.
Pæan dalával szomorún vegyül egybe panaszhang;
Nézz mi reánk szelid arczczal ujonnan, oh
Zeus aranyos leánya!21)
Harmadik versszak.
Üzd el a rettenetes Arest, ki pajzstalan közelg,22)
S vadul kiáltva éget egyre engem,
Oh, üzd ki városomból messze tájra őt,
Vagy oda, hol Amphitrite
Nagy nyoszolyája zajlik,23)
Vagy Thracia zord özönének
Sivatag honába.
Hiszen mit megkimél az éj,
Romba dönti azt a nap.
Hatalmas Zeus, atyám,
Sujtsd le mennyköveddel őt,
Oh, sujtsd le, te, ki az ég tüzét vezérled!
Harmadik ellenversszak.
Hozzád eseng szavam, oh te farkasirtó nagy király,24)
Röpitsd ki arany ijad legyőzhetetlen
Nyilát segélyemül; gyuladj ki Artemis
Tűzlángja, mely Lykia
Hegyei közt bolyongasz;25)
Meg téged, aranysövegű26) és
Ittas arczu Bakchos,27)
Hazám szülötte,28) Mænadok
Társa,29) téged kérlek én,
Rohanj az istenek
Közt legellenségesebb
(Oedipus föllép.)
OEDIPUS.
Imádkozol; s a mit kérsz, elnyered, ha rám
Hallgatva, teljesíted isten jósszavát,
Meggyógyul akkor és megkönnyebbül bajod.
Mint a jóslatban és a bünben egyaránt
Járatlan szólok; egymagamban nem sokat
Kutathatok ki, némi jel ha nem vezet.32)
Legkésőbb jutva hát a polgárok közé,
Egész Kadmos népének im ezt hirdetem:
Akárki tudja köztetek, mily férfiú
Gyilkolta meg Laïost, Labdakos fiát,
Parancsolom, jelentsen mindent föl nekem.
Ne féljen attól, hogy talán önnönmagát
Vádolja majd be; mert nem éri semmi baj,
Csupán a várost hagyja el sértetlenül.
Ki meg talán egy idegenben ismeri
A gyilkost, el ne rejtse tőlem; mert reá
Nagy jutalom vár, és hálámban részesül.
De ha nem szóltok, s egyik-másik önmagát
Avagy barátját féltve, megvetné szavam:
Ime halljátok, mit teendek akkor én.
Megtiltom, hogy ez embert, bárki légyen is,
E földön, melyen mint király uralkodom,
Akárki befogadja, vagy szóljon vele,
Vagy részesítse őt az áldozatban és
Imákban, vagy megszentelt vizzel hintse meg;
Mindenki űzze el házából őt, miként
Mindnyájunk megfertőztetőjét; ezt adá
Tudtomra most isten pythói jóslata.
És én mindenben ez istennek s a halott
Királynak egykép hű frigytársaként teszek.
Reátok bizom, mindezt teljesiteni,
Érettem, istenért s e földért, mely kihal
Istentől elhagyottan és gyümölcstelen.
Ha nem jött volna istenektől e parancs,
Engeszteletlen hagyni a legjobb király
S ember halálát még akkor sem illenék.
Kutatni kell azt. Ámde most, hogy az enyém
A hatalom, mely az övé volt egykoron,
Enyém lett ágya és atyává tett neje,
S testvérekül neveznék egymást gyermekink,
Ha gyászos végzet ki nem irtja fajzatát:
Most hogy fejére nehezült a sors keze,
Én küzdöm érte ezt a harczot, mint saját
Atyámért, semmit kisérletlen nem hagyok,
A mig föl nem találom azt, ki megölé
A Labdakidát, Polydoros fajzatát,
Kadmos sarját, kit nemze ősi Agenor.33)
Az istenekhez fordulok: ne adjanak
Sem termő földet, sem nejöktől magzatot
Azoknak, kik nem teljesítik szavamat;
A dögvész szálljon rájok s még rosszabb halál!
De a gyilkost megátkozom, bár egyedül
Tevé titokban, vagy többekkel frigyesen;
Fejezze be hitványul hitvány életét!
S ha tán házam lakója volt, s én tudva ezt,
Megtürtem tüzhelyemnél, szálljon mind reám
Az átok, melyet a gyilkosra mondtam én.
De nektek Kadmos népe, kik helyeslitek
Szándékomat, legyen Diké oltalmatok,
S az istenek áldása védjen szűntelen!
KAR.
A mint köt átkod, akként szólok, oh király!
Sem nem vagyok a gyilkos, sem nem mondhatom
Nevét; Phœbosnak, a ki ezt reánk bizá,
Lett volna dolga, fölfedezni a bünöst.
OEDIPUS.
Jól mondod; ám az embernek hatalma nincs,
Az istent arra birni, a mit nem akar.
KAR.
Mondok más módot, melyet jónak gondolok.
OEDIPUS.
Ha hármat is tudsz, ne habozz kimondani.
KAR.
Tudom, mit Phœbos isten lát, azt látja jól
A jós Tiresias is; megkérdezve őt,
Mindent legjobban megtudhatnál, oh király!
OEDIPUS.
Nem voltam én e tárgyra nézve sem hanyag;
Kreon szavára kétszer is meghívtam őt,
S csodálkozom, hogy oly sokáig elmarad.
KAR.
A többi hir bizonynyal kósza szóbeszéd.
OEDIPUS.
Mily szóbeszéd? Minden szót megvizsgálok én.
KAR.
Azt mondják, útasok vevék el életét.
OEDIPUS.
Hallottam én is; ám a tettre nincs tanú.
KAR.
Ha van szivében még egy szikra félelem,
Nem fog habozni, hallva szörnyü átkodat.
OEDIPUS.
Ki tenni nem félt, szótól meg nem rémül az.
KAR.
De van, ki fölfedezze: im az isteni
Jóst erre vezetik már, egyedül reá
Szállt emberek közt az igazság szelleme.
(Oedipus küldöttei föllépnek a vak Tiresiassal, kit egy gyermek kezén vezet.)
OEDIPUS.
Tiresias, ki szellemeddel áthatod
Az égnek, földnek nyilt és titkos dolgait,
Tudod, bár nem látod szemeddel, mily nehéz
Kór gyötri városunkat; s egyedül te vagy,
Kiben fölleljük megváltóját, oh uram!
Mert Phœbos, mint tán mondák is követjeim,
Azt adja kérdésünkre válaszul, hogy úgy
Találhatunk csak szörnyü kórunk ellen irt,
Ha fölfedezve Laïos gyilkosait,
Halált mondunk reájok vagy száműzetést.
Ne sajnáld tőlünk hát a jóslatot, melyet
Madár szavából vagy máskép szerezhetél,
És mentsd meg városunkat, engem s tenmagad
Lemosva rólunk a vérbűn fertőzetét.
Benned reménylünk; hisz ki jót tesz ott, a hol
Hatalma s módja van rá, legszebben tesz az.
TIRESIAS (magában).
Ah, ah! mily iszonyú baj, tudni azt, minek
Tudása nincs javunkra. Jól ismertem ezt,
De feledém; máskép nem jöttem volna el.
OEDIPUS.
Mi történt? Mért jelensz meg oly kedvetlenül?
TIRESIAS.
Bocsáss lakomba vissza; könnyebb lesz a sors
Reád s reám is, ha tanácsomnak hiszesz.
OEDIPUS.
Nem jog szerint szólsz, s hálátlan vagy városunk
Iránt, mely táplált, megtagadva ezt a szót.
TIRESIAS.
Látom, hogy tenmagad javára sem leszen
Szavad; s nehogy hasonló érjen engem is –
OEDIPUS.
Az égre! el ne menj, ha sejted a valót;
Mindnyájan kérünk, lábaidhoz borulunk.
TIRESIAS.
Mindnyájan dőrék vagytok; nem szólok soha,
Nehogy feltárjam a te szörnyü bajodat.
OEDIPUS.
Mit hallok? Mindent tudsz és szólni nem akarsz?
S elárulsz minket, elveszíted a hazát?
TIRESIAS.
Nem foglak gyötreni sem téged, sem magam;
Mit faggatsz hasztalan? Tőlem meg nem tudod.
OEDIPUS.
Oh, rosszak roszsza! – mert haragra gyujtanád
A kősziklát is – nem fogsz végre szólani?
Ily érzéketlen és makacs maradsz tehát?
TIRESIAS.
Makacsságom fellázit; ám a tiedet
Nem látod; egyedül bennem találsz hibát.
OEDIPUS.
Ki az, kit föl nem ingerelne ily beszéd,
Hallván, miként veted meg városunk javát?
TIRESIAS.
Minden megjő, bár hallgatással fedjem is.
OEDIPUS.
Mi fog megjönni? Ezt kell épen mondanod.
TIRESIAS.
Nem mondok többet; most, ha tetszik, haragod
Törjön ki, bárha legdühöngőbb lánggal is.
OEDIPUS.
Bizony nem is fogom magamba fojtani
Dühömben azt, mit sejtek; tudd meg, rád esik
Gyanúm, te terveléd s tevéd meg ezt a bünt,
Csakhogy nem tenkezeddel; ha világtalan
Nem volnál, téged vádolnálak egyedül.
TIRESIAS.
Valóban? S én azt mondom, tartsd meg átkodat,
Melyet kimondál, s mától fogva ne beszélj
Többé soha e férfiakkal, sem velem,
Mert tenmagad vagy e föld bűnfertőzete.
OEDIPUS.
Hah! ily szót mersz arczomba dobni, szemtelen?
S azt véled, elkerülöd büntetésedet?
TIRESIAS.
Már elkerültem; mert igazság van velem.
OEDIPUS.
