V. A Kalvyl-ok esete.

Kalvyl Farkas János báró Sziléziában született. Atyja halála után testvérével, Frigyessel osztozott annak birtokán. Egynek-egynek ezer német hold jutott, a mi ott szép vagyon, különösen, ha megbecsülik. Farkas János meg is becsülte, de Frigyes elverte a magáét.

Erre fogja magát a bolondos jószivü Farkas János és ujra megosztozik testvérével, most már az ő ezer holdján. (Ötszáz holdból is meg lehet élni.)

Azonban Frigyes, a kinek ezer hold is kevés volt, természetes, elverte az ötszáz holdat is. Nemhogy, hanem csinált a hegyibe még nyolcvanezer forint ára becsületbeli adósságot is.

Mit volt mit tennie Farkas Jánosnak! Eladta a saját ötszáz holdját és kifizette a Frigyes adósságát, hogy megmentse a család és név becsületét. A még fönmaradó huszonötezer forintjával zsebében pedig nekiment Sziléziának bérletet keresni.

Mire megtalálta a bérletet, sürgönyt kap, hogy meghalt a fiatal felesége gyermekágyban, de a gyermek, az egészséges.

Szegény Farkas János e hirre, mint egy rongy, ugy esett össze fájdalmában. De addig locsolták, mig csak föl nem kelt s el nem indulhatott haza, a sors által oly kiméletlenül megtépett kis fészkébe. Ott eltemette a szép feleségét. A temetés után azonban bevánszorgott az ágyába s benne maradt egy hónapig – nagy betegen. Hagymázba esett. Ebből is csak fölépült, atyjának hű barátja, Leipzig Vilmos gróf önfeláldozó ápolása mellett.

Ez a Leipzig Vilmos azt az ajánlatot tette neki akkor, hogy hagyjon föl a bérlet eszméjével és vegye át az ő magyarországi huszezer holdas uradalmát (a mire ráfizet) olyképpen, hogy a rajta levő adósságok kamatjait fizesse a jövedelemből s ha futná, törleszszen tőkét is vele. Számadással nem tartozik. (Egy olyan ember, a ki a becsületért a sajátját is eldobja magától, a másét biztosan nem fogja bántani.) Ezért a fáradságáért évi hatezer forintot kapna Kalvyl János.

Az ajánlat elfogadtatott. Kalvyl János pakkolt. Utazóbőröndje legaljára tette bárói nemeslevelét (erre most egyelőre nem volt szükség), azután még egy csomó gazdasági könyvet, egy magyar grammatikát, ingeket és ruhákat dobott belé és ezzel az egy bőrönddel, a kéthónapos ifjabb Kalvyl Jánossal s egy kövér dajkával nekiindult Cseszneknek.

Ott szép volt a vidék: regényes és balzsamos levegőjü. Még az emberek is magyarok voltak, de többnyire beszéltek tótul is. Farkas János meg tudta volna magát velük értetni, de azért megtanult magyarul is. Volt becsülete. Két hónap alatt bevágta a grammatikát, egy esztendeig a helybeli kálomista paptól társalgási órákat vett és három év mulva már ilyképpen üdvözlé vendégeit:

– Szervusz, te pocsétakerülő; hát hol csavarogsz erre, a merre a madár se jár?

Különben gazdálkodott Kalvyl János. Még pedig ugy, hogy hajnalban kelt s éjfélkor feküdt le. Este ugyanis számolt és kalkulált. Mert sok volt a számolni valója a gyárak miatt. A saját vesződségére ugyanis gyárakat épittetett: egy keményitőgyárat, egy cementgyárat, egy butorgyárat és három szeszgyárat.

Az igaz, hogy ezek azután ugy jövedelmeztek, hogy az uradalmon levő hatszázezer forintnyi adósság hat év alatt ugy eltünt, mintha sohasem is lett volna s a hetedik év végén öreg barátjának már kerek száztizezer forintot vitt föl Leitmeritzbe egy zacskóban, a mely viszont a mellénye bélésébe volt bevarrva. (Ezt az óvatossági rendszabályt már itthon tanulta nálunk.)

Az öreg Leipzig Vilmosnak e csuda fölötti bámulatában lepotyogott félszeméről a monoklija, a mi miatt aztán beszélni se tudott, csak a pénzes zsákot tologatta magától, mint valami bünös szerzeményt. Később azonban némi magyarázatok után mégis elfogadta a pénzt, de először fölemelte a Farkas János fizetését tizenkétezer forintra s azonkivül még százezer forintot biztositott neki végkielégités cimén. Midőn pedig ezt Farkas János sokallotta volna, kereken kijelentette, hogy ő se nem disznó, se nem gazember, hát ne okoskodjék.

