VII. Kertész és a lépvessző.

A „kedves Sipiczky gróf“ az emlékezetes gyónási jelenet után egyszerüen „Sipiczky gróffá“ degradáltatott, mig a „kedves Kertész“ „kedves jó Kertész“-szé nőtt meg a mama kegyeiben.

– Nem gróf, – gondolá Dobayné, – de gazdag; nem előkelő megjelenés, de azért helyes gyerek. Jó lesz Incinek. Mert két hét alatt menyasszony kell legyen az Inci.

… Két hét alatt megpuhittatik a kis Kertész, hogy olyan olvadós legyen, mint a vaj, két hét multával pedig, hogy el ne olvadjon végképp, megfogatik, mint a pinty a lépvesszőn: ez volt a Dobayné terve.

De hogy a pinty megfogassék, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy kitegyék a lépvesszőt. Kitétetett.

Ő nagysága megkérte Kertészt, hogy rendezze az ő házibáljukat.

– Édes, jó Kertész, engedje meg, hogy egy kis – egy igen nagy – kéréssel terheljem. De olyan bizalommal vagyok irányában, mintha csak a fiam volna. (Pirulás, kézcsók.) Egy thé dansan-t, egy bucsu-soirée-t szeretnék adni a jövő szombaton. Támogasson, kérem, ezen szándékomban, – rendezze az estélyt. Az előkészületeket, a zenét, a termet magára biznám, hiszen ugyis… (pauza, műpirulás a mama részéről – kézcsók és hebegős bizalomköszönet Kertész részéről). Ugy-e, megteszi?

– A legnagyobb megtiszteltetés, a mi valaha ért. Boldoggá tesz, nagyságos asszonyom.

– Ugy gondolom, hogy a szobám melletti két szalont nyittatnánk ki… Ezüstöm van. Annak idején majd rendelkezésére bocsátom. Ápropos, Gerbaudnál és Dobosnál már intézkedtem. A zene – nini, a zenével se bajlódjék, kérem! Most jut eszembe, hogy már szóltam Berkesnek… A meghivandók listáját ime, átadom. Már szét is vannak küldve a meghivók. Táncrend talán nem szükséges – s a táncokat legjobb, ha Sipiczky rendezi… Ugy-e, beleegyezik? (Oh, kérem!) Neki olyan nagy rutinja van a táncrendezésben. Na, bár más tekintetben is… no, de nem szólok…

– Ej, – gondolkozott Kertész a hosszulélegzetü javaslaton, – mi olyas lehet egy bálban, a mi el ne intéztetett volna még. Mi a manó van még benne, a mit a rendezőnek kell elrendeznie? Mert ha egyszer kinevezték rendezőnek, akkor csak kell rendeznie valamit. – Soká nem találta ki, de rájött végre.

(– Az eljegyzési jelenetet kell rendeznem, – a cimet kell adnom. A cim: Kertész Bandi eljegyzése. – Ez alatt a titulus alatt rendeznek, mulatnak, táncolnak. Csak mulassatok, gyerekek!… Na, ne lógasd az orrodat, kedves barátom Sipiczky!… Sebaj! Kapsz te mást, tisztelt Kalvyl pajtás, ne busulj!… Lesz még leányvásár a faluban… Hejo hopp! Landlehihu!) – Ilyeténképpen elmélkedett széles jókedvében a kis bácskai.

Azaz a két utolsó indulatszót már nem csak elmélkedte, hanem ki is mondta, a min – a Váci-utcán esvén meg – nagyon elcsodálkozának az emberek, valamint azon is, hogy öblös kengurus keztyüjét cilindere karimájába szoritva viselte, akár az árvaleányhajat. Akkor vette csak észre magát Kertész, mikor már vagy harmincan a szeme közé nevettek volt, köztük menyecskék is. Ezekre visszakacsintott ugyan, de miután öreg urak és hordárok is voltak a kalapjára nevetők között, lekapta végre fejfödőjét és mérgesen rántotta ki keztyüjét a karimájából.

– Az áldóját, hol felejtettem!

És akkor veszi csak észre, hogy pedig tulajdonképpen fázik is a keze. Fölhuzza hát a keztyüt és komolyságba öltözteti arcát… Igy már gondolkodni is tudott. Csalhatatlan logikával konstatálta, hogy egy deklarálás csak ugy történhetik meg, ha megkérés előzi meg. (Még eddig minden deklarálásnak megkérés volt az előzménye, – legalább Pesten.)

… Tehát meg kell kérnie az Inci kezét. De hogyan? Jogcime volt reá, mert nőtlen volt és férfi volt, de támpontja semmi. Egy kukkot se beszélt még Incivel szerelemről. No, sebaj, majd tanácsot kér a nagybátyjától, a ki okos ember kell legyen, mert királyi tanácsos volt.

A nagybácsitól ellenben, – a ki pedig nyilván királyoknak szokott tanácsot adni, – azt a feletet kapta, hogy a megkérés nem okvetetlen szükséges cerimónia. Majd csinálódik a dolog magától. S akkor legalább még a bokréta is megspórolódik.

Kertész Andor szépen meghallgatta a tanácsot, meg is köszönte, de nem találván egészen jónak, nem követte azt. – Magától semmi se csinálódik, – gondolá, – és megrendelt Kühne-nél egy óriás bokrétát, olyat, a minek tetejében kitömött galamb repdesett, csőrében nyillal átlőtt szivet cipelvén. (Ezt az ő eszméjét rendkivül apartnak találta Kertész. A mint hogy az is volt a szó legszorosabb értelmében.)

