IX. Anya és leánya.

Inci szivét csordultig megtöltötték édes-fájdalmas érzései. Oh, beh szeretett volna rajta könnyiteni! Ugy epedt az egyedüllét után, hogy szabadon átadhassa magát gyönyörteljes benyomásainak! Csak egy pici kis kamrácskára vágyott, a hol jól kisirhatná magát. De nem teljesülhetett ez a vágya. Anyjával osztozott egy szobán.

S az anyja nem értené meg az ő könyeit, sőt ha megtudná, hogy kiért hullanak: gunynyal, szigorral apasztaná el.

Azért vissza kellett fojtania érzelmeit. Titkolóznia kellett. Természetes, finom érzése, lelki nemessége tiltakoztak minden tettetés ellen. Az ő nyilt lelke fájt, ha be kellett zárkóznia; a szeme égett, ha le kellett sütnie. És kellett… Haragudott magára, hogy ezzel a kényszerrel szembeszállani nincs elég ereje. De némi neheztelés ébredt föl benne anyja ellen is, a ki őt érzelmi közönyével, zárkózott természetével ebbe a kényszerült helyzetbe hozta. Először történt meg vele életében, hogy birálat alá vette anyjának iránta való magatartását s ez bántotta. Vádolta magát, hogy rossz leány. Üzte is szemrehányó gondolatait, de csak visszatértek megint. Nem tudott tőlük szabadulni. És hogy ezért furdalta lelkiismerete: kerülte anyja tekintetét és szórakozottan válaszolt kérdéseire.

De Dobaynénak ez föl se tünt. Vagy legalább nem vetett reá sulyt. A mint fésülte leányát, agya nyugodtan fogalmazta azt, a mit ma estére föladott magának: kiméletesen tudatni Incivel, hogy holnap deklarálni fogja Kertészszel való eljegyzését.

Mert azt tudta, hogy Inci nem szereti Kertészt; azt is, hogy egészen simán nem fog menni a dolog, – „mert a leányban sok a hóbort… érzelgős természetü…“ Ám abban egy pillanatig se hitt, hogy komoly ellentállásra találjon. Egy kis pityergés lesz mindössze, – gondolta – az a fő, hogy mennél kisebb legyen. Majd meggyőzi őt szeretettel s az ész szavával. Hiszen engedelmes, jó gyermek a leánya, mindig hallgatott reá… Elszámitotta magát.

… Dobayné mindig maga fésülte leányát. Kedvteléssel s anyai büszkeséggel tette, mert szép volt Inci haja: puha, mint a bársony és fényes, mint az arany.

– Szép hajad van, Inci; még szebb, mint az enyém volt, – szólt az anya s egy csókot lehelt leánya nyakára.

Incinek – talán mert ugy hozta magával a kedve – nem tetszett ez a dicséret.

– Mindegy az, mama.

– Az nem mindegy. Ne kicsinyeld, fiam, szépségeidet: az a mi erőnk.

– Oh!…

– Igen – igen: erőnk! Mert a becsértékünk. A férfiak már egyszer olyanok, hogy többre tartják testi, mint lelki értékeinket. S ezzel számolnunk kell… Azt kell értékesitenünk, a miért kapunk valamit és nem azt, a mit forgalmon kivül helyezett a – divat.

– Nem értelek. Mit kell, hogy kapjak az én szépségeimért?

Dobayné elkacagta magát. Csengőn, leányosan hangzott el a kacaja:

– Férjet, cica, – férjet!

– Olyan furcsán fejezed ki magad… Ez a szó: értékesiteni!…

– De mi van benne? – kiált föl az anya haraggal, leányának szokatlanul hideg, sőt visszautasitó szavai miatt, – csak nem gondolod, hogy erényeidért fognak elvenni? Ugyan légy józan és ne becsüld tul sem a férfiakat, se magadat. A szépséged s a hozományod…

Nem folytathatta tovább Dobayné, mert Inci fölugrott. Oly hirtelen, hogy anyja kezéből kirepült a fésü. S Inci nem emelte föl a fésüt… elfelejtette.

