IV. Sipiczky fordulása.

… Benyitott a szobájába. Az első dolog, a mit ott meglátott, egy nagy malomkerék volt, vegyes virágokból. Ez az asztalon hevert. Jól körülszagolta s aztán tovább vizsgálódott. Az egyik sarokban ott ült a felesége meghatott édesanyai ábrázattal, a másikban az Inci lehajtott, sápadt fejecskéjét a szék támlájára eresztve, végre a harmadik sarokban Sipiczky hajlongott, mint a Gottschlig porcellán-kinaija, azzal a különbséggel, hogy Sipiczky nem ült, mint a kinai, de állott.

Egyikük se vallott egy kukkot sem. Ez Dobayt idegessé tette.

– Hát mi lelt benneteket, megnémultatok?

Egy hang sem. Azaz, hogy mégis. Inci halk zokogása – mint egy sebzett kis galamb nyögdécselése – töri meg a csöndet.

Az öreg dühbe gurult.

– Ki bántotta ezt a leányt?

A leány fölugrik és atyja nyaka köré fonja reszkető karjait, ugy int némán, hogy senki.

– Hát akkor miért rísz, kis cselédem? Na, majd lecsókolom a könyeidet. Ne félj, mig az apádat látod.

A mama idejét látta a szerepváltoztatásnak. Meghatott édesanyai ábrázatát részben örömkönyektől áztatott édesanyai, részben lágy, boldog hitvesi ábrázattá változtatta és férje vállára hajtván frufrus fejét, macskaszerü mimikával sugta fülébe:

– A bimbó hasadása… örömkönyek… Megkérték a kezét.

Most eszmélt föl Dobay. (Tehát a szüz szemérme! A szüzé, ki előtt misztérium a szerelem, félisten a férfi; ki után vágyik, de a kitől fél… Ez az!… A malomkerék meg a megkérési cerimónia garniturája; a mama meghatottsága a boldogitó részleges beleegyezés; a Sipiczky hajlongása meg bevezetése a totális beleegyezés kieszközlése és elnyerésének… Ez most rajta áll!) Ekként egybefüzvén logikai láncszemeit, elkomolyodott Dobay Alajos. Mert érezte, hogy leányának sorsa és boldogsága az ő kezeibe van letéve.

Felesége hiusága és gőgje rég megvesztegették annak itélőtehetségét. A leányka engedelmes, jó gyermek: az ugy cselekszik, a hogy szülei parancsolják. Tehát egyedül ő rajta a felelősség gyermeke boldogságáért.

Föltette magában, hogy Isten rendelése szerint, tiszta szivvel, minden önzés nélkül teljesiti kötelességét, az óvatos és szerető atya gondosságával: hogy nem anyagi érdek fogja vezérelni, hanem első sorban is a kérő jelleme és megbizhatósága.

Megsimogatta leánya szöghaját és valamit sugott a fülébe.

A leányka erre a szomszéd szobába távozott…

… Sipiczky tegnap esti sikerén fölbuzdulva, elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megkérje Incit. Hát most itt van. Föláll és elmondja mondókáját Dobaynak:

… Hogy szereti Incit és tenyerén fogja hordani, ha sorsát hajlandó az övével egybefüzni; ha nem, – széles a világ, elrejtőzik majd valamely zugába stb. stb.

Az öreg végighallgatja ünnepies, komoly arccal. Komiko-humorisztikus allürjei elsimulnak szépen; egyszerü méltóság ül az arcára. A magyar nemes ember marad meg belőle csupán, a ki fehér oszlopos kurián tanulta meg vérét és hazáját szeretni s imádni egy selyemfőkötős, jóságos mosolygásu édesanyától. Bajuszát se sodoritja, mint szokta, ha széles a kedve, fejét se vakarja, mint szokta, ha mérges; vonásai és mozdulatai nyugodtak és szelidek.

A parthie-hajhász lengyel parvenüt láthatólag zavarba hozza ez a magatartás. Ő csak külsőségeiből ismerte a gentlemant, (a ki mókáival imponál az éretlen tömegnek). A szivben és lélekben fogantatott grandseigneur-t: azt nem ismerte ő. Ilyet látott most maga előtt. És dicséretére legyen mondva, fölismerte.

