Irodalmi viszonyok és kéziratkereskedelem az ókorban és a középkorban.

Már a legrégibb korban foglalkoztak az emberek azzal, hogy milyen eszközökkel lehetne a fontosabb eseményeket az utókor számára maradandó formában megörökíteni. E gondolattal való foglalkozás eredményezte azután az írás feltalálását. Az első kisérletet jelírásnak nevezi a történelem, mert csupa jelekből állott. Minden tárgy, személy vagy állat megjelölésére volt egy meghatározott jel. Utána következett a képirás. Az meg olyan volt, hogy minden fogalomra egy-egy képet alkalmaztak. Csak nagy későn, mikor az írás mindjobban tökéletesedett és egyszerűbbé vált: képződött az úgynevezett betűírás.

Az eszköz a gondolatok megörökítésére tehát megvolt. Mi sem természetesebb, hogy így azután szellemi élet is fejlődött ki. A szellemi élet első nyomait az egyiptomi népeknél találjuk. Sőt a legrégibb könyvgyüjtemény, melyről a történelem említést tesz, szintén egyiptomi. Oszimanduász thébéi király tulajdonát képezte s a memfiszi mauzoleumban levő könyvtárában volt elhelyezve, ezzel a nem mindennapos felírással: «A lélek orvossága». Itt röviden megjegyezzük, hogy az akkori könyvnek nem volt olyan alakja, mint a későbbi kor könyvének, mikor a ma is ismert alakját vette fel, hanem tekercsalakú volt s így könyv helyett inkább kéziratnak nevezhető.

Ugyancsak pezsgő szellemi életet a görögöknél találhatunk, mely kétségkívül sok tehetséges írót hozott felszínre, kik gazdag irodalmat teremtettek. Különösen sok komédia-költőjük -56- volt, kik rengeteg vígjátékot írtak össze. Úgyszintén a történelem terén is fellépett sok görög tudós.

Az uralkodók és némely főemberek birtokában hatalmas könyvtárak voltak, melyek közül nem egy több ezerre menő tekerccsel dicsekedhetett.

A kéziratokkal való kereskedést a görögök űzték először. Athénben már Kr. e. az V. században, Szokrátesz idejében, a Dioniszusz-féle szinház orkesztrájában kötöttek a mai könyvkereskedelemhez hasonló üzleteket. Legtöbbnyire az athéni és szamoszi könyvtár fölösleges kéziratait árusították. Idővel pedig annyira fellendült a kéziratkereskedelem, hogy a könyvtárakból származó kéziratokkal nem tudták a könyvgyűjtés szenvedélyét kielégíteni. A kéziratoknak több példányban való lemásolása vált tehát szükségessé. A másolást a kéziratkereskedők rendszerint maguk végezték.

A rómaiaknál a szellemi élet kezdetben igen alacsony fokon állott. Csak Kr. e. a III. században a görög műveltség elterjedésével s mikor már a magasabb társadalmi illem is megkívánta a jó és változatos könyvtár bírását, vett nagyobb lendületet az irodalom.

A kéziratkereskedelem Rómában azonban csak a köztársaság utolsó éveiben kezdődött. Az írók saját műveiket több példányban lemásoltatták és csereviszonyba léptek. Kiváló példájuk volt maga Cicero, ki különben már kiadóval is dicsekedhetett. Kiadója Pomponiusz Attikusz volt, ki következő műveit hozta forgalomba: «A szónokról, taszkuláni tanulmányok, levelezés, beszédek Ligeoriusz mellett és Antoniusz ellen.» Attikusz korában már a másolás is gyorsabban ment. A másolók rabszolgák sorából kerültek ki, kiknek az írás volt foglalkozásuk. E célra külön műhelyt rendeztek be s ott az egyik tollba mondása után írtak a többiek.

A kedveltebb íróknak meglehetősen sok példányt kellett újabb műveikből másoltatni, mert hálás olvasóik mindjárt szétkapkodták. Voltak írók, mint például Ovidiusz és Propertiusz, kik nyiltan dicsekedtek azzal, hogy műveiket az egész föld kerekségén olvassák: «Öregek s ifjak, leányok s asszonyok, Róma s a tartományok, a szenátus s a hadsereg egyaránt kedvelik költeményeinket.» Egyébként az új művek másolását igen sietve kellett végeztetniök, mert könnyen megesett, hogy valamelyik versenytárs egy-egy példánnyal hamarosan átkelt -57- Hiszpániába vagy Afrikába s ott gyorsan eszközölt másolatokkal vidéken megelőzte a mű íróját vagy annak kiadóját. A vidéki olvasók ugyanis sokkal buzgóbbak voltak az elkényeztetett központnál s ezt a versenytársak kihasználták. Ez magyarázza meg azt, hogy egyes írók világhirét egyenesen a vidéki kéziratkereskedelem állapította meg.