Dobayné megdöbbent. Nem értette leánya magaviseletét: ezt a „lázadást“. Ilyennek még sohasem látta őt.

Inci ugy állott a sarokban, mint egy eleven vád: szigoru, komoly tekintettel, méltóságosan.

– Mit jelentsen ez, Inci?

A leány nem válaszolt.

Dobaynénak meg nem sugta meg az érzése, hogy mit jelentett leánya fölháborodása. Neki nem volt érzéke a női lélek szubtilitásai iránt. Mert benne nem volt semmi ilyen szubtilitás. Nem is sejtette, hogy kiméletlen, durva kezekkel tépte leányának az ideál finom szálaiból szőtt fenséges önérzetét; – hogy szavaira a szüz szemérme, – az a dicső ösztön, a mi költészete és egyszersmind védőpajzsa a női méltóságnak – lázadt föl Inciben… Ő csak azt érezte, hogy az a méltóságos büszkeség, a mi vele szemben álló leánya egész lényéből kiáradt, nehéz, nyomasztó sulylyal nehezedik lelkére: fájó, bántó érzést kelt föl benne.

És megdöbbent rajta. Szokatlan volt neki ez a támadás nagyon. Mert támadást látott benne: aktiv, sértő szándékot. Nem azt, a mi volt: egy ártatlan, tiszta lélek önkénytelen reflexmozdulatát, a miről leány nem is tehetett, mint a miképpen nem tehet róla az ideg, hogy össze ne rezzenjen fájdalmat okozó külső behatás nyomán. Ő mindent az én nézőpontjából birált el. A körülményeket és tetteket azokból a hatásokból itélte meg, a miket azok reá gyakoroltak és nem ama rugókból, a melyekből kipattantak. Azokat ő sohase vette figyelembe. Vérmérséklete szabta tetteit, irányitotta életét: hirtelen föllobbanó szenvedélyessége, a mi ellen okokat szembeállitani soha eszébe nem jutott… S ennek már nevelése volt az oka.

… Ha gondos, okos szülők fölébresztik és szitják vala benne az önismerte és belátás utáni vágyat, a mi az emberi léleknek épp oly nemesen edző tornája, mint a friss levegőn való szabad mozgás a testnek: bizonyára kifejlődtek, vagy jobban mondva, helyes mederbe terelődtek volna a különben lelkes, eszes nő szellemi értékei is, melyeket veleszületett önzése és akaratossága maguk alá temettek, – szabad folyást engedve a kártékony indulatoknak.

De hát nem voltak Dobaynénak sem okos, se gondos szülei. És nem álltak erkölcsi alapon. Hiuság s a származás gőgje diktálták az ő etikájuk törvényeit. Már pedig tudnivaló, hogy a hiuság csak alaki törvényeket diktál, – már mint olyanokat, a mikben nincs erkölcsi tartalom.

Somorjayéknál tetszetős volt minden, a mi forma. S a formáért föl kellett áldozniok a lényeget, – ugy vélték ők, – mert szegények voltak. Tették minden skrupulus nélkül… A látszat a fő! A család tekintélye, a név fénye követeli a látszatot, a külsőségeket. Ez alá a takaró alá el lehet rejteni még a szennyet is!

Olyan volt a Somorjayék erkölcsi világa, mint az anyagi életük: selyemruha és – lyukas harisnya; fényes, antik butor és – a butor alatt piszok; libériás inas és – vacsorára krumpli és tea.