Nem is okoskodott soká Farkas János, hiszen gyermeke volt: őseinek utódja, a ki bár pitykés dolmányban járt s egy szót se vallott se csehül, se németül, de mégis csak Kalvyl volt, a sléziai Kalvylok nemzetségéből és leendő őse a Kalvylok magyar ágának. Illik, hogy a magyar Kalvylok őséről ne mondhassák el majdan utódjai, hogy dédapácskájuk éhenkórász vala.

Isten azonban ugy akarta, hogy vagyongyüjtési tervét ne valósithassa meg Farkas János. Meghalt fiatalon, negyven éves korában, egyedül hagyván tizenkét éves árváját.

Az árvából festő lett az idők folyamán. Az ötvenezer forintos hagyatékból meg tizezer forintos hagyaték a gyámok kezén. Ez a tizezer forint pedig Bugyi Andrásnak adatott kölcsön váltóra, mert nála mégis nyolc százalékot hozott. Bugyi Andrást azonban természetesen ellicitálták, a tizezer forinttal együtt…

Igy Kalvyl Jánosnak kezemunkájából kellett megélnie…

Ime, a Kalvyl Jánosok élettörténete.

Kitünik ezekből, hogy derék, becsületes, de „peches“ emberek voltak a Kalvyl Jánosok. És ezt érezte a mi Jánosunk. Ez az érzet: az a babonás hit, hogy szerencsétlenségre született (hiszen már születése is halálthozó volt), kedvét gyászfátyollal boritotta be. Ott ült a gyász fényes, nagy szemében és magas, fehér homloka redőin. Csak az ajka körül (pedig ott a bánat rendes székhelye) nem tudott megtelepedni. Az sima volt, üde, mint egy ártatlan gyermek ajka, oly gyermeké, kit soha keserüség nem ért.

De tényleg sem volt oka Kalvyl Jánosnak bizni szerencséjében eddigi tapasztalatai után. Zárkózott lelkülete miatt nem kedvelték a bohém művészvilágban. A báró gőgjének tulajdonitották hideg magatartását. Pedig ő szerette ezeket az embereket, az ő munkatársait. És szivének egész melegével rajongott a művészetért.

Bár soha semminemü külső sikert nem ért el művészetével. Képeit elrajzolt fantazmagóriáknak csufolta a kritika. („Lelke van a festőnek, de keze nincs.“)

Ez a kritika keseritette el leginkább Jánost. Egész lénye a művészet szeretetében olvadt föl és még se tartották művésznek!

Ő egymaga hitte, tudta, hogy művész. (Miért nem értik hát meg őt az emberek? Nyilván ugy lesz, hogy nem ismeri az életet. De egy oldalát legalább: a bánatot csak ismeri. Hát oly kevés embernek, senkinek sincs bánata; senki se rokon az ő lelkével, hogy nem érti meg senki, – de senki?!)

Igy tépelődött János s e tépelődés habozó, bizonytalan jellegét reányomta egész egyéniségére. Hol szerény volt egész az alázatosságig, hol büszke egész a dölyfig, különösen, ha fölébredt benne a művészi öntudat.

Azért nem is tartozott ő az ugynevezett társaságba való emberek közé. De azért sem, mert semmiről nem tudott semmiségeket összehadarni: a szalonelméncségek bosszantották. De különös ellenszenvvel viseltetett ama szmokingos alakok iránt, a kik halljamagázták a leányokat, leszervuszozták az öreg urakat és kétértelmü viccekkel mulattatták az asszonyokat.

Ezeket gyülölte. Pedig szivében kevés helyet adott ennek az érzelemnek. Általában szerette az embereket és magának, önhibájának tulajdonitotta, hogy azok nem szeretik őt…

Hát ennek az embernek a tekintetétől pirult el Inci. Pedig nem volt szép, még tetszetős sem ez az ember. A szemei nagyok és bánatosak, ajka szelid és szőke haja olyan csudálatos hullámokat vetett, mintha Phidias stilizálta volna Apolló szobrára: ezek voltak szépségei. De arca már sápadt és beesett, homlokán barázdák vonulnak végig, járása ingatag és tétovázó, miként kézhordása is.

Hogy ezeket a defektusokat észre nem vette az Inci!

Bizonyosan csak a szemét nézte ő s azon keresztül látta meg a lelkét. Ugy kellett legyen.

