VIII. Inci testvére.

Apa és leánya alig pár perc mulva érkeztek meg sétájukról.

Dobayné egy szót se szólt nekik. Dobayné az előkészités: a megdolgozás problémáján törte fejét s annak megoldásával még nem volt készen: azért nem beszélt. Érezte, sejtette legalább, hogy nehéz munka vár reá, de elhatározta, hogy nem tágit. Incinek férjhez kell mennie!

A vacsoránál bolond jó kedve támadt a vőlegényjelöltnek. Engedelmet kért, hogy kivételképpen ő rendelhesse a pezsgőt, – csak ő.

Az engedelmet megkapta és Kalvylt kivéve, derekasan ittanak a hős fiak.

Öreg Dobay teljesen visszazökkent a régi, kedves nyomásába: ismét az a komikus, bolondos öreg ur volt, a kin mulatni szokás.

Egyáltalában különös jellem volt ez a vén Dobay. Igazi magyar tipus, ugy erényeiben, mint hibáiban. Olyan táblabiró-alak, a ki, ha a haza vagy családja dolgára kerül a sor, komoly, bölcs és megfontolt, mint egy Kátó; ezeken tul ellenben, ha kell, képes a sárgaföldig leinni magát és miként egy diák, teljesen levetni a dignitást és virtust…

Kertész a mamát mulattatta. Incire rá se nézett. (Lesz abban elég része, hiszen az övé.)

És miután a mama zajosan mulatott Kertészszel, a papa pedig Kalvylnak még zajosabban magyarázott egy alföldi betyárhistóriát: Sipiczkynek alkalma nyilt halkan beszélgetni Incivel ugy, hogy a többiek ne hallják.

– Inci kisasszony, kérője voltam, felejtse el és tekintsen testvérének ezentul. Ugy szeretem magát, mint a hugocskámat, vagy mintha csak a leánykám volna.

– Szeretném, ha testvérem volna, – felelte a leány egyszerü, bájos őszinteséggel.

– Köszönöm. Én megoltalmaznám magát.

– Hiszen tudom. Maga jó.

– Rossz vagyok, de jó lettem volna.

– Én nem engedtem volna, hogy rosszat tegyen. De rosszat maga ugy se tehetett.

– Csakhogy elpazaroltam vagyonomat, nemcsak: a szivemet és fiatalságomat is, Inci. De ezt maga nem érti…

– Nem értem.

– Majd meg fogja egyszer érteni: ha férje lesz.

– Nem hiszem, hogy valaha férjhezmenjek.

– Miért, Inci? Miért nem akar férjhezmenni?

Fenséges őszinteséggel és ártatlansággal válaszol a leány:

– Akarok, de csak ahhoz mennék, a kit szeretek. Már pedig, ugy hiszem, hogy én csak egyet tudok egy életben szeretni.

– Nos?!

– Hát nem csodás véletlen lenne, ha éppen az az egy kérné meg kezemet milliók közül?

– És már megtalálta azt az egyet, Inci?

A leányka elpirult. Szomoruan hajtotta le fejecskéjét és nem válaszolt.

– Ne feleljen, Inci, hiszen tudom, hogy még akkor se lenne képes reá, ha igazi édestestvére lennék. Csak arra feleljen, hogy van-e magában annyi ellentálló képesség, hogy kedves szülei akarata ellenére se menne olyanhoz, a kit nem szeret?

– Van bizony, – válaszolt a leányka, büszkén fölvetve kis fejét, – a szivem az enyém és csakis az enyém.

Öröm és gyönyörüség volt Sipiczkynek ezt hallania és látnia azt az öntudatos, büszke fejvetést. Ugy elcsodálkozott rajta, hogy Incin felejtette tekintetét: ugy győnyörködött benne, önfeledten. (Hát nem baba ez a kis leány? Nő már, nő a maga egyszerü, tiszta, szüzies fönségében!) Sipiczky folytatta:

– És ha ezzel nagy szomoruságot okozna szüleinek?

– Sajnálnám, nagyon sajnálnám őket; de arról nem tehetnék, hogy meg kellene halnom. Mert meghalnék, Sipiczky, meg, az esküvő előtt, még mint menyasszony.

– Hát ezt jelentette önérzetes felelete, Inci? Arra büszke, hogy meg tud halni inkább, mintsem eladja magát, nem arra, hogy képes megvédelmezni szive jogait?! – fakadt ki csalódottan Sipiczky, mert fájt a csalódása.