Ki oktatott rá? Csak nem jós-művészeted?
TIRESIAS.
Te, a ki kedvem ellen szólni késztetél.
OEDIPUS.
Mit? Mondd el ismét, jobban meg kell értenem.
TIRESIAS.
Nem értéd már meg? Vagy kisérteni akarsz?
OEDIPUS.
Nem értettem meg tisztán; mondd még egyszer el.
TIRESIAS.
Azt mondom, hogy te vagy a gyilkos, kit kutatsz.
OEDIPUS.
Nem fogsz másodszor boszulatlan sérteni.
TIRESIAS.
Mást mondjak hát, hogy még nagyobb haragra gyúlj?
OEDIPUS.
Mondhatsz akármit; hasztalan fogsz szólani.
TIRESIAS.
Szeretteidhez, mondom, öntudatlanul
Gyalázat fűz, s nem látod, meddig sülyedél.
OEDIPUS.
És mindig boszulatlan szólsz így, azt hiszed?
TIRESIAS.
Igen, ha megvan az igazság ereje.
OEDIPUS.
Megvan, de nem te benned; mert világtalan
Vagy szemre, fülre és lélekre egyaránt.
TIRESIAS.
Boldogtalan! szememre hányod azt, a mit
Mindenki nemsokára rád fog mondani.
OEDIPUS.
Ej szállt reád, nem árthatsz többé sem nekem,
Sem másnak, ki a napvilágot látja még.
TIRESIAS.
Nem általam hoz végzeted bukást reád;
Elég erős Apollo, az ő gondja ez.
OEDIPUS.
Kreon gondolta ezt ki, vagy te egymagad?
TIRESIAS.
Kreon nem hoz reád bajt, csak te egy magad.
OEDIPUS.
Kincs, hatalom, müvészet, mely felülmulod
A versengő élet minden művészetét,34)
Oh, mily irígység jár nyomodban szüntelen,
Ha már e trónomtól is, mely kéretlenül
Jutott ajándékkép a várostól nekem,
Kreon, e régi és hűséges jó barát,
Alattomos cselekkel vágy megfosztani,
Fölbérelvén ez álnok bűvészt ellenem,
E csalfa szemfényvesztőt, a kinek szeme
Csak nyereségét látja, ám jóslásra vak.
Ugyan mondd hát, miben mutathatsz jóserőt?
Midőn itt volt a szörnyeteg dalos, miért
Nem tudtad a polgárokat megmenteni?
Mert minden jött-ment nem tudá megoldani
A rejtett szót, nem; jóstehetség kelle ott,
Melyet madárjelekből meg nem tanulál,
Isten sem ihletett meg; ekkor jöttem én,
S elnémítám őt, én, tudatlan Oedipus,
Értelmem által, nem madárjelek szerint;
Én, kit te megbuktatni vágysz, remélve, hogy
Kreon trónjához közelebb fogsz állani.
S én azt reménylem, téged és bűntársadat
Meg fog rikatni ez engesztelés.35) Ha nem
Volnál ily vén, megkeserülnéd szándokod.
KAR.
Nekünk úgy látszik, hogy harag sugallta csak
Ennek szavát, s a tiedet is, Oedipus,
Pedig nincs erre szükség, inkább lássuk azt,
Mint oldjuk meg legjobban isten jóslatát.
TIRESIAS.
Habár király vagy, abban egyenlők vagyunk,
Hogy megfeleljek; van jogom rá nékem is.
Mert Loxiasnak36) szolgálok csak, nem neked;
Kreonra sem szorultam, hogy védőm legyen.
Kimondom hát, mert gúnyolád vakságomat:
A te szemed lát, s mégsem látod, mennyire
Sülyedtél, mily helyen vagy és kivel lakol.
Tudod, kitől születtél? Ellensége vagy
Élő s holt kedvesidnek öntudatlanul.
Apádnak és anyádnak kettős átka fog
Ez országból kiüzni téged egykoron,
S ki napfényt látsz most, akkor éj borul reád.
Hol van Kithæron,37) hol a rév mely csakhamar,
Nem fogja visszhangozni jajgatásodat,
Ha megtudod, mily zátonyos part volt a nász,
Hová szerencsésen hajózva eljutál?
És nem látod még más bajoknak tengerét,
Mely rád és gyermekidre fog zúdulni majd.
Most hát gyalázd Kreont, szidalmazd ajkamat;
Hisz nincs e földön emberek közt senki sem,
Ki iszonyúbban vész el, mint te egykoron.
OEDIPUS.
Meddig hallgassam még az ily beszédeket?
Nem lesz vesztedre? Nem sietsz már? Nem akarsz
Házadba térni és elhagyni e helyet?
TIRESIAS.
Ha nem hivatsz, nem jöttem volna én ide.
OEDIPUS.
Ha tudhatom, hogy ily botorságot beszélsz,
Bizony nem is hivatlak hozzám tégedet.
TIRESIAS.
Botor vagyok szerinted, ámde szüleid
Szemében, kiktől éltet nyertél, bölcs valék.
(Távozni akar.)
OEDIPUS.
Mi ez? Maradj! Mily ember adta éltemet?
TIRESIAS.
E mai nap szül és veszít el tégedet.38)
OEDIPUS.
Mily rejtelmekben és homályosan beszélsz.
TIRESIAS.
Rejtett szavakhoz nem legjobban értesz-e?
OEDIPUS.
Vesd csak szememre azt, mi fényt hozott reám.
TIRESIAS.
Épen szerencséd tette tönkre éltedet.
OEDIPUS.
Mit bánom én, ha csak megmentém e hazát.
TIRESIAS.
Megyek hát; és te gyermekem jövel, vezess.
OEDIPUS.
Igen, vezessen el; jelenléted zavar,
Mig eltávozván, nem fogsz többé gyötreni.
TIRESIAS.
Megyek, de halld, mért jöttem; mert nem rettegek
Arczodtól, nincs hatalmad életem fölött.
Kimondom hát: ez ember, kit régen kutatsz,
Hirdetve, fenyegetve, – Laïos gyilkosa
Itt van, s azt vélik róla most, hogy idegen
Bevándorolt, de nemsokára thebai
Szülöttnek ismerik fel, s nem lesz öröme
E változásban; koldus lesz, ki dús vala,
Vak lesz, ki látott, s vándorbottal idegen
Országokban fog számüzetve bolygani.
Kitűnik majd, hogy önnön gyermekeinek
Testvére s atyja, és az asszonynak, kitől
Éltét vevé, szülötte s férje egyaránt,
Vérfertőző és apagyilkos. Menj be hát,
S gondolkozzál felőle; és ha lelsz hazug
Szót benne, mondd, hogy elhagyott a jóserő.
(Tiresiast a gyermek elvezeti. Oedipus a palotába megy. A kar egyedül marad.)
KAR.
Első versszak.
Kiről jelenté a pythói szikla jósigéje,
Hogy vértől ázott kezeit e szörnyü tettre nyujtá?
Szökjék rohanó vihar
Szárnyán sebesebben a
Futó paripánál.
Ime Zeus fia mint rohan ellene már,
Tüzes ostora van boszuló keze közt;
S léptét a halál vad
Szellemei kisérik.
Első ellenversszak.
Parancsot ád hó boritotta Parnass orma immár,
A szó felhangzott, a bűnös nyomát kutassa minden.
Mint űzött bika bolyg talán
Erdők vadonán, avagy
A szirtüregekben,
Egyedül, szomorún, nyomorogva szegény,
S fut a jóslat elől, mely a föld közepén39)
Hangzik, s a bolyongót
Üzi örök erővel.
Második versszak.
Rettenetest, rettenetest
Jósol a bölcs látnoki szó:
Elhagy a kétség, el a hit,
És agyam eszméje megáll.
Sürü éj árnya borult
Arra, mi volt, s arra, mi van.
Soha sem, most sem, előbb sem
Hallottam a harczról, Polybos40)
Gyermeke s a Labdakidák közt;
Van-e próba, bizonyság, mely elég biztos, erős,
Letiporni dicső hírét a királynak,
Hogy boszulója legyek a titkos halálnak,
Mely orozva lesujtá a Labdakidát?
Második ellenversszak.
Ismeri jól, ismeri Zeus
S Phœbos az ember szive mély
Titkait, ám helytelen azt
Mondani, hogy emberi jós
Szeme jobb, mint az enyém.
Mert tudomány s ész diadalt
Ül ugyan más tudományán,
De nem hiszem a vádszavakat,
Mig csak a tett nem bizonyitja.
Ime láttuk a szárnyfedte leány41) ellen a bölcs
Erejét s tudományát, melylyel a várost
Megszabaditva, e hont üdvére vezérlé:
Soha sem fogom én rossznak mondani őt.
(Kreon föllép.)
KREON.
Polgárok, értesülvén, hogy mily iszonyú
Dolgokkal vádol engem Oedipus király,
Ime, jövök leverten; mert ha azt hiszi,
Hogy tőlem tettel vagy beszéddel valami
Kárt szenvedett jelen gyötrelmeink között,
Úgy nem vágyódom többé, ilyen vád alatt.
Sokáig élni. Nem csekély a szenvedés,
Melyet viselnem kell e megszólás miatt;
A legnagyobb kín lesz reám, ha városunk
S te rossznak vélsz, s barátim rossznak tartanak.
KAR.
Talán inkább csak a felingerült harag
Sugá e vádat, s nem józan megfontolás.
KREON.
Miből tűnt az ki, hogy tanácsom biztatá
A jós ajkát hazug szavakra ellene?
KAR.
Igy mondá. Hogy mily értelemben, nem tudom.
KREON.
S nem volt zavart értelme és tekintete,
Midőn kimondá ezt a vádat ellenem?
