X. Sipiczkynek megjön az esze.

Az estély napja reggelén, mint a forgószél, ugy rohant be Kertész Sipiczkyhez. Még kalapját is fején felejtette. Különben egy könyvet csóvált a feje fölött.

– Szörnyüség! Az öreg kiadta költeményeit!

– Miféle öreg és miféle költeményeket?

– Lojzi bácsi az „Elvira keserveit“, – válaszolt Kertész és Sipiczky elé vágta a keserveket.

– Ej ha! Ez hiba.

– Hibának nem hiba, – okoskodik a kis bácskai, – de komikusnak komikus. Haha!

– És te azért jöttél hozzám, hogy ezzel a komikummal megnevettess? No hát, én nem nevetek. S egyuttal megmagyarázom neked, hogy hol a hiba…

– Hát te nem élvezed ezt a klasszikus bolondságot?

– Nem. Sőt ellenkezőleg; bánt ez a klasszikus bolondság.

– Hogy lóvá tettük az öreget? Hahaha!

– Igen és hogy azt helyre kell hoznunk.

– Megegyük a könyveket?

– Meg nem esszük, de megvesszük őket.

– Bolondozol?

– Egész komolyan beszélek. Nem gazdag ember az öreg ur és takarékos mellé. Hogy kiadatta költeményeit, az a mi izetlen hizelgésünk következménye. És hogy annak az izetlenségnek ő adja meg az árát és nem mi: az – legenyhébben szólva – nem volna tőlünk gavallér dolog.

– Hát mennyit akarsz velem megvétetni? – képedt el a vőlegényjelölt.

– Annyit veszel, a mennyit én: kétszázötven példányt.

– Á két forint! Hisz ez ötszáz forint lenne.

– Az annyi. Ez a diszkiadás legalább ötszáz forintba került. És vezeklésül egy kis profitot is kell adnunk az öregnek.

– Minek? Nem elég, ha a költsége megtérül?

– Nem elég. Te az ilyenhez nem értesz. Ide az ötszáz forinttal.

– Adok háromszáz forintot.

– Jó, a többi hétszázat majd én fizetem. Osszuk meg a fizetséget vagyonaránylag. Azt se bánom.

Erre az ironikus, de gavalléros ajánlatra elpirult a kis bácskai és kiszurta az öt százast. Azután bácskai tapintattal sajnálgatja barátját.

– Nem sok az neked?

– Nem, nem, mert van még tizenötezer forintom. De neked sok, mert háromszázezer forintod van.

– Hogy érted?

– Visszafelé.

– Ja ugy! Te mindig bolondozol, Alfréd. Mikor komolyodol már meg?

– Hál Istennek, soha se lesz okos ember belőlem.

– Ezt is visszafelé érted?

– Nem; ezt már ugy értem, a hogy mondom, – válaszolt Sipiczky s jóizüen elkacagta magát. És hogy igy nagy kedvre kerekedett, tréfálva kérdi Kertészt:

– Á propos, ifju barátom, hát mi lesz?

– Mivel?

– Hát azzal a bizonyos dologgal.

– Melyikkel?

– Na, fölteszem a kérdést, ugy hogy te, mint kevésbbé müvelt ember is megérthesd: „Hogy állunk a szerelem dolgában?“

– Ne sértegess, kérlek, – méltatlankodik a vőlegényjelölt.

– Ha nem érted a tréfát, akkor bocsánatot kérek.

– Nono, hiszen tudom én, Alfrédkám, hogy jóbarátom vagy, de tulságba viszed az iróniát.

– Lőjj vissza!

– De kérlek, én nem tudok. Különben, hagyjuk a vitatkozást, Alfréd. Válaszolok neked – par discretion. Neked, legjobb barátomnak – bár nem helyes – már most megvallom, hogy boldog vőlegénye vagyok Incinek. Ma este deklarálnak. Bocsáss meg…

Sipiczky elsápadt. Mert nem várta, hogy Inci boldogságát már ily közelről fenyegeti a sors. (Most már egy pillanatot se szabad mulasztania!)

A bácskai barátja elsápadását lelki fájdalomnok vélte. Vastag tapintatlansággal mentegeti magát:

– Ne neheztelj, Alfréd. Nem tehetek róla, hogy engem választott.