Mondókájának utolsó szavait már szinte zavartan hebegi el a rutinozott világfi – és lesüti tekintetét a nagyur előtt.

Dobay hozzálépett és két karját szeliden megfogva, leülteti leánya kérőjét. Ő maga állva marad s elkezd beszélni halkan, de nyomatékkal, nyájasan, de őszintén.

… Olyan a beszéde, mint a hegyi patak: gyorsan folyik a szó ajkáról, üdén és tisztán…

… Olyan a beszéde, mint egy attikai szónoklat: kenetesség nélküli, de vallásosan mély.

A fiatalember meghatva hallgatja, mint a bünös, ki megtér a szentirás igéjén. Lelkülete egy gyors átváltozáson megy keresztül. Már mélyen bánja, hogy cinikus, frivol életfölfogásával e szentélybe betolakodni merészkedett.

Bánja. Pedig az öreg Dobay nem mond semmi olyast, a mi őt bánthatná. Nem is ad tagadó választ. Csak azt magyarázta eddig, hogy mi a családi élet szentsége, – hogy mije a férj szerető, hű hitvesének, – hogy egy szubtilis női sziv érzékenységét miként kell a férfinak – a ki erős – respektálnia.

Csak ilyeneket beszélt eddig. A részletek azután következtek. A legnehezebb, a legkényesebb pont a vagyoni kérdés megoldása volt.

Az öreg ur finom tapintattal először is a maga viszonyait tárja föl, – nyiltszivüen, nem kötelező őszinteséggel.

Dobayné föl-fölszisszen néha – mint a kinek a tyukszemére hágtak, – de nem mert szólani. Érezte, hogy itt most csak egy embernek van joga beszélni, s az a férje. Ő volt most az ur itt: föltétlen ur az összes lelkek fölött. Nem szólt hát, bár az elfojtott, meggyült haragtól s az álszégyen érzetétől lángbaborult arca férje szavain:

– Mi szegények vagyunk, de becsületesek. Háromezer holdunk van, az igaz, de abból kétezer hold kipusztitott erdő, a többi harmadrendü sovány szántóföld, a melynek jövedelme 6000 forintra megy. Ezt kapja majd a leányom, ha mi, Isten akaratából pihenni térünk. Addig csak annyit, a mennyit éppen adni képesek leszünk: évenkint legföllebb kétezer forintot. Nos: ebből természetesen nem lehet megélni… A másik dolog, a miről föl kell, hogy világositsalak: a származásom… Én nem származom olyan ősrégi családból, mint te vagy a feleségem. Őseim egyszerü bányászok valának, de becsületesek. A bánya-büntetésre összeirottak listáján soha elő nem fordult a Dobák név. Mert igy hivtak bennünket még ezelőtt száztiz esztendővel, a mikor szépatyám a nemességet kapta József császár kegyelméből… Erre vagyok én büszke: erre a becsületünkre!

Dobayné ajkába harapott, hogy szinte vér serkedt a fogai nyomán.

– Őrült! – sziszegte, de csak nem mert szólni…

A lengyel gróf ellenben sápadtan és komoly méltósággal hallgatta az öreget, s azt gondolta magában: mily vétek, hogy ő nem tud ilyen becsületes lenni!… Megfogadta, elhatározta, hogy ma legalább igaz lesz és becsületes.

Beszélnie kellett. Eleinte akadozott, később fölmelegedve az öreg ur bizalmat gerjesztő figyelmes arcától, tüzbe jött és tudott beszélni ő is egyenes, becsületes nyiltszivüséggel, – ma talán először életében.

Elmondta, hogy ő régi nemes és igazi gróf, de a királyi atyafiságról hallgatott.

De itt már közbeszólt az asszony:

– Miért hallgatja el összeköttetéseit: azt, hogy ükanyja Ponjatovszky-leány volt és hogy a Sanguskókkal és Sapieha hercegekkel közeli rokonságban áll?

– Azért, nagyságos asszonyom, mert akkor nem mondanék igazat.

Általános mély csönd. Dobayné töri meg:

– Eddig ugy mondta.

