XIV. Felvirradt a dicsőség hajnala.

Hétfőn szándékoztak Dobayék hazautazni.

– Minek is maradnánk, – mondta az asszony, – célunkat elértük, s pénzünk jóformán kifogyott, mire hazaérünk.

Inci is hazavágyott. Mindössze az öreg ur szeretett volna még egy pár napig maradni, ha egyébért nem is, azért, hogy megtudja, vajjon fogy-e a könyve?

– Két napja jelent meg, – kombinálja az öreg, – két nap alatt meg sem ismerhette a közönség. A kritika se foglalkozott még vele. Azonban egy hét: az már idő. Jövő péntekig bizony itt maradhatnánk, – gondolta, de nem mert nyilatkozni.

Mialatt az öreg igy kombinálgat magában, beviharzik a szobapikkoló s egy névjegyet nyujt át neki:

Teörchváry Árpád – volt a névjegyen.

Ez valami előkelőség lehet, – gondolta a vén Dobay s megigazitván nyakkendőjét és bajuszát, odaszól a pikkolónak:

– Sziveskedjék besétálni az az ur.

És besétált egy elegáns ur, hódprémes kacagányban – akarom mondani – városi bundában.

– Dobay ur ő nagyságához van szerencsém, kérem? Én Teörchváry Árpád vagyok, a Singer és Wolfner urak megbizottja.

Az öreg ur elképedt és megharagudott. (Hát csak pudelspringer! Pláne számlával! No megállj!)

– Hát ki hítta? Nem tudják, hogy csak március elsején tartozom fizetni? Nem nézik a szerződést? – gorombáskodott a táblabiró poéta.

– Oh kérem, kérem, nagyságos uram, – udvariaskodik Árpád ur, – én nem a számlát hozom – az ki van egyenlitve – hanem az elszámolást.

– Ki a menydörgős menykő egyenlitette volna ki! – riadt föl az öreg, most már sans façon, mert hát pudelspringer előtt minek alakoskodjék.

– A könyv maga, instálom. 501 példány elkelt. Itt az elszámolás és a pénz.

Az öreg ur fölugrik őrömében. Vállára csap Teörchvárynak és benyomja egy székbe. Aztán nem is tud mibe fogni, pedig de szeretne valami nagyot cselekedni!

– Aha! De hisz maga éhes, kedves barátom! – rivalt rá Árpád urra.

– Kérem, kérem, dehogy.

– No lássa, mindjárt tudtam. Hát miért nem szól, az Istenért? Pincér, hé!

– Kérem szépen, én nem vagyok éhes.

– De bizony csak megeszi maga… (Csöngetés.) De szomjasnak szomjas, mi? Egy kis konyak megteszi!… Mi? – No? (A pincér bejő.) – Pincér, pástétomot, sonkát, tojást két személyre és konyakot, mehet! (Pincér el.) – Hol hát a pénzecske?

– 322 forint, – méltóztassék! Itt az elszámolás.

Az öreg ur mellénye zsebébe gyürte a 322 forintokat, mint a kinek az ilyes csak aprópénzszámba megy, aztán betekint az elszámolásba.

– Pompásan, helyesen, korrektül számolnak az urak. Nagyon jól van. Igen meg vagyok elégedve.

– Nagy örömünkre szolgáland, – válaszolt udvariasan Árpád ur, – és minden időben fölajánljuk nagyságodnak szolgálatainkat annak biztositása mellett, hogy mindenkor pontosan fognak rendelkezései eszközöltetni…

– Ez nem volt ugyan helyes magyarsággal mondva, – tekintélyeskedik az öreg poéta, – de azért köszönöm. Mindenki nem lehet stiliszta.

A bőséges reggeli megérkezett és Teörchváry Árpádnak végig kellett azt élveznie – nollevelle. Csak akkor eresztették el, a mikor szegénynek négyrendbeli kupica konyak után már vörösödni kezdett a szeme.

Igy van az. A magyar ember, ha nagy öröme van, nagyot eszik-iszik rája és tömni szeretné az egész emberiséget. Már pedig lehetett-e nagyobb örömet csak képzelni is a Dobayénál! Ért-e valaha kiáltóbb sikert iró e hazában? Két nap alatt 501 példány!

– Ez egy kész abszurdum, egy kész hazugság volna, ha nem lenne igaz, – magyarázgatja az öreg ur magának, – ha a pénz itt nem volna a zsebemben.

A bankót azután előszedi és szépen kikorrigálja gyürött állapotjukat. Megsimogatja őket. Alulra teszi az egyeseket, aztán jöttek a tizesek, végül a százasok: kettő.

Mire belépett a felesége, már ugy nézett ki a bankórakás, mintha legalább is kétezer forint lett volna.

Dobayné elcsodálkozott.

– Miféle pénz ez?

– Hogy miféle pénz, kérded? Ez a pénz? Hát irói keresmény.

– Ki részére?

– Dobay Alajos ur részére.

– Te irtál?

– Ezelőtt negyven esztendővel irtam, de csak most értettek meg. Negyven esztendő kellett hozzá, hogy megértsenek.

– Lojzikám, mi bajod? – ijedezett az asszony.

– Hát csak az, hogy amaz esetben, ha negyven esztendő előtt értenek meg vala, most gazdagok volnánk. Hja, ez a nagyság átka! Ha az ember a szellemével meghaladja gyarló korát!

„Völgyben ül a gyáva kor s határa
Őseink büszke saslakára
Tévelyeg, ha néha feltekint.“

De ezután a szavalat után már komolyan megijedt Dobayné. Biztosra vette, hogy megzavarodott az ura. Csak abban reménykedett legföllebb, hogy muló, átmeneti baj.

– Feküdj le, édes öregecském, – kérte a férjét, – egy kis vértolulásod van, lelkem… Kipihened magadat s egy óra mulva semmi baj.

– Ugyan, ugyan, Iducim, egy kis konyakot ittam, az igaz, de semmi bajom tőle.

Most veszi csak észre Dobayné a lunch maradványát.

– Ki volt itt, édes?

– Hát a pudelspringer.

– Miféle pudelspringer?

– A ki az elszámolást hozta, ihol a…

Dobayné idegesen kapja el az ivet és ugyancsak kapkodva olvassa:

„Kivonat. Ngs Dobay Alajos ur részére. 501 drb Elvira keserve à 2 frt = 1002 frt. Százalék szerződés szerint: 680; marad 322…“

– Hát való, – sikoltott föl örömében Dobayné. – Lojzi, Lojzi! Te költő vagy? Te nagy költő vagy? Ezt nem hittem volna soha!

– Hja, te sem értettél meg, – jelenti ki az öreg ur harag nélkül, – te is csak a korral haladtál.