De most már az igazi guny kifejezése szökött a lengyel arcára, a mint a kis emberen végignézve, patetikus hangon szavalja:

– Megbocsátok, vetélytárs. Az Isten igy rendelé!…

A kis bácskai, kinek értelmisége ki nem érezte e szavakból a gunyt, meghatottan kapta el Sipiczky kinyujtott kezét és mint nagylelkü, győztes ellenfél, kétszer-háromszor ugy megrázta, mintha ki akarná rántani vállából. Aztán távozott, hosszukat lépve, mint Egressy, de nem a nagy, hanem a kisebbik. Az utolsó lépés azonban rövidre sült, mert még az ajtóban elkapta a kabátja egyik szárnyát Sipiczky.

– Más legjobb barátodnak el ne mondd valahogy a dolgod. Légy türelemmel, ha ugy is kisül estére.

– Hová gondolsz, Alfréd! – szólt Kertész neheztelve s azzal kifordult az ajtón.

Sipiczky gondolatokba merült. Eltökélt szándéka, hogy megmenti a leányt, az ő kedves, kis Incijét és megoltalmazza bárki ellen is: nem ingott meg. Sőt most kezdte csak magát igazán boldognak érezni, a mióta ez a nemes, önzetlen terv agyában – nem: szivében – megfogamzott. Vagy egy félóráig ült gondolkozva, arcát kezébe temetve, aztán fölugrott és derült arccal hozzáfogott a teafőzéshez. Mert elkészült a tervével. De meg is éhezett.

Egy ujságot teritett szalonja plüssös asztalára, hogy kárt ne tegyen benne, aztán fölgyujtotta a szeszt a teafőző alatt. Majd az edényeket, cukrot, rumot készitette ki, és végül egy darab szalonnát a hozzávaló cipóval.

Azért végezte pedig mindezeket sajátkezüleg, mert inasát elcsapta – már egy hete annak – azzal az indokolással, hogy megdézsmálta a rumos palackot. Hiába magyarázgatta Péter, hogy hiszen az nem ok, mert már három éve dézsmálja a rumos flaskókat; hiába hányta gazdája szemére, hogy miért nem szólt ezelőtt három évvel, akkor a sok rum is, meg ő is megmaradhatott volna: Sipiczky könyörtelen maradt, kijelentette, hogy a rumlopás kisebb hiba ugyan, mint a lólopás, de azért mégis csak hiba s ok az elcsapásra.

Megcsókolta hát Péter – mit tehetett volna mást – gazdája „kegyes kezeit“ és 50 forintnyi ajándékkal zsebében, nyakába vette a világot…

Hogy miért csapta el Sipiczky az inasát, annak tulajdonképpeni oka itt következik:

Egy napon ugyanis eszébe jutott a lengyelnek, hogy jó volna megtanulni az egyszeregyet.

Elővette hát takarékpénztári könyvecskéjét, vagyonának utolsó maradványát és konstatálta, hogy egy 17.930 forint értékü uradalma még megmaradt, bár aprópénzre váltva az „Első Hazai“ valamelyik Wertheim-kasszájában. Aztán azt konstatálta, hogy ha valaki két évi jogot végzett, még két évet kell végeznie, hogy államvizsgát tehessen, miután négyből, ha kettőt levonsz, kettő marad. Ehhez a kettőhöz hozzáadott még hármat. Három évig szokott ugyanis ingyen dolgozni a magyar tizenhat évi tanulás után, a mig segédfogalmazó lesz belőle. Akkor már fizetést is adnak neki, de csak annyit, a mennyi nem elég. Ujabb három év mulva azonban már annyit adnak, a mennyi elég, ha jól vesszük föl a dolgot. Mert a fogalmazói fizetésből már jól is lehet lakni, sőt siklón is megmászhatja az ember a várat, ha éppen meg találna sántulni.

Tehát 2 + 3 + 3 = 8.

Ergo nyolc évig kell még az uradalomnak fönnállania. 17.930: 8 = 2241 forint kerekszámban s a kamatok. Ennyi jut egy évre.

Ez szép összeg egy évre becsületes ember kezében, gondolá Sipiczky és elégedetten dörzsölé kezeit. A 2000 forintot elkölti – tervezgeti tovább – a 240 forintokat s a kamatokat pedig bespárkasszázza és tőkésiti. Ebből aztán nyolc év multán egy uj uradalom keletkezik, nem oly tekintélyes ugyan, mint az előbbi, de olyanra már akkor nem is lesz szüksége, mert akkoron már, mint az ország egyik méltósága, tekintélyes javadalmazásban részesülend.

Ez a számvetés volt a Péter megölő betüje, mert ebből eredményképpen az is kijött, hogy 2000 forintból nem telik egy Péterre.