Ilyen levegőn nem fejlődik ki a lélek: nincs ideje. A külsőségeknek olyan nyomasztó az adója! Rabszolgájukká teszik az embert; szellemi értékeinek nem hagynak tért a müködésre. Minden emberi tevékenységet, minden munkaerőt és értéket magukba nyelnek. Már ez igy van… A külsőség pénzt követel, ha nincs pénz, hazugságot és ámitást; – mert akkor ezeknek kell takarniok a hiányt; ha ez sem elég takarónak, jön az intrika, a gyöngébbek behálózása, kihasználása, orvtámadások a mások erszényére, nemtelen kihasználása Istenadta és ősökszerezte természeti és társadalmi előnyöknek… És az emberek kitanulnak a pirulásból. Megkérgesedik a szivburok. Nem szökik vér a szivből az arcba s nem bocsát a szivbe erkölcsi törvényeket.

Pénz!… Értékesiteni mindent, a mi értékesithető: szerelmet, szépséget, – mindent, a mivel a külsőségek megmenthetők!

És bámulatraméltó, kacagásra késztető komikum és szivfacsaró bánat, hogy mennyi rejtelmes utat járnak be, mily sötét zugokat kutatnak föl, mennyi leleményességet tudnak kifejteni a pénz keresésében ezek a Somorjayak. Nincs a világnak olyan iparlovagja, a ki ugy tudjon semmiből élni, és „mutatni“, mint egy elzüllött magyar ur. Annyi szellem, annyi kitartás és találékonyság, reális uton érvényesitve, aranybányákat törne föl és kincseket gyüjtene garmadába… Csakhogy ez a reális ut! Izzadni kell rajta – s az izzadságnak savanyu a szaga…

… Hát ezért nem értette Incit az anyja. Nem igen tehetett róla… Mert, hiába, az válik az emberben vérré, a mivel táplálkozik.

És Dobaynénak olyan asztalnál táplálkozott a vére, a mely mellett frivol cinizmussal számitgatták a szülők, vagy legalább is az „erbtantik“ és „onklik“ elhalálozásának esélyeit, és megmosolyogták az apa elménc türelmetlen kifakadását: „Mehetne már a vén csoroszlya, még megvénülünk, mire pénzéhez jutunk!…“ Olyan asztalnál, a mely mellett szemérmetlenül gunyolták ki az érzelmeket, az eszményt, – azok szuperlativusát: a szerelmet ostoba gyöngeségnek deklarálván; de dicsőitették azokat, a kik jó vásárt csaptak szépségükön, eladván azt, testükkel-lelkükkel együtt akárki vásárosnak, a ki helyette kényelmet és fényt adott cserébe – álfényt az igazi fényen!

*

Dobaynét ugy meglepte leánya magatartása, hogy teljesen kijött sodrából. És hogy elvesztette lelki egyensulyát, mérgében fogát csikorgatja… De nem bántja a leányt. Mert eszébe jut, hogy még az éjjel kell vele elintéznie eljegyzése sorát. S ez visszatartotta attól, hogy megfenyitse Incit. Mert máskor megtette volna okvetetlenül. (Semmit sem elnézni: ez volt az elve.) Most azonban célszerübbnek találta azt, hogy kétségbeesést mutasson. Azzal akarta belopni leánya szivét.

– Egy leányom volt, egyetlenegy s az is mostoha… Oh!… Nem szeret! – jajdul föl, mint egy tragika.

Azt várta, hogy erre a nyakába ugrik Inci és kérlelni, becézni fogja szokása szerint.

De meg se mozdult a leány. Még mindig a sarokban állott; onnan nézett merően maga elé. És sürü hajával – valami rejtelmes okból – betakarta mezitelen keblét.

Dobayné most már egészen tanácstalanul áll leánya előtt és gondolkozik. Csodálkozásában elült a szenvedélyessége. Mit tegyen?… Sokáig nem bir elhatározásra vergődni. Végre is abban állapodik meg, hogy közönynyel üti el a nehézségeket: ugy tesz, mintha mi se történt volna közöttük, a mi szóra érdemes.

– Ülj le, Inci, végezzük be a fésülést.

De csak nem mozdult a leány.