KAR.
Azt nem tudom; uralkodóknak tetteit
Vizsgálni nem szokásom. Itt jön ő maga.
(Oedipus föllép.)
OEDIPUS.
S te itt vagy? Mily orczával jösz e hely felé?
Hogy mersz házamba lépni, a ki életem
Ellen meréd emelni gyilkos kezedet,
És nyiltan elrabolni készülsz trónomat?
Az égre, mondd, gyávának véltél engemet,
Vagy őrültnek, hogy ezt a tervedet szövéd?
Azt hitted nem fedem föl titkos cseledet,
Vagy rájövén, nem mernék szembe szállani?
Nem inkább esztelenség a te szándokod,
Pénz és barátok nélkül vágyva trón után,
A melyre néppel s kincscsel juthatsz egyedül?
KREON.
Tudod, mit tégy most? Szavaidra válaszul
Hallgasd meg szómat, és meghallgatván, itélj.
OEDIPUS.
Jól tudsz beszélni, ám én roszul hallgatok
Reád; mert ellenséget lát benned szemem.
KREON.
Ép e felől hallgasd meg szavamat.
OEDIPUS.
Ép e felől ne mondd, hogy bűntől tiszta vagy.
KREON.
Ha azt hiszed, hogy oktalan fejeskedés
Dicsőségedre válik: helytelen hited.
OEDIPUS.
Ha azt hiszed, hogy a rokont büntetlenül
Illetheted sértéssel: helytelen hited.
KREON.
Elismerem, hogy a mit mondál, mind helyes;
De szólj, minő a sértés, melyet szenvedél?
OEDIPUS.
Te birtál-e, vagy nem te birtál arra, hogy
Magamhoz hivjam a dicső, nagy látnokot?
KREON.
Ez most is véleményem változatlanul.
OEDIPUS.
És mily hosszú idője mult, hogy Laïos –
KREON.
Mit mondasz? Mit tett Laïos? Nem értelek.
OEDIPUS.
Mikor történt, hogy gyilkos kéztől elveszett?
KREON.
Hosszú nagy évek teltek el azóta már.
OEDIPUS.
S a jós gyakorlá akkor is művészetét?
KREON.
Oly bölcseséggel mint most, s ép úgy tisztelék.
OEDIPUS.
S azon időben említett-e engemet?
KREON.
Nem, legalább jelenlétemben sohasem.
OEDIPUS.
S a gyilkosságnak nem kutattátok nyomát?
KREON.
Kutattuk; hogy ne? Ám nem jöttünk semmire.
OEDIPUS.
S mért nem fedezte akkor azt föl ez a bölcs?
KREON.
Azt nem tudom; s nem tudva, inkább hallgatok.
OEDIPUS.
De annyit tudsz, és tudva el is mondhatod –
KREON.
Mi az? Nem hallgatok felőle, ha tudom.
OEDIPUS.
Hogy az, ha csak egyet nem ért veled, soha
Nem fogta volna rám a gyilkosság bünét.
KREON.
Te tudhatod legjobban, ezt mondotta-e?
De most hadd kérdjelek ki, mint te kérdezél.
OEDIPUS.
Kérdezz; nem bizonyítod rám a gyilkolást.
KREON.
No hát? Nem vetted hitvesül testvéremet?
OEDIPUS.
E kérdésedre tagadást nem mondhatok.
KREON.
És nem osztod meg a hatalmat s trónt vele?
OEDIPUS.
A mit kivánhat, tőlem mindazt megnyeri.
KREON.
S nem állok én mind harmadik mellettetek?
OEDIPUS.
Ép ebből látszik, hogy mily rossz barát valál.
KREON.
Nem úgy, ha jól megfontolod, mint én tevém.
Először is, nézd: hol van az, ki félelem
Között akarna inkább trónon ülni, mint
Békén pihenni épen oly hatalmasan?
Bizonynyal én olyan vagyok, hogy a király
Hatalmát inkább óhajtom, mint a nevét;
És ilyen minden józanul gondolkodó.
Most nyugton élek s tőled megvan mindenem;
Mig sokszor kedvem ellen tennék, mint király.
Hogy volna mégis kedvesebb a trón nekem,
Mint gondtalan uralkodás és hatalom?
Még nem sülyedtem oly nagy balgaságba én,
Hogy mást kivánjak, mint a szépet s hasznosat.
Most minden ember szivesen lát, üdvözöl,
S hozzám fordul mindenki, a ki rád szorul;
Mert ettől függ kéréseik jó sikere.
Mért veszteném el mindezt a király czimért?
Nem vetemül ily rosszaságra józan ész.
Soha sem voltam én ily szándék embere,
Nem is segitnék ebben másokat soha.
Bizonyságul, menj, kérdezd Pythóban magad,
Hogy híven meghozám-e isten jóslatát;
S ha rajta kapsz, hogy a büvészszel közösen
Terveltem bármit: ölj meg, nem csupán magad
Itéletével, én is hozzá járulok.
De zavaros gyanuból vádat ne emelj.
Mert nem jogos, ha könnyen jónak gondolod
A rossz embert, és rossznak véled azt, ki jó.
Ki hű barátját eltaszitja, azt hiszem,
Saját éltének legszebb kincsét dobja el.
Idővel mindezt biztosan megtudhatod;
Mert az idő mutatja csak ki az erényt,
Mig a gonoszt egy nap alatt megismered.
KAR.
Jó volt beszéde annak, ki elesni fél,
Király! A gyors itélet nem jár biztosan.
OEDIPUS.
Midőn gyorsan jő rám a titkos cselvető,
Részemről is szükséges gyors határozás.
Ha nyugton várok, végre hajtja szándokát,
S haszontalan fáradság lesz, mit én teszek.
KREON.
Mi szándokod hát? Számüzésbe küldsz talán?
OEDIPUS.
Oh, nem! Halálra s nem futásra szántalak.
KREON.
De hát előbb mutasd ki, hogy méltán gyülölsz.
OEDIPUS.
Nem engedsz? nem hiszed szavam, hogy így beszélsz?
KREON.
Mert látom, nincs eszed.
OEDIPUS.
Saját javamra van.
KREON.
Az én javamra is legyen.
OEDIPUS.
Gonosztevő!
KREON.
De ha tévednél?
OEDIPUS.
Tenned kell parancsomat.
KREON.
Nem, ha rosszul parancsolsz.
OEDIPUS.
Oh, én városom!
KREON.
Nemcsak te, én is a városhoz tartozom.
KAR.
Hagyjátok ezt, fejdelmek! Épen idején
Látom Jokastét házából közelgeni;
Előtte föl kell e viszálylyal hagynotok.
(Jokaste föllép.)
JOKASTE.
Miért kelétek, oh, ti boldogtalanok!
E dőre nyelvcsatára; nem szégyenlitek,
Az ország ily bajában egymást bántani?
Nem mégysz lakodba, s te Kreon nem térsz haza?
Vagy semmiből nagy bajt akartok kelteni?
KREON.
Oh, testvér! szörnyü szándékkal van ellenem
Királyi férjed, Oedipus; két rossz közül
Vagy számüzéssel, vagy halállal fenyeget.
OEDIPUS.
Megvallom, oh, nőm, úgy van; rajtakaptam őt,
Hogy gonoszul éltemre tör gonosz csele.
KREON.
Haljak meg átkozottan és boldogtalan,
Ha abból, melylyel vádolsz, bármit is tevék.
JOKASTE.
Az istenekre, hígy szavának, Oedipus;
Tartsd tiszteletben, melyet monda, esküjét,
Gondolj reám, s ezekre, kik itt állanak.
KAR.
Versszak.
Fogadd az észnek, szivnek szavát, oh, király!
OEDIPUS.
Miben kivánod tennem azt?
KAR.
Hogy őt, ki nem volt előbb sem botor, s eskü véd most, meg ne vesd.
OEDIPUS.
Tudod, mit kivánsz?
KAR.
Jól tudom.
OEDIPUS.
Beszélj tehát.
KAR.
Alaptalan gyanúból el ne itéld
A hű barátot, a kit szent eskü véd.
OEDIPUS.
Tudd meg, hogy ezt kivánva, enhalálomat
Kivánod tőlem, vagy száműzetésemet.
KAR.
Az istenek legelsejére, nagy
Heliosra, nem! Veszszek el nyomorultan, hagyjanak el
Az ég s emberek, ha ez szándokom.
Ámde kín tépi bús szivemet
E honnak szenvedésein, ha még
Ti is tetézitek a régi bajt.
OEDIPUS.
Menjen tehát, bár menthetetlenül halál
Vagy szégyenítő számüzés vár is reám.
Kérő szavad, s nem ő, indítá szivemet
Ez irgalomra; őt, bárhol lesz, gyűlölöm.
KREON.
Gyülölve engedsz, ám ha csillapul dühöd,
Magadnak lész terhére. Ily természetek
Önnönmagoknak leggyötrelmesb terhei.
OEDIPUS.
Nem hagysz el hát, nem távozol már?
KREON.
Távozom;
Te félreismersz, itt a régi maradok.42)
(El.)
KAR.
Ellenversszak.
Jokaste, mért nem sietsz ezzel a házba most?
JOKASTE.
Előbb tudnom kell, mint esett?
KAR.
A szóbeszédből gyanú lett; hiú bár, de fáj az ilyen is.
JOKASTE.
Mindkettejök részéről?
KAR.
Ugy van.
JOKASTE.
És mi volt?
KAR.
Legyen elég, elég sok bajunk között;
Hagyjuk a szót, hol a viszály végződött.
OEDIPUS.
Látod, hová jutsz? Jó levén a szándokod,
Lenézed, eltompitni akarod szivem.