A római kéziratkereskedelem igazi lendületét a császárság ezüstkorában érte el. A főbb városnegyedekben egymásután nyiltak kéziratkereskedések. A középületek pedig tele voltak hirdetésekkel. Ez időből ismeretes cégek: a Szosziusz testvérek (Horáciusz kiadói), Triklon, Dorusz és Juvenalisz Rariszt. Ez utóbbinak egy érdekes feljegyzése maradt reánk: «A gyermek mielőtt elmondja leckéjét, a pad alá tartja könyvét s alattomban mégegyszer átfut rajta.» Ebből arra lehet következtetni, hogy Rómában a tankönyvekkel is élénk kereskedést űztek.

Az ókorban felpezsdült szellemi élet a római birodalom bukásával jóval aláhanyatlott. Míg az ókorban a rabszolgák százai, a középkor első századaiban már csak a kolostorok magas falai mögött a szerzetesek foglalkoztak a kéziratok másolásával. Így tehát a szerzetesek voltak a műveltség fenntartói és részben fejlesztői. Csakhogy az ő általuk készített másolatok nem voltak oly könnyen megszerezhetők, mint az ókoriak, a kéziratkereskedelem virágzásának idején. Ritkák és drágák voltak. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy páratlan szorgalommal másolgatták le az ókorból fennmaradt kéziratokat, mintegy helyreállítani igyekezvén ezáltal azt az alig elképzelhető veszteséget, melyet a világirodalom több ókori könyvtár elégése következtében szenvedett. Azonban nemcsak a kolostorokban, de a fejedelmek udvaraiban is készítettek másolatokat, de csak magánhasználatra.

A szellemi élet újabb fellendülése csak a VIII. században észlelhető. Ekkor a nyugaton Nagy Károly frank király fáradozott a tudomány és műveltség emelésén. Halála után fia, «Jámbor» Lajos uralkodása alatt a pártviszályok a frank birodalmat megingatták s az apja által kezdett törekvések dugába dőltek. A romokból felvirágzott azonban egy új élet Németországban, mely a tudományra és műveltségre kétségkívül nagyjelentőségű kihatással volt.

A XII. században, az egyetemek alapításakor, már nagyobb arányokban folytatták a kéziratok másolását. Eleinte csak az -58- egyetemi, de későbben már minden nagyobb városban voltak másolók. S ezzel kezdetét vette a rendszeres kéziratkereskedelem is. Legelőször Olaszországban tüntek fel kéziratkereskedők; utána Franciaországban és Angolországban. Mind a három helyen meglehetős nagy mértékben űzték a kéziratokkal való kereskedést. Legtöbben közülük a másolást is maguk végezték, sőt kéziratokat lemásolás végett ki is kölcsönöztek. Németországban eleinte leginkább a tanítók kezében volt a kéziratkereskedelem. Későbben azután a levélfestők vagy levélnyomtatók és a formametszők voltak azok, kik kisebb füzetek és egyes lapok készítésével foglalkoztak s azokat főkép vásárok alkalmával hozták a nép között forgalomba.

A középkori kéziratkereskedelem a XV. században érte el virágzását. Ekkor az egyetemi városokban a kézirat-szükséglet egyre nagyobbodott, a főurak és gazdag könyvkedvelők könyvtárakat alapítottak, melyek közül a legnevezetesebb mindenesetre az V. Miklós pápa által alapított vatikáni könyvtár Rómában.

Magyarországon a kéziratkereskedelemnek – sajnos – semmi nyoma. Pedig a középkorban hazánk sem állott az utolsó helyen a szellemi műveltség terén. A XIII. században már egyetemünk volt Veszprémben, a XIV. században Pécsett és Budán. Könyvtáraink is voltak szép számban. Az iskolák, a püspökök, a vagyonosabb kolostorok és könyvkedvelő főurak bírtak könyvtárakkal. S így szinte érthetetlen, hogy magyar kéziratkereskedelemről semmi feljegyzést sem találunk, holott külföldön minden egyetemi városban voltak kéziratkereskedők. Nagyon valószínű, hogy a mi egyetemeink külföldön szerezték be tan- és egyéb könyveiket és pedig ama kalmárok által, kik áruikkal Zárát, Velencét, Bécset, Prágát és Krakót is szokták volt látogatni. Arról azonban vannak adataink, hogy hazánkban is voltak a XIV. és XV. században kéziratmásolók és betűfestők. Az ismertek száma körülbelül százra tehető. Csakhogy ezek leginkább elzárkózva a kolostorokban és a főurak házaiban dolgoztak s valószínűleg csak az ottani könyvtárak számára. -59-