– Majd megfésülködöm magam, – mondta szárazon.

– Incikém, fiam, engedelmeskedjél anyádnak, – szól Dobayné és lágyan, kérőleg hangzanak el szavai.

– Kérem, könyörgöm, engedje meg…

– A mint akarod, lelkem; fésülködjél hát magad, – hagyja reá az anya, gondolván, hogy ez a nála teljesen szokatlan engedékenység majd kibékiti leányát.

Mialatt Inci fésülködött, azalatt levetkőzött Dobayné. Idegesen hányta le magáról a ruhát. S ugy maradt egy könnyü, nappali ingben. Elfelejtett éjjeli mezt magára venni. Ugy ült le ágya szélére és várta, hogy elkészüljön Inci. Nem sokáig kellett várakoznia.

Inci fölkelt – miután rendbeszedte haját. – De a helyett, hogy szokása szerint anyjához ment volna, hogy megölelje és megcsókolja, mielőtt lefeküdnék, – most egyenesen ágyának tartott. Rá se nézett félmeztelen anyjára. Elfujta a gyertyát és lefeküdt…

Erre már mégis ösztökélte valami belső hang Dobaynét, hogy okát és értelmét keresse leánya magaviseletének. (Hát annyira megbántotta volna!… És mivel?… Hát mégis van olyan őrült szemérem, a mit egy szóval, de még egy lehelettel se szabad illetni, különben föllázad még az anyai tekintély – még a vallás parancsa ellen is?! Föltétlen engedelmességre és szülei tiszteletére fegyelmezve nevelte föl Incit és ime! egyik támasztéka (a mire ma oly nagy szüksége lenne), a tisztelet összeroskadt. Saját maga rombolta le azt, a mit tizenhét év alatt fölépitett – és egy szóval!… De ha nem tudta!…)

Most már érezte Dobayné, hogy nem lesz könnyü a munkája. De azért nem csüggedett. Ezt az asszonyt csak sarkalták az akadályok; energiája nőtt a nehézségektől…

Odaszól leányának, félig kérve, félig parancsolva:

– Inci, gyujts gyertyát.

A leányka fölkel s engedelmeskedik. (Tehát engedelmeskedik, – gondolta Dobayné, – minden jól van.)

– Miért nem jöttél kezet csókolni, Inci?

Inci hallgat.

– Feküdj le. Beszélni fogok veled.

A leány visszafordult ágyába. Anyja a vékony, szinte átlátszó ingben ágya szélére ült, onnan vizsgálta az arcát. Az sápadt volt, de nyugodt.

– Egy fontos hirt kell veled közölnöm, édes Incim, – veté föl Dobayné a szót, – egy olyat, a mi egész életedre elhatározó. (Csönd.) Menyasszony vagy…

Össze se rezzent, arcizma se mozdult a leánynak. Mindössze, hogy egy kissé anyja felé forditotta arcát, szólván:

– Elfelejtettél felöltözködni, anyám. Öltözködj föl, kérlek szépen.

– Miféle affektálás ez, Inci? Mi lelt ma téged? – No légy okos és ide hallgass. Tudod, ki a vőlegényed?

– Sejtem, hogy kit akarsz. De öltözködj föl…

– Inci!!… (Ez már fenyegetőleg hangzott.)

– Nem nézhetek igy reád.

Dobayné engedett, de most már a düh felülkerekedett benne. De elfojtotta. Hálókabátot vett magára, ugy ült vissza előbbi helyére.

– Kertész jó fiu – és gazdag. Boldog leszel vele.

– Nem lehetek vele boldog, mert nem szeretem.

– Édes leányom, te ahhoz nem értesz. Egy életet, egy létet tisztán szeretetre nem lehet fölépiteni. A boldogságnak nem is az a főtényezője…

– De az.

– Hanem a jólét, egymásnak megbecsülése. A szerelem nem soká tart. Hallottál már valamit a mézeshetekről? Hat hét. Azután vége a szerelemnek. Jön a barátság.