Lángbaborult sápadt arca a szegény lengyelnek; alig fért ki torkán a szó, de azért kinyomta: „Hazudtam!“

Tágra nyilt két szeme öreg Dobaynak. Nem a nagy rokonsági kilátások eltünte fölötti bánatában, hanem afölötti bámulatában, hogy hazudott Sipiczky. (Egy szakállas ember!)

Észrevette ezt a lengyel és beszédét eképpen folytatá:

– Hagyományos rossz szokásunk, bününk, vétkünk nekünk lengyeleknek, hogy családi összeköttetés és vagyoni viszonyaink tekintetében sohase, vagy csak ritkán mondunk igazat… Ezentul nem teszem.

– Ez nem is szép dolog és nem férfihez illő, – mondta egyszerüen az öreg Dobay.

Dobayné ellenben megvetéssel méregette végig a paraszt igazmondással saját rangját lefokozó „ostoba lengyel fickót.“

– Hát akkor a majorátus sem igaz, édes gróf Sipiczky?

– Az van a családban s én vagyok a várományosa, ha Boleslaw fia…

– A tizenhatodik?

– Nem, csak a hatodik Boleslaw fia el találna halni.

– És beteg az az ur? – kérdi Dobayné. – Csakugyan nem élhet három évnél tovább?

– Nem beteg, nagyságos asszonyom és fiatalabb, mint én.

– Hát akkor mi marad magából, édes Sipicsky, a leányom számára? – selypitett Dobayné.

(Dobayné mindig selypitett s a c-t cs-nek mondta, ha erőt vett rajta a méreg.)

E brutális megjegyzésen föllázadt az öreg ur.

– Nem engedhetem, hogy a vendéget megillető tiszteletet megsértse, – fedte nejét.

Ő nagysága nem szólt. Mutatóujja köré csavarta hajának egy pamacsát és kétszer-háromszor megrántva azt dühében, mint egy tragika, a szomszéd szobába rohant.

A két férfi egyedül maradt. Egy ideig hallgattak. A lengyel törte meg a csöndet:

– Nem érdemlem meg a leányod kezét. Nem vagyok én abból a becsületes fajtából való, a miből ti. Egy léha, büzös légkörben nőttem nagygyá. (Csönd.) Most kezdem csak igazán érezni, hogy sokkal jobban szeretem őt, mint hogysem e házasság által boldogtalanná tegyem életét. Én egy sivár ember vagyok…

Az öreg Dobayt meghatotta ez az önvád.

– Nem ugy, fiam, jó ember vagy és helyén van a szived. Csak nem volt, a ki vezessen. A házamat ezentul se kerüld és légy bizalommal hozzám, – tekints apádnak.

A lengyel, felejtve formaságot, arisztokratikus önfegyelmét teljesen elvesztve borult az öreg keblére és görcsösen megszoritva kezeit, e szavakkal távozott:

– Köszönöm a kegyet, eljövök. A testvérje leszek ezentul… Engedd meg.

*

– Válassz ki egy virágot ebből a csokorból s tedd el emlékül. Oly ember adta, a ki léha volt, de jó és téged igazán szeret: mert lemondott a kezedről, – igy szólt Dobay leányához és nagyon meg volt hatva.

Földerült Inci sápadt arca, Dobay meglepődött.

– Hát te örülsz ennek, kis báránykám? Nem éreztél vonzalmat iránta?

– Oh nem, nem, itt maradok veletek, – válaszolt a kis Inci örömmel és határozottan.

– És te ezt nem tudtad, Ida? Ida! Vagy nem vetted számitásba gyermeked érzelmeit?

– De igen. Azonban mire való házasságban a szerelem? Lám én szerettelek és most…

Elsápadt az öreg ur, de összeszedte minden erejét. A kiméletlen durvaságra szeliden válaszolt:

– És most is szeretsz, habár öntudatlanul is. Ha meghalnék, szivedből megsiratnál és virágot ültetnél sirhalmomra. A szerelmet: az elsőt, egy nő se felejti el soha.

Az asszony, a 35 éves, érett, szép asszony elpirult s egy könycsepp szivárgott a pillájára. S a férfi, a hetven éves délceg aggastyán, lecsókolta azt a könyet.

Az Inci könyeit lecsókolni már nehezebb lett volna. Megeredt azoknak árja s folyt, mint a patak, hogy csuromviz lett tőlük pici zsebkendője… Örömkönyek voltak azok.