– Igen, Sipiczky. Szüleim akarata ellenében egyedül a halálban lehet menedékem, az ellenállásban nem.

– De ez egy roppant téves, egy szerencsétlen életfölfogás, Inci.

– Miért?

– Miért? Miért? – ismétli a férfi zavartan. – De hiszen erre válasz nincs is, olyan naiv a kérdés.

– Ostobának tart, Sipiczky? Csalódik. Én sokat gondolkozom.

– Az Istenért, Inci kisasszony, kegyed eszes leány, de életfölfogása, ideái egy tulfeszitett, egy rajongó agynak szülöttei! A földön járjon, kérem, ne a felhőkben. Kegyednek jogai is vannak. Ezeket a jogokat: az isteni jogokat kötelessége érvényesiteni – szüleivel szemben is – ha szülei tullépik istenadta jogkörüket.

– Ilyen fölfogásra ne tanitson engem, Sipiczky… Inkább maradok a magaménál, származzanak bár a felhőkből, mint mondja.

Sipiczky teljesen összezavarodott. A női sziv rejtelmeiben járatos rouét ez az ártatlan, szüzies gyermek teljesen kihozta konceptusából. Nem értett semmit, csak azt, hogy rajongó ideálizmusa áldozatává lehet a leányka, ha a véletlen vagy valaki megmentésére nem siet. Föltette magában, hogy ő lesz az a valaki. Gondviselésszerü hivatást érzett erre magában. De azt is érezte, hogy gyorsan kell cselekednie. S emez ösztönének engedve, minden bevezetés nélkül, szinte kiméletlen hirtelenséggel sugja a leánynak:

– Inci, magát nagyon szereti valaki…

Szomoruan válaszolt a leány:

– Engem nagyon senki se szeret, csak apa.

– Valaki, a kiről nem is képzelné: egy hallgatag, sápadt ember imádja.

A leány vérvörös lett.

– Sápadt, hallgatag?

– Valaki, a ki kegyednek nem meri bevallani, a ki kegyeddel alig vált naponta két szót, azt is habozva és félénken. Nem sejti, ki az?

De sejtette már Inci, hogy kit ért a lengyel. Csak hinni nem merte azt, a mit mond. Ajkai megnyiltak, mint egy virágkehely, – nem szóra, de hogy könnyebben vehessen lélegzetet. Mert elszorult a torka s a keble.

Az anyja észrevette.

– Rosszul vagy, Inci?

– Nem, mamácskám, igen jól érzem magamat.

– Akkor miért sóhajtasz olyan nagyokat?

– Sipiczky beszélt el egy szomoru történetet.

– No, beszéljen el még egy vigat, Sipiczky, – mondta Dobayné. – Egy szomoru történettel csak nem végezhetjük a napot!

Tovább folyt a társalgás az előbbi mederben.

– Hát igazán szomoru volt az a történet, Inci? – kérdi Sipiczky mosolyogva. Mosolygott, mert most már biztosan tudta, a mit tudni vélt és tudni akart, hogy Inci csakugyan szeretett és pedig nagyon szeretett.

A leány is mosolygott: szomoruan és kétkedően. Mosolygott és tekintetét a szemben ülő Kalvyl Jánosra vetette, nem lopva, de nyiltan, ártatlan őszinteséggel. (Csak ő tudott ugy nézni.) És mintha csak azt mondaná tekintete: „Köszönöm, Sipiczky, de téved. Ez az ember engem nem szeret.“ És mintha e tekintetnek felelt volna meg Sipiczky:

– Igen, ő az. – És nem tévedek. Esküszöm, hogy nagyon szereti…

A mama fölkelt. Föloszlott a társaság. Inci igy bucsuzott el Sipiczkytől:

– De jó volna, ha mi igazi testvérek lehetnénk! – mondta s mindkét kezét odanyujtotta „nem igazi“ testvérének.

Ilyen volt Inci.

Sipiczky pedig olyan volt már, hogy a mint hazaérkezett, imádságos könyvet vett elő. Ebben a könyvben volt az anyja arcképe is. A könyvből imádkozott, a képet csókolgatta: az édesanyja hideg, megfakult mását. Aztán sirt, sokáig, – zokogva.

Furcsa az, hogy igy megváltozott Sipiczky, a mióta föltámadt lelkében lelkiismerete s a szere – – s a nemes ember.