Ezzel a nagyobbméretü csokorral fölfegyverkezve aztán, pénteken délután a Nemzeti-be hajtatott Kertész, talpig feketében. Dobogó szivvel kért meg egy pincért, hogy jelentse be. Az előszobában még igazitott egyet a nyakravalóján, kihuzogatta nyakizmait, aztán belépett – Isten nevében.

A mamát egyedül találta.

Ez kellemes dolog volt. Egy mama a legrosszabb esetben se teheti meg, hogy kidobja vagy leszidja merészségeért. Jó is, mert a virtusból vajmi kevés jutott ki szegény Kertésznek…

Ám miként üres hordóba tölcséren a mustot: ugy eregette Dobay mama a bátorságot a kérő szivébe. Mosolylyal biztatta, gesztusokkal nógatta, elannyira, hogy egy perc mulva szinvitézség lett az egész gyerek. Szinte deklamált a végén:

– Az én családomban szentség a nő. Évszázadoknak tradicióit, elődeimnek háziszokásait tiszteletben tartandom: arra ünnepies fogadást teszek…

– Kedves, jó Kertész, – kérdé a mama meghatott, dallamos hangon, – hát vannak magának ősei?

– Vannak, – felelé egész bátran és pozitivitással Kertész.

Szerencsére nem kérdezte a mama, hogy kik és mik voltak azok az ősök. Mert már erre nem tudott volna megfelelni Kertész, a mennyiben ősei közül csak apját s anyját ismeré vala, no meg a nagyapját, a ki egy öreg strimflis bunyó volt Ó-Sztapáron.

A mamának az is elég volt, hogy megvoltak az ősők. Nohát azok csakugyan megvoltak, ismeretlen ősök bár, ad normam névtelen hősök, de megvoltak.

Az ősök kérdése ekképpen elintéztetvén, a vagyonjogi állapotokat kezdte bolygatni a mama. Ez pompásan ment. Kitünően hangzott, csak ugy csengett-bongott a szobában:

– Ezer lánc földem van, anyai hagyaték… Három hónap mulva leszek nagykoru, akkor birtokomba lépek… Vagyonom értéke háromszázezer forint. Az apámnak is lesz ugyanannyi.

Ezer lánc háromszázezer forint értékben, az apámnak is lesz annyi! – visszhangzott a szobában. Egyik fal fölvette, a másik visszaütötte a hangot, becsapódott a bokrétába, a galamb szájába, az is azt kezdte búgni:

„Ezer lánc, háromszázezer forint értékben…“ Aztán elkezdett a mama füle csilingelni; az is csak azt csilingelte egyszer, tizszer, százszor:

„Ezer lánc – háromszázezer…“

Dobayné fölugrott. Alig birta örömét zabolázni. Pedig ugy kivánta most a helyzet s a sikk, hogy komoly legyen. Komolyan is beszélt, de komolyságán áttört ideges jókedve.

– Édes Kertész, nem tagadhatom, hogy szerfölött meglepett ez az elhatározása. Megvallom, hogy szeretem magát… De mégis! Ilyen hirtelen, előkészület nélkül… Mit válaszoljak?…

Kertésznek izzadt az üstöke. Szerencsére más tónusba csapott át a mama:

– Ha anyai szivem ösztönét és sugallatát követem, azt kell mondanom, hogy igen: magának adom szivem bálványát.

– Kövesse, kérem, anyai szive ösztönét, oh, nagyságos asszony! – könyörgött a kérő.

– Ám vannak még más tanácsadók is, édes Kertész, – folytatja Dobayné.

– Ne hallgasson rájuk, kérem! – kiáltott föl kétségbeesve a szegény fiu.

– Az eszemre és tapasztalataimra ne hallgassak?!…

– Pardon, millió bocsánat! Nem ugy értettem, nagyságos asszonyom.

Dobayné elnevette magát az ifju zavarán. De talán amugy is elkacagta volna magát, annyira tele volt az egész asszony csupa kacagással.

– Jól van no, édes kis Kertészkém, magáé lesz Inci. Szerencsés ember, mondhatom. Olyan feleség igen kevés akad.

– Egy sem, instállom, az egész világon… Szeretem is, imádom is.

– Helyes, helyes, Andorkám. És most, hogy el ne rontsuk az egészet, hallgasson reám. Üljön le. – Leányomnak még nem szólt semmit, ugy-e?

– Igenis nem.

– Ne is szóljon. Incivel majd csak én beszélek. De férjem se tudjon meg semmit. Hagyja csak reám. Majd én előkészitem a talajt és holnap az estélyen deklaráljuk magukat.

– Igenis igen.

– És most menjen. Jobb, ha itt nem találják. Este együtt vacsorázunk. Adieu… A dolog nem oly könnyü, Kertészkém. Adieu!

Kertész kezet csókolt és boldogan távozott, bár az utolsó mondat szöget ütött fejébe. Váltig ismételgette, még az utcán is.

– Nem könnyü? Nem olyan könnyü? Miért mondta ezt? Miért nem könnyü?

Százféle kombinációt állitott föl… Egyik se volt valószinü, hát nem is törte tovább a fejét, hanem jól beebédelt inkább. Ugy is azt tartotta váltig, hogy:

A mennyit a gyomor felfoghat magában,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.

*

Dobay mama csönget. Beugrik egy szobapikkoló.

– Vigye ezt a csokrot – ha elbirja – a pincébe, hogy el ne hervadjon.

– Igenis, – szólt a szobapikkoló és a padlásra vitte a csokrot.