KAR.
Király, mondám nem egyszer, ime halld:
Esztelen botor volnék s helyes itéletre képtelen,
Ha elhagyva megtagadnálak én
Tégedet, ki nyomor s baj közül
Kimentéd egykor drága honomat;
Vezéreld most is üdvre, mint tudod.
JOKASTE.
Az istenekre mondd el, oh király, nekem,
Mi volt az ok, mely ily haragra ingerelt?
OEDIPUS.
Elmondom, mert ezeknél43) többre tartalak;
Halld hát, mily terveket szőtt ellenem Kreon.
JOKASTE.
Beszélj, mi biztos vádat mondhatsz ellene?
OEDIPUS.
Azt mondja, hogy én voltam Laïos gyilkosa.
JOKASTE.
Saját vagy más bizonyságára mondja ezt?
OEDIPUS.
Egy jóst, egy szemfényvesztőt tolt előre, mert
Saját nyelvét mindentől menten tartja ő.
JOKASTE.
Vesd el most annak gondját, a mit emlitél,
S hallgass rám és tanuld meg, hogy az emberek
Között nincs egy sem, a ki a jövőbe lát.
Bizonyságát rövid szavakban ime halld:
Laïos király jós mondatot vett egykoron,
Nem mondom, hogy Phœbostól, ám szolgáitól,
Hogy a gyermek kezétől kell meghalnia,
Ki tőlem s tőle fogja nyerni életét.
S mégis, mint híre jár, hármas keresztuton
Idegen rablók gyilkolák meg hajdan őt;
Fiát pedig, ki életének harmadik
Napját sem látta, megkötött lábakkal és
Más ember által zord hegyen kitéteté.
És igy Apollo nem tölté be jóslatát,
Sem a fiú nem lett atyjának gyilkosa,
Laïos sem gyermekétől nyerte a halált.
Pedig mindezt előre hirdeté a jós!
Ne gondolj hát vele. Mit isten föl akar
Deritni, könnyen napvilágra hozza azt.
OEDIPUS.
Mint megzavarja, megrendíti lelkemet
A szó, melyet most hallék tőled, hitvesem.
JOKASTE.
Mily aggódás rendíte meg, hogy igy beszélsz?
OEDIPUS.
Ugy tetszik, mintha azt mondottad volna, hogy
Hármas keresztuton ölték meg Laïost.
JOKASTE.
Ez volt a hír felőle, s nem szűnt meg ma sem.
OEDIPUS.
És mely vidéken érte őt e baleset?
JOKASTE.
Phokisnak mondják a vidéket, s Daulia
És Delphi útja egyesül azon helyen.
OEDIPUS.
És mily hosszú idő mult el azóta már?
JOKASTE.
Kevéssel az előtt, hogy elfoglaltad ez
Országnak trónját, érkezett hozzánk a hir.
OEDIPUS.
Oh, Zeus, minő végzetre szántál engemet?
JOKASTE.
Mi az, mit úgy szivedre vettél, Oedipus?
OEDIPUS.
Ne kérdezz még; de mondd milyen volt alkata
Laïosnak, mily előre haladott kora!
JOKASTE.
Magas volt, őszbe csavarodtak fürtjei,
S alakja tőled nem nagyon különbözött.
OEDIPUS.
Oh, jaj nekem? Magamra szórtam hát ma én
A szörnyü átkok árját öntudatlanul.
JOKASTE.
Mit mondasz? Rettegek rád nézni, oh, király!
OEDIPUS.
Borzadva aggódom, hogy jól látott a jós;
De hogy egészen meggyőzz, mondj még egyet el.
JOKASTE.
Úgy félek! Ám ha kérdezz, felelek reá.
OEDIPUS.
Csekély kiséret volt mellette, vagy talán
Miként királyhoz illik, számos fegyveres?
JOKASTE.
Öten voltak mindössze és ezek között
A hirnök; s Laïost egyetlen szekér vivé.
OEDIPUS.
Jaj, jaj, minden világos immár! És ki volt,
Oh, asszony, a ki nektek erről hirt hozott?
JOKASTE.
Szolgája, az egyetlen, ki megmenekült.
OEDIPUS.
Vajon most is jelen van még a házban ő?
JOKASTE.
Nincs többé már itt; mert hogy visszatért ide,
S a trónon téged látott s halva Laïost,
Esengve kére, megragadva kezemet,
Bocsássam a mezőre, a juhnyájhoz őt,
Hogy a várostól mentől távolabb legyen.
El is bocsátám; mert akármily szolga volt,
Ennél nagyobb kegyelmet is megérdemelt.
OEDIPUS.
Lehetne ismét gyorsan visszahivni őt?
JOKASTE.
Minden bizonynyal; ámde mért kivánod ezt?
OEDIPUS.
Oh, asszony, félek attól, hogy nagyon sokat
Mondottam már, a mért most látni vágyom őt.
JOKASTE.
El fog hát jönni; ám én is méltó vagyok
Megtudni, hogy mi gyötri kebledet, király.
OEDIPUS.
Nem hallgatok, ha kinzó aggodalmaim
Eddig jutottak már. Ki volna kívüled,
Kinek méltóbban mondhatnám el sorsomat?
Atyám korinthi Polybos volt, és anyám
A dorisi Merope. Legnagyobb valék
Én ott a polgárok közt, miglen oly eset
Történt velem, mely méltán meglepett ugyan,
De nem volt méltó haragomra, mely kigyúlt.
Egy ember, lakománál, borozás között,
Ittas fővel cserélt fiúnak nevezett.
Csak nehezen tartottam vissza e napon
Boszúmat; s másnap megkérdém szülőimet,
Kik e sértésért nagy haragra gyultanak
Ez ember ellen, hogy ilyen szót ejte ki.
És én elégedett voltam velök; de még
Mindig gyötört ez; mert nagyon szétment hire.
Szülőim tudtán kivül elmenék tehát
Pythóba. És Apollo, bár nem méltatott
Válaszra abban, a miért jövék; de más
Szörnyű, rettentő sorsot nyilváníta ki,
Hogy nászra kell anyámmal lépnem, és e föld
Szinére elviselhetetlen fajt hozok,
S atyámnak, a ki nemzett, gyilkosa leszek.
Ezt hallva elfutottam, s ezután csupán
A csillagok szerint mértem ki, merre van
Korinth vidéke,44) hogy ne lássam magamon
Beteljesülni ezt a szörnyű jóslatot.
S tovább haladva eljuték a tájra, hol
– Miként te mondád – meggyilkolták a királyt.
Midőn a hármas úthoz már közel valék,
Egy fullajtár jött szembe vélem, s fiatal
Csikóktól vont szekéren olyan férfiú,
Minőt leirtál; a szekérhajtó s maga
Az aggastyán erővel félre űztenek.
Én haragomban megütöttem a kocsist,
Ki eltaszított; az aggastyán látva ezt,
S kilesve, a mint a szekérhez érkezém,
Kettős hegyű botjával fejtetőmre sujt.45)
De nem hasonló viszonzást nyert; hirtelen
Reá sujték botommal, és ő a szekér
Öléből tüstént fejtetőre kibukott;
Aztán meggyilkolám a többit. Ha talán
Rokonság van ez idegen s Laïos között,46)
Ki nyomorultabb akkor, mint ennen magam,
Ki az, kit inkább gyűlölnek az istenek?
Kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen
Lakába, nem beszélhet hozzá senki sem;
Elűzi házából mindenki. S én magam
Mondám fejemre ezt az átkot, senki más.
A holtnak ágyát meggyalázzák kezeim,
Melyek meggyilkolák őt. Nem vagyok gonosz?
Nem minden ízemben tisztátlan? Hogyha el
Kell innen futnom, nem szabad enyéimet
Meglátnom, sem hazámba tennem lábamat,
Nehogy anyámmal nászra lépjek, s Polybost
Megöljem, a ki nemzett engem s fölnevelt.
Nem eltalálja a valót, ki azt hiszi,
Hogy mind e bajt kegyetlen dæmon küldi rám?
Soha, soha ne lássam többé e napot,
Oh isten szent felsége! Inkább tünjem el
Az emberek szeméből, hogysem magamon
Betelni lássam ennyi balsors szégyenét.
KAR.
Reánk is aggasztó ez, oh, király, de mig
Ki nem hallgattad a tanút, bizzál s remélj.
OEDIPUS.
Ugyis csupán ez egyetlen remény maradt
Számomra, hogy a pásztort várjam még ide.
JOKASTE.
És mit vársz tőle, hogyha majd megérkezett?
OEDIPUS.
Megmondom. Ha megegyezik azzal szava,
A mit te mondál, úgy többé nem rettegek.
JOKASTE.
Mit hallottál te tőlem olyan feltünőt?
OEDIPUS.
Azt mondád, hogy szerinte rablók voltanak,
Kik meggyilkolták Laïost. Ha most is ily
Többes számban szól, úgy nem én öltem meg őt;
Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet.
De ha csupán egy vándorról fog szólani,
Világos akkor, hogy rám súlyosúl e tett.
JOKASTE.
Tisztán igy szóla akkor, hidd el biztosan,
És nem lehet, hogy visszavonja most szavát;
Mert az egész nép hallá, nem csak én magam.
De ha első szavától el is térne tán,
Mégsem derítené fel bizton, oh, király,
Laïos halálát; hisz kimondá Loxias,
Hogy gyermekem kezétől kell meghalnia.
És e szegény bizonynyal meg nem ölte őt,
Mert már előbb elveszté önnön életét.
Azért bizony sem erre, sem amarra nem
Tekintenék én többé jóslatok miatt.
OEDIPUS.
Helyes beszéd. De mégis küldj el valakit
E szolgáért, hadd jöjjön; ne mulaszd el ezt.