Ugy kellett legyen, hogy addig nézett Inci a János szemébe, mig meglátta és megszerette lelkét, a mit se papa, se mama, sem a többi emberek nem láthattak meg, mert el volt zárva előlük és biztosan csak Inci kedvéért, Inci tekintetére nyilt meg, sejtve, hogy ő meg fogja érteni.

És mégsem egészen igy volt. Mert nem sejtett János semmit, nem mert sejteni. Szeretni se mert. Ő csak bámulta s imádta a leányt. Nézte, mint a hogy nézte a „Madonna de la Sediát“, vagy Tizian „La Bella“-ját. Azokat is imádta János. Csakhogy mig a Madonna és a Bella szemlélése inspirációt nem szitott művészi lelkében, addig az Inci kedves kis rózsás képe, két nedves, nagy őzszemével mindig szeme előtt lebegett, valahányszor egy női képet festett. És különösen az őzszemektől nem tudott megszabadulni: ezek mindenütt és mindenkor reá tekintettek. S ő mindenütt és mindenkor lefestette őket. Másként nem tehetett.

De volt neki egy képe, a hol meg egészen az Incit festette meg, nemcsak az őzszemeit és arcocskáját, nemcsak szelid, leányos kebelét és piciny lábacskáit, hanem a mosolyát, gazella-járását, beszédjét – igen, a beszédjét is. A ki nem hallotta, hogy az a leányka a képen éppen ugy beszél, mint Inci – az egyszerüen nem értett a képekhez, vagy süket volt…

Ezt a képet (egy magyar nemest ábrázolt, a mint jegyeséhez jön a harctérről) a tavaszi tárlatra szánta János, de mire elkészült vele, mást határozott: hogy az a tárlatra nem kerül soha. Izetlennek itélte finom érzékével, hogy egy reá nézve idegen urileány – a ki másnak lesz a felesége – képmása annak tudtán kivül, orvmódra kerüljön a nagyközönség szeme elé.

De különben sem akart tőle megválni… Megszerette. Szerelmes volt a képébe. Mert a képét már merte szeretni.

Kicsiny műtermének egy sarkában (de jó világitásban) volt az fölakasztva, nem rámában, hanem egy elzárható tokban. (Ne lássa senki.)

Ő maga azonban, valahányszor csak pihenőt tartott, fölnyitotta a tokot és szembe ülve Incijével, ábrándokba s álmokba merült. S az ábrándok édesek voltak és az álmok merészek. Amazok szelid mosolyt, emezek gunyos kacajt fakasztottak ajakán. A szelid mosoly azt jelentette, hogy ime, a földi élet boldogságából is kijutott neki; hogy meglopta az életet, a mi neki önként semmit sem adott, hogy művészetével maga teremté meg a boldogságát. A gunykacaj pedig azt harsogta, hogy az élet, ha nem ád neki, de el sem is vehet tőle semmit. Az ő művészetét nem rombolja le se kritika, se divat.

Az ő művészete az igazság. A szubjektiv érzés szülte, nem általánositott, tipussá tömöritett közizlés. Majd megértik! És ha nem értik meg, se baj. Nem azért festő, a mit mondanak képeiről, hanem azért az igazságért, a mit képein lefestett. Neki az az elég. Az aranyérem semmi.

… Ilyenkor egy fejjel látszott magasabbnak Kalvyl: kiegyenesedett s égnek tartotta homlokát. Igy élvezett, igy mulatott ő. A zsurfixekre unatkozni járt, a kávéházba reggelizni.

Az ifjuság rendes kedvteléseiből nem vette ki részét; nem feleltek meg izlésének. Nem kártyázott, orfeumba nem járt. Kerülte még azokat a francia szinműveket is, a melyeknek nem volt korrekt moráljuk; a festett hölgyeket meg éppen utálta. Nőmodelljeivel ugy bánt, mint hercegnőkkel, ha szólnia kellett hozzájuk; de, ha csak kikerülhette, nem beszélt velük. Ezek el is nevezték őt szüz lovagnak. De azért szerették, mert nem árszabály, hanem belátása szerint és bőkezüen fizette őket. Különösen: járt hozzá egy üde, tizenöt éves, vöröshaju leány a mamájával, a Dóra Frici: egy elsőrendü modell, pszikei termetü. Ennek a mamája, egy kétes jellemü asszonyság, addig jajgatott, hogy nehéz manapság egy szegény leánynak el nem buknia, hogy Kalvyl hónaponkint külön 20 forintot adott a mamának csak azért, hogy Dóra Fricinek ne kellessen elbuknia. Pedig ezen a bajon régen tul esett már a Dóra Frici!

Ilyen volt Kalvyl János: becsületes, naiv, bőkezü, nagyur.