XV. Lasnakra.

Természetes, hogy az utazás vigan ment végbe.

Az öreg ur kettős boldogságot élvezett: a leánya boldog menyasszony, maga nagy költő leve.

A mama a győztes hadvezér véres babérjával homlokán, diadalittasan gondol küzdelmére. Elsimult lelkének alapjelleme: a vadság s most már csak büszkeséggel és önérzettel gondol arra a harcra, a mit leányával szemben megnyert. Nem haragudott többé Incire, az igaz, hogy nem is sajnálta őt. Különben mentségéül legyen mondva, nem is hitt leánya boldogtalanságában.

– Kivertem fejéből a regényt, áldani fog érte, – mondogatja magában.

S a látszat, mintha igazat adna neki! Nem nézett ki Inci szerencsétlennek. Ugy tetszett, mintha máris belenyugodott volna sorsába; szinte örülni látszott annak, hogy menyasszony.

Hát mosolygott Inci, bele is nyugodott a sorsába; örült is neki, hogy menyasszony. De hogy a halál menyasszonya. Azért volt nyugodt, azért mosolygott.

A mama mindössze a személyben tévedett. Error in personam. Azaz még egynémely tünetben is: az Inci halványsága fáradtság jele; beesett, lázban égő szemei a szűz misztikus sejtelmeiről beszélnek s a mosoly sápadt ajkai körül, az a gyönyör sejtelmes varázsa: azt hitte ő. Csak az érzékiség szempontjáról tudott ez az asszony látni, birálni, itélni: mindig oda tért vissza. Máskülönben vak volt, szegény. Nem ismerte az ideál honát. Szegény asszony!

A papa az egész uton éhes volt, mint minden magyar származásu papa ilyen alkalommal. Hatvanban kávét ivott, Miskolcon megebédelt. Ujhelyen ismét ebédelt. Csapon sörözött és sonkázott.

Szerencsére, innen már nem volt messze Lasnak; még két állomás, aztán egy félóra kocsin.

Az utolsó állomáson várta őket a kocsi, még pedig a „várkastély“. Igy keresztelt el ugyanis Dobay egy nagy batárt, a melyet csak négy ló tudott meginditani. De sárban még négy ökröt is kellett a négy ló elé ragasztani, hogy meginduljon.

A várkastélyon kivül még egyebek is várták a családot: a várispán, illetve a botos ispán, névleg Botos István, egy öblös lámpással, meg két rendbeli béres még öblösebb lámpásokkal, azután még két rendbeli béres tartalék-ökrökkel.

Mindezek az intézkedések pedig azért kellettek, mert először sötét volt, másodszor nagy sár volt és harmadszor, mert a nagyságos asszony ideges, Botos István terminus tehnikusa szerint „sikitós“ volt rossz utban.

Az öreg ur nem engedte, hogy ispánja a bakon fagyoskodjék, – öreg ember volt már, – beparancsolta a bárkába. Oda különben befértek volna egész kényelemmel hatan is, mert volt olyan alapos, mint egy közepes omnibusz. De meg beszélgetni vágyott az öreg Dobay már egy falubelivel is. Ugy tele volt a szive, hogy okvetetlen kellett rajta beszéddel könnyiteni. Hát beszélt is három helyett. Mert a mama fáradt volt: szundikált, Inci meg ébren álmodott.

– Hogy vannak, hogy, István?

– Köszönöm alázattal, nagyságos uram, az összes marhák jól érzik magukat.

– Hát az ispánné asszony?

– Köszönöm a kegyes kérdését, az is jól, mert megszökött a gróf lovászmesterével.

– Pfhü! Az ebugattát! És nem hozatta vissza?

– Minek, kérem? Ők fiatalok, én meg öreg vagyok. Hadd boldoguljanak.

– Maga nagy filozófus, Istvánkám.

– Nem én, könyörgöm, csak megnyugszom Isten végzésében.

(– Megnyugszom Isten végzésében, – ismétlé Inci halkan s egy mélyet sóhajtott.)

– És mi történt még? – vevé föl az öreg ur a beszéd fonalát.

– Hát egyéb semmi, minthogy az Izsák megpukkant mérgiben: a szél ütötte.

– Mi miatt?

– Hogy nem telt ki a licitáción a Bekecsen való követelése.

– Szegény!

– Bizony nem kell azt sajnálni, nagyságos uram, engedelemmel szólván. Nem volt az igaz ember; csak igaz embert kell sajnálni.

– Ne legyen kegyetlen, István.

– Nem én, csak igazságos vagyok…

– Ninini! Hiszen ez a Sárkány meg a Szélvész! – ösmergeti a lovait Dobay. – Hol szerezte hát a pénzt? A repcét adta el?

– De még egy szemet se.

– Csak nem kért kölcsön?

– De még egy vasat se.

– Hát miből küldte a nyolcszáz forintokat?

– Semmiből, mert nem küldtem.

– Igaz a’, – erősiti a szórakozott öreg ur, – és miért nem küldött?

– Azért, mert igy okoskodtam: „Ha nagyon kell, akkor csak rám parancsol a nagyságos ur másodszor is, ha pedig nem nagyon kell, akkor jobb, ha megmarad.