JOKASTE.
Azonnal érte küldök, s most menjünk haza.
Nem tennék semmit, a mi nem kedves neked.
(Oedipus, Jokaste a palotába mennek.)
KAR.
Első versszak.
Oh, vajha sorsom lehetne,
Szüntelen megóvni ajkam s tetteim
Szent tisztaságát, mint az égi törvény
Rendeli, mely mennyei fény
Ölén született, s egyedül Olympos
Volt atyja, nem emberi
Múló akarat szülé,
S melyet nem altat el sohasem a feledés, homály.
A nagy isten élteti azt s nem évül el.
Első ellenversszak.
A büszkeség zsarnokot szül;
És ha dőrén felfuvalkodván, magát
Eltölti azzal, mi nem üdvös és jó,
S fölhatol a legmagasabb
Oromra: lehull onnan mély nyomorba,
Honnan soha nem viszik
Ki lábai. Ám az ég
Vezesse győzelemre a harczot honom üdveért.47)
A nagy isten volt s marad útamon vezér.
Második versszak.
Ámde kinek szavát s kezét a büszkeség ragadja el,
Nem tiszteli istenek lakát s Dikétől nem remeg,
Azt érje a végzet átka,
Gőgje büntetéseül,
Ha jogtalan hasznot keres magának,
A bűnnek útjain halad,
S dőrén az ellen szól, mi sérthetetlen.
Az ily bünös keble hogy maradna ment
A boszú sujtó nyilától?
Mert ha ily tett is jutalmat érdemel:
Miért az imádság?
Második ellenversszak.
Nem megyek áhítattal én a földközép48) felé soha,
Olympia49) szent helyére, Abæ50) templomába sem,
Ha nem teljesül e jóslat
Az egész világ előtt.
Mindenható Zeus – hogyha joggal illet
E név – ki mindenek fölött
Úr vagy, ne légyen rejtve ez előled!
Az ősi jóslat, melyet Laïos kapott,
Megvetésnek tárgya lett már,
És Apollo fénye nem ragyog sehol,
Eltűnik a szentség.
(Jokaste jő a palotából hölgyeivel, kik koszorúkat, korsókat s illatszereket hoznak.)
JOKASTE.
Országnagyok, azt gondolám, az istenek
Szent templomába térek, felajánlani
E koszorúkat és ez illatszereket.
Tulságosan kinozza Oedipus szivét
Ezernyi gond; s az újat nem fontolja meg,
Mint bölcshez illenék, a régiek szerint,51)
Nem; minden szóra hallgat, mely megrémiti.
(Az oltár felé fordul, melyet hölgyei ezalatt megkoszorúztak s rajta tüzet gyujtottak, s illatszereket szór a lángok közé.)
Mivel tanácsom rajta semmit sem segit,
Lykeios Phœbos52) (mert te vagy legközelebb)
Ez áldozattal kérve hozzád fordulok:
Adj tiszta, szent feloldást bajaink alól;
Mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
Kormányosát mily félelem bénitja meg.
(A korinthi követ fellép.)
KÖVET.
Megtudhatnám-e tőletek, idegenek,
Hol lelhetem föl Oedipus király lakát?
Vagy inkább mondjátok meg, hol van ő maga.
KAR.
Ez háza és ő benn van most, oh, jövevény!
S e nőben gyermekeinek anyját láthatod.
KÖVET.
Legyen hát boldog s éljen mindig boldogok
Között, e férfiúnak áldott hitvese.
JOKASTE.
Ezt kívánom viszont neked, oh, idegen,
Méltó vagy rá e szives óhajtásodért;
De mondd, mi kívánságod, milyen hirt hozál?
KÖVET.
Jó hírt házadnak es férjednek, asszonyom.
JOKASTE.
Minő hir az? Kinek részéről küldetél?
KÖVET.
Korinthból; és a hirnek, a melyet hozok,
Örülni fogsz, hogy is ne; s tán bánkódni is.
JOKASTE.
De mily hir az? Kettős hatása mint lehet?
KÖVET.
Királyunkká akarják őt választani
A földszoros53) lakói; igy beszélik ott.
JOKASTE.
Hogyan? Nem ül már trónusán ősz Polybos?
KÖVET.
Nem többé; sirba rejté őt már a halál.
JOKASTE.
Mit mondasz, oh, aggastyán! Meghalt Polybos?
KÖVET.
Ha nem valót beszélek, haljak meg magam.
JOKASTE (egyik hölgyéhez.)
Leányom, menj sietve tudtul adni ezt
Uradnak. És ti, istenek jóslatjai,
Hol vagytok? Ez volt, a kit Oedipus került,
Félvén, nehogy megölje őt; és ime, most
A sors vevé el életét, nem Oedipus.
(Oedipus fellép).
OEDIPUS.
Oh, szeretett Jokaste, drága nőm, miért
Hivattál ki a palotából engemet?
JOKASTE.
Hallgasd ez embert, s meghallgatva lásd, hová
Jutott az istenek felséges jóslata.
OEDIPUS.
Ki hát ez ember és minő hirt hoz nekem?
JOKASTE.
Korinth földéről érkezik, jelentve hogy,
Nincs már életben, meghalt Polybos, atyád.
OEDIPUS.
Mit mondasz? Add tudtomra, idegen, magad.
KÖVET.
Ha ezt kell legelőször tisztán mondanom,
Tudd biztosan, hogy elragadta a halál.
OEDIPUS.
Csalárdság ölte-é meg, avagy kór keze?
KÖVET.
Megdönt elaggott testet egy könnyű lökés.
OEDIPUS.
Igy hát, mint látom, kór ölé meg a szegényt.
KÖVET.
S a kóron kívül élte hosszú évei.
OEDIPUS.
Ah, ah! Miért hát megkérdezni, hitvesem,
A jós Pytho oltárát és a madarak
Légben rikoltó hangját! Hisz megjósolák,
Hogy meg fogom atyámat ölni, és ime,
A föld alatt pihen már ő, s én itt vagyok,
Kardot se’ fogva – ha csak nem az ölte meg,
Hogy értem vágyott; – így hoztam rá csak halált.
Hades keblében nyugszik Polybos, vele
A sirba szálltak e hivságos jóslatok.
JOKASTE.
Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked?
OEDIPUS.
Mondtad; de engem megzavart a félelem.
JOKASTE.
Ne engedj hát most ennek szívedben helyet.
OEDIPUS.
Hogyan? S anyámnak ágyától ne féljek-e?
JOKASTE.
Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet,
De a jövőben nem lát semmit biztosan?
Legjobb vaktában élni, a mint csak lehet.
Azért anyád nászától egy cseppet se félj;
Sok ember látta már álmában önmagát
Mint anyja férjét. Ám ki ezt föl sem veszi,
Az könnyedén átéli földi napjait.
OEDIPUS.
Helyes beszédnek mondanám minden szavad,
Ha már anyám nem volna életben; de mert
Még él, szükséges félnem, bármi jól beszélj.
JOKASTE.
Atyádnak sirja mégis nagy vigasz reád.
OEDIPUS.
Elismerem; de az élőtől rettegek.
KÖVET.
Mily asszony az, ki ily nagy félelemre készt?
OEDIPUS.
Merope, oh, aggastyán! Polybos neje.
KÖVET.
S mi benne az, mi ily nagy rettegésbe ejt?
OEDIPUS.
Egy isten-küldte szörnyü jóslat, idegen!
KÖVET.
Elmondható-e? Vagy nem tudhat róla más?
OEDIPUS.
Sőt inkább. Azt jósolta hajdan Loxias,
Hogy frigyesülnöm kell saját anyámmal, és
Atyám vérét ennen kezemmel ontanom.
Ezért távoztam régtől fogva messzire
Korinthtól, és szerencsém volt ez – ah! pedig
Nincs édesebb, mint a szülők tekintete.
KÖVET.
S ettől való féltedben számüzéd magad?
OEDIPUS.
Hogy ne legyek atyám gyilkosa, oh, öreg!
KÖVET.
Miért ne oldjalak fel téged, oh, király,
E rettegéstől? Hisz jó szándékkal jövék.
OEDIPUS.
Bizonynyal méltó hála jutna részedül.
KÖVET.
Azért jövék leginkább, hogy ha egykoron
Honodba térsz, jutalmat nyerjek tőled ott.
OEDIPUS.
Szülőimhez nem térek vissza én soha.
KÖVET.
Jól látom, nem tudod, mit tészsz, oh, gyermekem!
OEDIPUS.
Hogyan, öreg? Az égre magyarázd meg ezt!
KÖVET.
Ha ez az ok, mely a hazától futni keszt.
OEDIPUS.
Félek, nehogy elérjen Phœbos jóslata.
KÖVET.
Hogy fertőzet ne érjen szüleid miatt?
OEDIPUS.
Igen, aggastyán, ettől félék szüntelen.
KÖVET.
Nos hát tudod, hogy minden ok nélkül remegsz?
OEDIPUS.
Hogyan? Hát nem vagyok szülőim gyermeke?
KÖVET.
Mert Polybosnak nincsen törzsedhez köze.
OEDIPUS.
Mit mondasz! Nem Polybos nemzett engemet?
KÖVET.
Nem inkább, mint saját magam, csak épen úgy.
OEDIPUS.
Hogy volna egyenlő atyámmal, ki nem az?
KÖVET.
Ép úgy nem volt atyád ő, mint én nem vagyok.
OEDIPUS.
De mért mondott hát gyermekének engemet?
KÖVET.
Mert, tudd meg, kezeimből nyert ajándokul.
OEDIPUS.
S más kézből nyerve, oly nagyon szerethetett?
KÖVET.