Egészen jól mondta hát Péter (mert volt neki magához való esze), hogy a rumfogyasztási hajlam nem ok egy tisztességes inas elcsapatására…

Ezért szolgálta hát ki önmagát Sipiczky, nem pedig azért, a mit mindig hajtogatott magában: „If you will be will served, serve yourself“. (Ha azt akarod, hogy jól légy kiszolgálva, szolgáld ki magad.)

Abban azonban igaza volt a közmondásnak, hogy legjobb az öninas. Sipiczky legalább nagyon meg volt magával elégedve, ugyis mint inassal, ugyis mint urral. Mint inas hüségesen szolgálta az urát, mint ur pedig sohase panaszkodott inasára.

– Tisztességes, becsületes ember kezd lenni az uram, – humorizálta ki önmagát, – a csizmatisztitást se praetendálja meg tőlem, a szobatakaritást sem. Azokat a házmesterné szolgálója szeretőjének a mostohafia végzi, a házmesterné számára kiutalandó havi öt forintnyi javadalmazás ellenében…

A házmesterné, mellesleg legyen emlitve, azért nem végzi vala e dolgokat önmaga, mert fiatal volt, a házmester pedig öreg. De különben is takaritás idején zongora- és énekleckéket vesz ő nagysága Klapsz Artur művésztől, hogy ha férje esetleg még idejekorán meg találna halni, kóristáné lehessen belőle az operánál (az első sorban); ha pedig soká találna élni: guvernántnak szegődhessen Schwarz, Weiss, Braun, vagy akármilyen szinü urasághoz.

A házmesterék is okos emberek voltak ám. Ők is csináltak komputust a spergeldek irányában, a mely komputusból kiderült, hogy spergeldekből nem lehet házat venni, bármennyi lump legyen is a világon. Különben is mindig kevesebb a lump és mindig több a házmester. Ezért tanult hát a házmesterné zongorázni. Számitásból. Hiába, minden csak számitáson mulik ezen a világon.

*

De hát ne hagyjuk Sipiczkyt egymagában a teájával. Mert érdekes ember Sipiczky, mint minden elromlott világfi, a ki a följavulásra adja magát. De nemcsak érdekesek az ilyen emberek, hanem vigak is, tele vannak friss humorral. Az elégedettség, a lelki egyensuly derültté teszi kedvüket és megjavitja gyomrukat. Az ilyen ember jól néz ki kivülről és jószivü is egyszersmind.

A jószivüségét még a lumpidőkből hozta magával Sipiczky – ezt csak meg kellett tartania. A jó kinézést azonban ujonan akvirálta, mert az a jó gyomorral jár együtt, a mi pedig csak följavult embereknél tapasztalható.

Ime, a szalonnát ugy eszi most Sipiczky, mintha tengeri rák volna (à la Americaine), pedig csak disznóból van, még pedig valószinüleg kőbányaiból. A teát ellenben csak ugy iszsza, a hogy régen szokta. Az akkor is meleg viz volt, most is az. Csakhogy akkor fekete volt, most meg sárga. A szin nem sokat határoz. De az már határoz, hogy a kenyér puha legyen és jóizü. Azért veszi a kenyeret Sipiczky sajátkezüleg Schachnernél, mert ő nála mindig puha és mindig jóizü a kenyér.

Ilyen gourmand lett Sipiczkyből. Ő ugyan meg nem evett mindenféle kenyeret! De a jó aztán jól esett neki.

A reggelije kvalitása fölötti teljes megelégedésének kinyilvánitása után ezer forinttal a zsebében elindult Sipiczky könyvet vásárolni.

Kevés olyan ember akadhatott Budapesten eddig, a ki egyszerre ezer forintot öl vala könyvekbe, de olyan meg biztosan egy sem akadt, a ki pláne egyfajtába ölje be az ezer forintját.

Legalább csak igy magyarázható meg Singer és Wolfner uraknak korreális és szolidáris elcsudálkozása, a midőn Sipiczky 500 példány Elvira-féle keserveket rendelt meg náluk és kifizetvén az értük járó ezer forintot, még külön öt forintot utalványozott egy társzekér céljából, a mely társzekéren e homogén könyvtár lenne elszállitandó a lakására.

Elementáris volt az ő elcsodálkozásuk. De midőn Sipiczky ama szivességre kérte őket, hogy a dologról senkinek, különösen a szerzőnek, egy szót se szóljanak s erre becsületszavukat is kérte: már megszüntek csodálkozni, mert tisztában véltek lenni azzal, hogy bolonddal van dolguk.