– Maga arany ember, Istvánkám! Hát csakugyan nem kellett nagyon… De nini! El is felejtettem; nézze csak, menyasszony lett ez a kis patkány.

A hű öreges ispán illemtudással levette csucsos süvegét, kihalászta a muffból Inci kis kezét és megcsókolta kétszer is, szólván:

– A jó Isten adjon áldást, boldogságot az én lelkem kisasszonykámnak; olyképp igazitsa el drága életét, hogy érdeme szerint becsülje a férje: szivemből kivánom!

– Köszönöm, István, – válaszolt halkan a leányka és lecsókolta kezéről azt a könyet, a mit az öreg ispán reá talált hullatni.

Az ilyenfajta cselédek már kihaltak. Kipusztitotta őket a kőszénfüst és a – diploma.

Az utazás különben pompásan ment; lépést ugyan, de ökörre nem volt szükség. Ha dülős volt az ut, nekivetette vállát a hintónak a négy kemény béres, hát mindjárt egyenes lett a járása. Mert ilyenkor csak a két tulsó kerék járt a maga lábán, az innensők, a dülős felén, a levegőbe emeltettek: ott kalimpáltak hivatás nélkül.

Otthon nagy öröm várt a hazatérőkre.

A falu valamennyi asszonya ott várta őket az udvaron és ékes tót nyelven jajgattak és sipitottak örömükben. Erővel a kisasszonykát akarta látni valamennyi, hogy megvan-e még? (Mert hiszen az lehetetlen, hogy el ne vitték volna mindjárt az első nap azt a gyönyörü szépséget azok az aranyos ruhában járó pesti gavallérok.)

De hát megvolt az Inci. Utoljára szedték ki a hintóból. Nosza, körül is fogták, csókolták kezét és ruháját a jó asszonyok. (Hogy nem akarta őket otthagyni az ő aranyos tündérjük!)

A kis Incinek melege lett, ugy megtelt a szive. Ráborult az öreg Marcsuska fonnyadt keblére és összecsókolta annak barázdás, durva arcát.

Lett is erre sirás! olyan általános, mintha Jerikó romjain állnának valamennyien. (Jaj és nem halt meg örömében Marcsuska – a szivtelen!)…

Öreg Dobay ugy rendelkezett, hogy nagy trakta legyen a viszontlátás örömére. Bab, füstölt hussal és csusza adassék minden léleknek, a ki megjelent az ő üdvözlésükre, azonkivül fejenként egy meszely pálinka, de berugni nem szabad.

Botos István átvette a rendeletet és a nagy konyha csakhamar megtelt a mosóházzal együtt, pattogónyelvü, nagyhangu asszonyokkal, – a kik közül egynek sem állott be soha egy pillanatra sem a szája. Mert nem is azért beszél a tót asszony, hogy meghallgassák, hanem pusztán csak azért, mert először beszélni joga van, másodszor meg a szó tudvalevőleg jó étvágyat csinál. Egyszóval fennhangon gondolkodni és mennél fennebb hangon: jó dolog.

Öreg Dobay – mintha az ég ma egyedül csak az ő kedvét leste volna, megfeledkezvén minden más halandóról, – krumplis lángost, kalbászt és véres hurkát, mondd: véres hurkát! kapott vacsorára, nyers káposztával és még külön egy pohár káposztalével. (Az egész télen nem evett krumplis lángost, az egész Pesten nem volt kapható egy szál sem belőle…)

– Mert sok olyan dolog van ám azért itt nálunk Lasnakon, István, a mit Pesten hiába keresne kegyelmed, azt elhiheti nekem. Igyék csak, István…

*

Inci, bár mélyen aludt, – mert fáradt volt szegényke, – de álmodott is szépeket. Azt álmodta, hogy János érte jött a felhőkből aranyos hintón és a hintóba fehér hattyuk voltak befogva. A mint kiszállt János a hintajából, egyenesen annak a kis fehér szobának vette utját, a melyben ő hált. (Tudta az utat, bár senki sem vezette.) Aztán lehajolt hozzája és egy forró csókkal fölébresztette őt, mondván, hogy kövesse… És Inci engedelmeskedett, odahajolt az ifju vállára. – Az körülkarolta karcsu derekát és az ölében vitte aranykocsijához… Nem volt Incin csak egy vékony ing, – az is fedetlen hagyta mellét és karjait – és csodálatos! Inci nem pironkodott, a mint az ifju hótestét ámulattal csodálta… (Miért pironkodott volna, hiszen az övé volt az a lelkével együtt.) Az ifju aztán jobbjára ültette Incit és füttyentett a hattyuknak. Ezek, hatan, elkezdtek uszni a kék levegőégben és egy gyönyörüséges nászdalt énekeltek. A merre jártak, előbukkantanak a ragyogó csillagok és üdvöt kiáltoztak feléjük… Az Ur küldöttei voltak a kis csillagok, – angyalkák voltak: az Ur fényes kis cselédei. A szerelmesek pedig átkarolták egymást: ugy mentek az Ur szine elé…