Hosszú gyermektelenség birta erre őt.
OEDIPUS.
S te vettél engem, vagy véletlenül lelél?
KÖVET.
Kithæron erdős völgytorkában leltelek.
OEDIPUS.
S miért vevéd ezen vidékre útadat?
KÖVET.
A nyájat őrzém, mely a hegységben legelt.
OEDIPUS.
Pásztor valál hát, a ki bérért vándorol?
KÖVET.
S azon időben megmentőd is, gyermekem.
OEDIPUS.
Mitől mentél meg? Mily gyötrelmet szenvedék?
KÖVET.
Bizonyságot tehetnek lábcsuklóid is.
OEDIPUS.
Oh, jaj, miért emlited régi bajomat?
KÖVET.
Én oldtam fel keresztül fűzött lábadat.
OEDIPUS.
Ily szörnyü volt a pólya, melyet viselék!
KÖVET.
E balszerencse adta aztán nevedet.
OEDIPUS.
Atyámtól vagy anyámtól? Oh, az égre, szólj!
KÖVET.
Ezt jobban tudja, a kitől átvettelek.
OEDIPUS.
Tehát mástól vevél át, nem magad lelél?
KÖVET.
Nem; más pásztor volt, a ki átadott nekem.
OEDIPUS.
Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?
KÖVET.
Ugy mondák, Laïos háznépéhez tartozott.
OEDIPUS.
Ahhoz, ki egykoron e föld királya volt?
KÖVET.
Igen, ezen királynak volt ő pásztora.
OEDIPUS.
És él-e még ez ember, hogy láthassam őt?
KÖVET (a karhoz).
Ti benszülöttek, legjobban tudjátok ezt.
OEDIPUS.
Ti, kik mellettem álltok valamennyien,
Van köztetek, ki ezt a pásztort ismeri,
S akár kinn a mezőn, akár itt látta őt?
Beszéljetek; most jő napfényre a titok.
KAR.
Azt vélem, nem lesz senki más, mint épen az,
Kit már előbb kivántál látni; ámde nőd
Jokaste legjobban meg tudná mondani.
OEDIPUS.
Mit gondolsz, asszony, egy személy-e az, a kit
Behívatánk, és, az kiről emez beszél?
JOKASTE.
Mi az? Kiről szólt? Mit törődöl te vele?
Hiú beszédét legjobb lesz ha feleded.
OEDIPUS.
Azt nem teszem, hogy ily nyomokra jutva most,
Ne hozzam napvilágra származásomat.
JOKASTE.
Az istenekre, ne kutasd ezt, ha saját
Élteddel gondolsz. Ah! elég az én kinom.
OEDIPUS.
Bizzál! Legyek bár harmadik anyám szerint
Hármas rabszolga, nem hoz az szégyent reád.54)
JOKASTE.
Oh, kérlek, hagyj föl ezzel és fogadd szavam.
OEDIPUS.
Nem tehetem, föl kell derítnem a homályt.
JOKASTE.
Én jót akarva legjobbat tanácsolok.
OEDIPUS.
E legjobb az, mi régtől gyötri lelkemet.
JOKASTE.
Boldogtalan, bár meg ne tudnád, hogy ki vagy!
OEDIPUS (egyik szolgájához).
Menj és vezesd azonnal a pásztort elém.
(Jokaste felé.)
Ez meg fényes törzsére büszke hadd legyen.
(A szolga elsiet.)
JOKASTE.
Jaj, jaj, boldogtalan! Ez egy szóval lehet
Téged szólitnom, semmi mással ezután.
(Elrohan a palotába.)
KAR.
Miért rohant el a királyné, Oedipus,
Ily keserű bánattal? Rettegek, nehogy
E hallgatásból nagy bajok támadjanak.
OEDIPUS.
Hadd jöjjön, a minek reám kell jönnie,
De törzsöm ismernem kell, bárminő csekély.
Amaz meg, nagyralátó asszony létire,
Hadd szégyenelje aljas származásomat.
Ám én, szerencse-osztó Tyche55) fiaként
Tekintve enmagam, pirúlni nem fogok.
Ő volt anyám; s éltem kisérő holdjai
Kicsinynyé majd meg nagygyá tettek engemet.
Ilyen levén, más czélra törni nem fogok,
Mint arra, hogy megtudjam származásomat.
KAR.
Versszak.
Ha a jövőt látja jós szemem, s agyamban ész honol,
Ugy az Olympra, megéred, oh Kithæron,
Hogy mihelyt feljő az égre holnap
A tele hold, sugarát mint Oedipus
Anyja s dajkája köszöntöd,
S tánczczal ünneplünk, ki országunk fejedelminek oly nagy
Jótevője voltál.
Engedd, legyen így kedvedre, gyógyító Phœbos!
Ellenversszak.
Isteni lányok közül ki volt, kitől éltet nyerél?56)
Kedvese tán a hegyen bolyongó Pánnak?
Vagy Apollo karja közt pihent? Mert
Kedveli ő is az erdős bérczeket.
Tán a kyllenei isten,57)
Vagy hegyormon székelő Bakchos fia, vagy Helikonnak
Játszi gyermekétől?58)
Hisz sokszor enyelge ő a bérczi nymphákkal.
(A pásztor föllép.)
OEDIPUS (a karhoz).
Gyanítom, ámbár nem találkozám vele
Előbb soha, hogy azt a pásztort látom itt,
Kit régtől fogva keresénk; mert aggkora
(A korinthi követre mutatva.)
E férfiúval ép’ egyenlővé teszi,
S azokban, kik kisérik, jól ráismerek
Cselédjeimre; ám te jobban tudhatod,
Mint én, hisz ezelőtt is többször láttad őt.
KAR.
Ráismerek bizonynyal; mert hű pásztora
Volt ő Laïosnak mindig, mint tán senki más.
OEDIPUS.
Először, oh, korinthi idegen, te szólj:
Erről beszéltél?
KÖVET.
Erről, a kit lát szemed.
OEDIPUS (a pásztorhoz.)
Te meg, öreg, tekints reám és válaszolj
Kérdéseimre. Hajdan Laïos volt urad?
PÁSZTOR.
Igen, de nem vásárolt; nála születém.
OEDIPUS.
Minő munkád volt, milyen életét vivél?
PÁSZTOR.
A nyájat őrzém éltem legtöbb napjain.
OEDIPUS.
S leginkább mily vidéken választál tanyát?
PÁSZTOR.
Kithæron hegységében vagy hozzá közel.
OEDIPUS.
Emlékezel, hogy láttad ott e férfiút?
PÁSZTOR.
Minő dologban? Milyen férfiról beszélsz?
OEDIPUS.
Erről, ki itt áll. Volt-e már dolgod vele?
PÁSZTOR.
Hamarjában nem emlékezhetem reá.
KÖVET.
Nem is lehet csodálni, oh, király! De én
Tisztán eszébe juttatom. Mert jól tudom,
Emlékszik arra, hogy Kithæron oldalán
(Ő kettős nyájat őrizvén, csak egyet én)
Tavasztól őszig én magam s e férfiú
Három félévet éltünk szomszédok gyanánt;
S a tél jöttével én saját tanyám felé,
Ő meg Laïos aklába hajtá nyájait.
Akként történt-e, mint elmondám, vagy nem úgy?
PÁSZTOR.
Való, mit mondasz, bár hosszú idője mult.
KÖVET.
Mondd hát, emlékszel a fiúra, kit nekem
Adál, hogy fölneveljem, mint sajátomat?
PÁSZTOR.
Mi ez? Mi végre kérdezed most tőlem ezt?
KÖVET (Oedipusra mutat).
Itt áll, barátom, a fiú, kit átadál.
PÁSZTOR.
Vesztedre indulsz? Nem hallgatsz el iziben?
OEDIPUS.
Ah, meg ne ródd e férfiú szavát, öreg,
Mert inkább illet téged, mint őt megrovás.
PÁSZTOR.
De hát miben vétkeztem, oh, legjobb király?
OEDIPUS.
Nem szólsz, kiről ez kérdez, a fiú felől.
PÁSZTOR.
Semmit se tudva szólt ez, ámde hasztalan.
OEDIPUS.
Ha jó szántodból nem beszélsz, majd sírva szólsz.
PÁSZTOR.
Az égre, kimélj, vén létemre, engemet.
OEDIPUS (szolgáihoz).
Kössétek tüstént hátra mind a két kezét.
PÁSZTOR.
Oh jaj, miért? Mit kívánsz tőlem hallani?
OEDIPUS.
Te adtad ennek a fiút, kiről beszél?
PÁSZTOR.
Én adtam. Bár meghaltam volna az napon!
OEDIPUS.
Ma fogsz meghalni, ha nem mondasz igazat.
PÁSZTOR.
Előbb halok meg, ha kimondom a valót.
OEDIPUS.
Ez ember, a mint látszik, kibuvót keres.
PÁSZTOR.
Bizonynyal nem; hisz rég mondám: én adtam át.
OEDIPUS.
Kitől vevéd? Sajátod volt vagy másoké?
PÁSZTOR.
Nem volt sajátom, más kezéből vettem át.
OEDIPUS.
Minő polgártól, milyen házból származott?
PÁSZTOR.
Ne kérdj, az égre, oh ne kérdj többet, király!
OEDIPUS.
Meghalsz, ha még másodszor kell ezt kérdenem.
PÁSZTOR.
A gyermek Laïos háznépéhez tartozott.
OEDIPUS.
Szolgától vagy királyi törzsből született?
PÁSZTOR.
Jaj, jaj! rettentő az, mit mondani fogok.
OEDIPUS.
S én hallani; de még is meg kell hallanom.
PÁSZTOR.