De a könyveket és a becsületbeli igéretüket pontosan szállitották Singerék és az utóbbit meg is tartották pontosan. (Fogadni lehetne, hogy még most is letagadnák az esetet, ha valaki megkérdezné őket. Pedig már annak három éve. Ennyi ideig pedig ritka becsületszó szokott eltartani. Többnyire elévül az egy pár nap alatt.)

Sipiczky ekképpen elvégezvén egyik teendőjét, a Nemzeti Szállóba hajtatott (azaz per pedes apostolorum nyargalt oda), utközben beleütődve egypár emberbe, mert még nem szokta meg egészen a gyalogszert. Ám végre is szerencsésen eljutott odáig, – de nem tovább, mert be már nem eresztették Dobayékhoz. Azt mondta a portás, hogy beteg a kisasszony és csak estefelé kel föl, de a soirée azért meglesz, már el is küldte a kölcsönezüstöt a Mittermeyer.

– Jó, – gondolta Sipiczky, – este sem késő, de még holnap se. Legalább tovább tart Kertész dicsősége. Azt nem irigylem tőle.

Hanem a szegény Kalvylt: azt sajnálta Sipiczky nagyon.

Elutazott hát Kalvyl lakására, vigaszt szítandó. A par discretion fölszedett ujsággal: Inci mátkaságával nem hozakodhatik elő, – gondolta, – de legalább sejtetni fogja a szegény festővel, hogy nincs baj, nagyobb baj nincs legalább. És el is határozta, hogy erre, ha kételkednék Kalvyl az állitásában, becsületszavát adja, kétszer is, sőt meg is esküszik rája, akár háromszor is.

Nem találta otthon Kalvylt. Az a Műcsarnokban volt, ugy mondták neki.

Elrobogott hát a Műcsarnokba. Meg nem foghatta, hogy ember – egy gyarló földi lény, – hogy lehet képes az övéihez hasonló mértföldes utazásokat tenni a saját lábán, anélkül, hogy elkopnának ezek a lábak. Nemhogy elkoptak volna, de ki se fáradt.

– Ezt a szalonna tevé s a lágy kenyér! – dudálta vigan és befordult a Műcsarnokba. Ott azt mondta neki a kapus, hogy a báró ur itt volt ugyan, de most már valószinüleg nincs itt, mert elment.

– Hová ment?

– Hát valószinüleg vagy haza, vagy a városba.

Ezt Sipiczky is valószinünek tartotta, hát megforditotta a rudat.

Kalvyl megint csak nem volt otthon. Tehát a városban kellett, hogy legyen.

A város azonban nagy és sok benne a fóka. Nehéz benne valakinek a saját fókáját megtalálni. Ezt belátta Sipiczky, hát inkább ebédelni ment a Kispipába.

Ott igen jól evett. És miután töltött káposztát is kapott, még két deci bort is hozatott magának egy stucnyiba, hogy bora tetejibe még két krajcár ára szódát is fröcscsentethessen. Ekként megvolt a teljes fröcscse és megmaradt két krajcárja Sipiczkynek. Mert a fröcscsnek tiz krajcár a rendes ára, ha készen tálalják, de igy elemeiben nyolc krajcáron is megszerezhető. Éppen megforditva, mint a kávénál. A kávé ugyanis akkor drágább, ha a feketéje nincs összevegyitve a tejjel.

Sipiczky azon elmélkedett, hogy miért van az igy és miért nem megforditva. (Mert hisz éppen ugy lehetne megforditva is. A mélange-nak is joga van drágábbnak lenni az ibrikes kávénál, ha a fröcscs is drágább, mint együttvéve alkatrészei.)

Nem tudta a kérdést megfejteni Sipiczky, semminemü szempontból, hát belenyugodott az állapotba és betért a „Koronába“. Ott rossz levegőt élvezett és valamivel jobb feketekávét. De legalább elolvasta a politikai lapokat, a mikből azután megtudta, hogy nem Wekerle már a miniszterelnök, hanem Bánffy.

Elszégyelte magát e tudatlanságon. (Miféle léha ember az, a ki évekig nem olvas ujságot s olyan társaságba jár, a hol politikáról nem beszélnek! – Magyarországon! Hát mindig csak a festett hölgyek között éltem? – tevé föl a kérdést önmagának és mindjárt meg is felelt reá, hogy bizony mindig; mert ebben a szép országban csak a „kis dámák“ nem politizálnak s egyedül csak ezek nem.)

Megfogadta Sipiczky, hogy ezentul művelni fogja magát.