Laïos fiának mondák; ám nőd oda benn
Legjobban elmondhatja, mind ez mint esett.
OEDIPUS.
Ő adta át tehát neked?
PÁSZTOR.
Igen király!
OEDIPUS.
Minő szándékkal?
PÁSZTOR.
Hogy kioltsam életét.
OEDIPUS.
Saját szülője! Szörnyü!
PÁSZTOR.
Bal jóslat miatt.
OEDIPUS.
Mi volt az?
PÁSZTOR.
Hogy meg fogja ölni szüleit.
OEDIPUS.
S miért adád ez aggastyán kezébe őt?
PÁSZTOR.
A szánalom vitt rá, király, azt vélve, hogy
Honába, távol földre fogja vinni őt;
De csak szörnyű bajokra tartá fenn. Ha te
Vagy az, kiről szólt, úgy bánatra születél.
OEDIPUS.
Oh, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jött.
Oh, fény, utószor látlak immár téged én,
Ki születém, hol nem kellett, ki férj valék,
Hol nem lehet, s megöltem azt, kit nem szabad.
(El a palotába. A követ és pásztor másfelé távoznak.)
KAR.
Első versszak.
Ah, emberek, emberek!
Kik itt éltek a föld szinén,
Oh, mily semmi az élet!
Ki az, hol a férfiú,
Hogy több élv juta részeül,
Mint mennyit ad a képzelet,
Mely képzelve enyészik?
Gyász példád im előttem áll,
S szörnyü végzeted, Oedipus,
És boldognak az ég alatt
Senkit se dicsérek.
Első ellenversszak.
A legmagasabb fokig
Jutottál utadon, merő
Boldogság vala részed
(Oh Zeus!) letiportad a
Horgas körmü, dalos szüzet,
S védő bástya gyanánt e hont
Megmentéd a haláltól.
És ezért a királyi trón
S fényes Theba uralma lett
Osztályrészed, a legnagyobb
Fény, tisztelet ére.
Második versszak.
De most, ki az, kit nagyobb nyomor gyötör,
Ki boldogtalanabb az emberek
Között, ki sülyedt annyira?
Oh, jaj, Oedipus dicső feje!
Mért fogadta egy
Rév ölébe, ah!
Az atyát s fiút,
S a szülöttet férj gyanánt?
Mint lehet az, miként lehet,
Hogy boszulatlan elviselt
Ennyi időn át szülői telked?
Második ellenversszak.
Nyomorba ért a mindent látó idő,
Elitélve a szörnyü nászfrigyet,
Melyet szülő s szülött kötött.
Oh, jaj, Laïos szegény fia!
Bár ne láttalak
Volna én soha.
Nem találhatok
Szavakat, keservemet
Hogy kifejezzem. Hisz valót
Szólva, te adtad éltemet
Vissza, te hoztál szememre álmot.
(A hirmondó jő a palotából.)
HIRMONDÓ.
Ti, e hazának mindig tisztelt nagyjai,
Mit fogtok látni, oh, mit fogtok hallani,
Mily szörnyü lesz fájdalmatok, ha Labdakos
Házát még nagyra tartja honfi kebletek!
Mert sem az Ister, sem a Phasis árjai59)
Nem moshatják tisztára e ház rejtező
Bünszennyét, s nemsokára napvilágra jő
A szándékos, nem kényszerített borzalom.60)
S minden baj közt a szándékos legsúlyosabb.
KAR.
Mi sem hiányzik abban, a mit már tudunk,
A borzalomból; mit mondhatsz ezen kivül?
HIRMONDÓ.
Kevés szóval kimondhatom s megértheted:
A felséges Jokaste már halálra vált.
KAR.
Boldogtalan! és mi hozott reá halált?
HIRMONDÓ.
Saját keze. De azt, mi legfájdalmasabb,
Nem érezed; mert szemtanúja nem valál;
Mégis, mint emlékemben megmaradhatott,
Hallgasd meg a szegénynek szenvedéseit.
Bősz fájdalmában átfutván a csarnokon,
A nászágyas terembe rohant egyenest,
Mindkét kezével tépve bomlott fürtjeit.
Aztán belülről jól bezárva ajtaját,
Laïos nevét kiáltá, a ki rég halott,
Emlitve régi nászát, mely megölte őt,
És önfiának hagyta hátra özvegyét,
Hogy gyermekétől szüljön átkos fajzatot.
Siratta ágyát, hol kétszer boldogtalan,
A férjtől férjet s gyermektől szült gyermeket.
Mily módon halt meg ezután, azt nem tudom;
Mert Oedipus orditva tört be ekkor, és
Miatta nem láthattuk szenvedéseit;
Csak erre néztünk, mint rohant fel és alá.
Futkosva kardot kére tőlünk, majd megint
Nejét kérdé, ki nem neje, s a kétszeres
Anyát, ki őt és önnön sarjait szülé.
Egy isten végre megmutatta, hol van ő,
Mert a jelenlevőkből egy sem mutatá.
Mikéntha titkos kéz vezetné, iszonyún
Kiáltva, most a kétszárnyú ajtóra ment,
Kiemelé sarkából, s a szobába tört.
S itt láttuk a királynét hurkolt kötelen
Magasról függve. A mint a boldogtalan
Ezt látta, szörnyü ordítással rá rohant,
S feloldozá a fonalat. S mig a szegény
Földön feküdt, borzasztót láttak szemeink:
Kitépte az aranyból készült kapcsokat,
Melyek fentarták a királyné öltönyét,
S felkapva két szemébe verte, hangosan
Kiáltva: Nem láttátok eddig, mit teszek,
Nem láttátok, mit szenvedék, mit vétkezém,
Lássátok most sötétben, kit nem volt szabad
Látnom, s ne ismerjétek, kit kivántatok.61)
Igy átkozódva feltartá pilláit és
Többször szemébe szúrt; a vérző szemgolyók
Megöntözék orczáit; nem csepegve húllt
A vér sebéből; ah! áradva tört elő
Szeméből fekete vérének zápora.
Kettőtől és nem egytől származott e vész,
A férfiút s az asszonyt sujtva egyaránt.
A régi áldás, mely e ház fölött pihent,
Valóban áldás volt ugyan, de a mai
Napon gyalázat, átok, siralom, halál,
S mi rossz név csak van, nem hiányzik egy sem itt.
KAR.
S miként pihent meg gyötrelmében a szegény?
HIRMONDÓ.
Kiált, nyissák ki a kaput, s a kadmosi
Népnek mutassák azt, ki apját megölé,
Ki anyját – ah! nem mondhatom szörnyű szavát.
Önnön magát akarja most száműzni ő,
Mert önmagára mondott átka üldözi,
De szükséges számára oltalom s vezér;
Mert szenvedése súlyát nem viselheti.
Saját szemeddel láthatod. Im a kapu
Megnyilik már; oly látvány tűnik most eléd,
Mely szánalomra indít ellenséget is.
(Oedipust szolgák vezetik a palotából.)
KAR.
Oh, iszonyu látvány emberi szemnek!
Oh, legiszonyúbb mindannyia közt,
Mely előmbe tünt valaha! Oh, nyomorult,
Mi vad őrület szállt meg? Melyik isten
Sujtotta fejedre csapásainak
Legszörnyűbb csapását?
Jaj, jaj! Oh, szegény!
Nem nézhetem arczodat, ah! pedig én
Annyit akarnék kérdeni tőled, tudni felőled,
De borzalom fog el engem.
OEDIPUS.
Jaj, jaj!
Oh, boldogtalan én! Hova, mily
Földre jutok? Hova hangzik a szó
Ajkamról? Sorsom, mire váltál?
KAR.
Nem látott, hallott borzalommá változott.
OEDIPUS.
Első versszak.
Oh, iszonyú,
Oh, örök éji homály, melynek neve nincs,
Nincs irja, határa!
Jaj! jaj!
És még egyszer jaj! Egyesülve gyötrenek
Sebem fájdalma és szörnyű emlékeim!
KAR.
Ily gyászos, rettentő nyomorban nem csoda,
Ha kétszer érzed és panaszlod kínodat.
OEDIPUS.
Első ellenversszak.
Oh, hű barát,
Oldalomon maradál s gondját viseled
Annak, kit az éj fed.
Jaj! jaj!
Mert nem vagy rejtve, tisztán hallom hangodat,
S megismerem, bár éjhomály borul reám.
KAR.
Szörnyű tett! Oh, mint olthatád ki igy szemed
Világát? Melyik isten biztatott reá?
OEDIPUS.
Második versszak.
Apollo, igen, Apollo vala,
Betetőzve ekként kinjaimat.
De senki más nem sujta rám, saját kezem tevé.
Miért a szem nekem,
Ki látva semmi kellemest nem láthatok?
KAR.
Valóban úgy van, mint beszélsz.
OEDIPUS.
Mi az, mit látnom, szeretnem, mi az, mit hallanom
Kedves lehetne rám, barátaim?
Oh, vigyetek, vigyetek el innen engemet,
Vigyetek el, ki e föld átka vagyok,
Leggonoszabb, legméltóbb istenek
Gyülöletére.
KAR.
Boldogtalan, kit sorsod sujt s az öntudat,
Oh, bár ne tudtam volna rólad én soha!
OEDIPUS.
Második ellenversszak.
Oh, átok reá, ki feloldozá
Kötelékeitől lábaimat,
S kimente a halálból. Átkozott e szánalom!
Ha akkor meghalok,
Nem gyötreném most enmagam s szerettimet.
KAR.
Szerintem is jobb volna úgy.
OEDIPUS.
Nem lettem volna bizonynyal atyámnak gyilkosa,
Sem annak férje, ki világra szült.
Most bűn fia s az egektől elhagyott vagyok,
Megosztva atyámmal a násznyoszolyát,
Oh, ha van, a mi rosznál rosszabb:
Engemet ért az!
KAR.
Nem mondhatom helyesnek azt, a mit tevél,
Jobb volna nem létezned, mint élned vakon.
OEDIPUS.
Ne mondd, hogy nem legjobban tettem, mit tevék,
Ne oktass erre és ne adj tanácsokat.
Mert nem tudom, mily szemmel nézhetném atyám
Tekintetét, ha majdan Hadeshez jutok,
Avagy szegény anyámat, kikkel azt tevém,
Mire bitófa nem elég nagy büntetés?
Vagy gyermekim látása volna rám öröm,
Kik úgy születtek, a miként születtenek?
Oh, nem, az én szememnek nem kivánatos
Többé sem ez, sem Theba, sem a várorom,
Sem a szent szobrok, melyektől én, nyomorult,
Ki származásra Thebában legjobb valék,
Ennen magam fosztám meg; én parancsolám,
Hogy űzze el mindenki a gonosztevőt,
Kit isten s Laïos vére azzá bélyegez.
Ekként kinyilvánitva nagy szennyfoltomat,
Hogyan lehetne még rátok tekintenem?
Sehogy sem. Sőt ha el lehetne tiltani
A hangokat fülemtől, pillanatra sem
Haboznék, úgy elzárni gyászos testemet,
Hogy vak levén, ne halljak semmit sem. Hiszen
A szenvedőre édes mit sem érzeni.
Oh, jaj Kithæron, mért fogadtál el, miért
Nem gyilkolál meg tüstént engem, hogy soha
Ne tudta volna senki származásomat?
Oh, Polybos, Korinthos és te, őseim
Vélt palotája, oh, miért neveltetek
Diszes külsőben nagyra ennyi rothadást!
Mert rossz vagyok most s rossz szülőknek gyermeke.
Oh, hármas ösvény és te rejtett völgy öle,
Sötét erdő, hol egyesül a három út,
Melyet saját atyám vérével itatott
Ennen kezem, oh, emlékeztek még reám,
Mily tetteimnek voltatok tanúi, mit
Tevék itt újra aztán? Oh, te nász, te nász!
Mely engem szültél, s a szülöttől azután
Ismét termékenyülve, egy vérből adál
Atyát, testvért és egy személyben gyermeket,
Anyát, menyasszonyt és nőt,62) és mindazt, a mi
Az emberek szemében szörnyü borzalom.
De mert a rút tettekről nem szép szólni sem,
Az istenekre, dobjatok ki engemet
Ez országból, vagy öljetek meg, rejtsetek
Tenger mélyébe, hogy többé ne lássatok.
Fel, fel, ragadjátok meg a boldogtalant;
Hígyétek, nincs mit félnetek. Hisz átkomat
Nem képes ember elviselni kívülem.
S ha már az emberekkel nem törődtök is,
Tartsátok tiszteletben a nagy Helios
Mindent tápláló lángját, leplezetlenül
Nem hagyva ily fertőzetet, melyet se’ föld,
Sem égi zápor, sem napfény nem türhet el.
Vigyétek gyorsan most a házba vissza őt;
Mert a rokon fájdalmát, szent szokás szerint,
Csak önfajának illik látni s hallani.63)
KAR.
Kivánságodra épen jókor jő Kreon,
Tanácsot adni s tenni, mert helyedben ő
Marad az ország oltalmára egyedül.64)
OEDIPUS.
Oh, jaj, minő szavakkal forduljak felé?
Mi az, mit tőle joggal várhatok? Holott
Előbb hozzá mindenben jogtalan valék?
(Kreon föllép.)
KREON.
Nem jöttem, gúnyolódni rajtad, Oedipus,
Avagy szemedre hányni régi rosszakat.
OEDIPUS.
Az istenekre, ha reményemen felül
Ily jószivű vagy a leggonoszabb iránt,
Hallgass meg, kérlek, éretted, nem magamért.
KREON.
Mi az, mit tőlem ily forrón epedve kérsz?
OEDIPUS.
E földről gyorsan űzz ki engemet oda,
Hol többé nem fér hozzám emberek szava.
KREON.
Megtenném, hidd el bizton, ha nem kellene
Előbb istentől megkérdezni, mit tegyünk.
OEDIPUS.
Hiszen tisztán kinyilvánitá már szava,
Halált mondván a gaz apagyilkosra, rám.
KREON.
Ezt mondta; ámde most, hogy igy fordult az ügy,
Jobb lesz mégis megtudni tőle, mit tegyünk.
OEDIPUS.
Ily nyomorult sorsáért kéritek szavát?
KREON.
Az isten jóslatának már te is hihetsz.
OEDIPUS.
Igen, s te benned bízom s esdve kérlek én,
Temesd el azt, ki ott benn van,65) kedved szerint;
Hisz illik ezt megtenned tennen törzsödért.
De azt ne várja ősi városom soha,
Hogy engem élve lásson falai között;
Nem, engedj a hegyekben laknom, ott az én
Kithæronomnak ormán, melyet szüleim
Még életemben választának siromul;
Hadd haljak úgy meg, a miként ők akarák.
Bár jól tudom, nem pusztit el se’ kór, se’ más;
Hisz nem kerűltem volna már el a halált
Hajdan se’, ha nem várna szörnyü kín reám.
De menjen hát, a merre indult, végzetem!
Figyermekim ne hozzanak gondot reád,
Kreon; hisz férfiak, és bárhol legyenek,
Nem fog sehol hiányt szenvedni életök;
De két leányom, ah szegény kis lányaim!
Kiknek számára asztalt nélkülem soha
Nem terítének, s mindenben részök vala,
Mit én élveztem; – kérlek, két kis lányomat
Vedd oltalmadba; és engedd meg most nekem,
Hogy átöleljem őket és sirjak velök.
Uram, menj!
Nemes szülött, menj! Hisz ha őket ölelem,
Enyémnek vélem, mint midőn látott szemem.
(Kreon intésére kivezetik a palotából Oedipus két kis leányát, Antigonét és Isménét.)
Mit mondok?
Az istenekre, nem két kedves kicsinyem
Sirását hallom? Megsajnált tehát Kreon,
S előmbe hozta legdrágább szülöttimet?
Való ez?
KREON.
Való; én vezetém elődbe; jól tudám,
Hogy örömödre lesz, mit hajdan szeretél.
OEDIPUS.
Élj boldogul hát, és ez utadért legyen
Az isten jobb oltalmad, mint nekem vala.
Oh, gyermekim, hol vagytok? Jertek hát ide,
Jertek, fogjátok e testvéri kezeket.
Melyek okozták, hogy atyátok két szemét,
A hajdan fényeset, most igy kell látnotok,
Atyátokét, ki nem látott, nem kérdezett,
S az által lett atyátok, őt a ki szülé.
Könyem hull rátok – ah! mert nincs tekintetem –
Ha keserü jövőtöket meggondolom,
A mely reátok vár az emberek között.
Mert mily körökben, milyen ünnepélyeken
Fogtok részt venni, honnan házatokba nem
Könyezve tértek vissza, élvezet helyett?
S ha egykoron eléritek a nász korát,
Hol lesz a férfi, gyermekim, ki botorul
Magára venné a szégyent, mely egyaránt
Szülőitekre és reátok háramol?
Mily borzalom hiányzik? Atyját megölé
Atyátok; anyját, a ki életét adá,
Nőűl vevé, és onnan nyerte gyermekit,
A honnan egykor önnön vére származott.
Ezt hányják szemetekre. S igy ki venne el?
Oh, gyermekim, nem lesz oly férfi! Násztalan,
Meddőn kell élteteknek elhervadnia.
S te, oh, Menœkeus fia, ki egyedül
Maradsz most atyjok – mert mi, a kik éltöket
Adtuk, mindketten elveszénk – rokonidat
Ne hagyd szegényen s férjtelen bolyongani,
Ne engedd, hogy balsorsom érje őket is.
Oh, szánd meg őket; lásd, ily ifjan semmijök
Nincs e világon, csak mi tőled jut nekik!
Igérd meg, adj kezet rá, oh, nemes rokon!
Ti nektek sok tanácsot adnék gyermekim,
Ha felfognátok; most csak az kivánatom,
Hogy bárhol enged élni sorsotok, legyen
Jobb s boldogabb az élet, mint atyátoké.
KREON.
Már elég a köny, a sóhaj; térj a házba vissza most.
OEDIPUS.
Engedek, bár nem örömmel.
KREON.
Mindennek van ideje.
OEDIPUS.
Ám tudod, mily kikötéssel?
KREON.
Mondd el, akkor megtudom.
OEDIPUS.
Hogy száműzz e földről engem.
KREON.
Isten ítél e fölött.
OEDIPUS.
Hisz az isten gyűlöl engem.
KREON.
Úgy kérésed teljesül.
OEDIPUS.
Azt hiszed?
KREON.
Hiún nem mondom azt ki, mit nem gondolok.
OEDIPUS.
Úgy vezess el innen engem.
KREON.
Jöjj s bocsásd el gyermekid.
OEDIPUS.
Ne ragadd el tőlem őket.
KREON.
Mindent birni ne akarj.
Hisz mit birnod sikerült is, híved az sem maradott.
KAR.
Theba városom lakói, lássátok, ez Oedipus,
Ki a rejtett szót megoldá s leghatalmasabb vala,
Boldog sorsát irigyelte minden polgár egyaránt:
Lássátok, mi szörnyü balsors árja zúdul most reá!
Senki hát halandó embert, a kinek még hátra van
Végső napja, ne nevezzen boldognak, mig élete
Véghatárát bánat nélkül el nem érte biztosan.