– Nem, nem. A szerelem örök.

– Miket beszélsz ma össze-vissza? Mit értesz te ahhoz, te, a ki még sohase szerettél? Ugy határoztam, hogy holnap az estélyen deklarálunk. Jó?

– Oh, ne! Nem szeretem őt.

– Majd megszereted, majd megbecsülöd. Hallgass anyádra, kis leányom. A ki csak javadat, boldogságodat akarhatja, az nem adhat rossz tanácsot.

– Anyám, én se nagyravágyó, se hiu nem vagyok. Én a boldogságot másutt keresem, nem ott, hol te, a fényben és gazdagságban.

– Mert nem ismered az életet, Inci. A jólét a boldogság alapja, Inci.

– Nem hiszem.

– És miért nem hiszed?

– A te fölfogásodnak se vallásos, sem erkölcsi alapja nincsen.

– Ki adta ajkadra ezt a zagyva beszédet?

– A szivem.

– A sziveddel ne gondolkozz, leányom. Az eszed való arra.

– Az eszem is azt mondja, a mit szivem sugall. Nem vagyok én az a felületes, szeles leány, a minek látszom. Sokat gondolkozom én.

– Gondolkozol? Miért tüntetted föl akkor magadat hamis szinben édesanyád előtt? Miért nem voltál hozzám bizalommal?

– Mert féltem tőled. Engedelmes leányod voltam és szerettelek, de bizalommal nem mertem a szined elé lépni.

– Őszinte leszel ezentul?

– Most az vagyok.

Dobayné egy Judás-csókot lehel leánya ajkára és észre nem veszi, hogy az összerezzen ettől a csóktól.

– Bizzál hát bennem, mint a kősziklában és légy hozzám ezentul bizalommal. Hogy meg nem értettél eddig, kis leányom, sebaj. Majd megismersz ezután. Fogod te még tapasztalni, hogy mid vagyok én neked. Hallgatsz, Inci?… Egy csokrot kaptál a vőlegényedtől.

– Nem a vőlegényem; nem szeretem.

– De holnap már az lesz, Inci. A te boldogságod érdekében akarom.

– Nem leszek boldog, meghalok.

– Ez gyerekes, ostoba beszéd. Istenkisértés ilyet mondani, – fakadt ki Dobayné.

– Biztosan tudom, hogy meghalok, – erősiti halkan Inci.

– Megtiltom…

– Azt meg nem tilthatod.

– Megtiltom, hogy gonosz beszédeddel reám nyomást gyakorolni próbálj, – tört ki most már dühvel az anya, – az ilyes alávaló, csunya jellemre vall!

A szegény kis Inci följajdult fájdalmában.

– Holnap jól viseld magadat, szép és kedves légy, ugy parancsolom – megértettél? – folytatá az anya.

– Megértettem.

– És most aludj szépen és nyugodtan. Jó éjt.

– Jó éjt…

Mint a csörgőkigyó villámos szemétől megbüvölten leszegzett nyulacska: ugy feküdt fehér ágyában szegény kis Inci. Meg se moccant. Mereven bámult a sötétbe. Világosság után vágyott. Pedig előbb hogy fájt neki a gyertya fénye! Nem, nem is ilyen világosság után – a nap fénye után epekedett. Ugy hitte, hogy az jót tenne neki. A napsugár talán fölmelegitené szivét és agyát. Mert oly jeges meredtség ült meg egész testén, hogy szinte fázott. S ugy fájt neki, hogy reszketni nem tudott. Azután nyomta is valami mellét. Fohászkodni, sóhajtani szeretett volna és sirni, meg imádkozni. Minderre képtelen volt. Idegei elpetyhüdtek: nem voltak képesek reagálni lelkületének viharos, kinzó nyomásaira. (Csak legalább imádkozni tudna!) Gépiesen mormogta el a Miatyánkot, de nem tudta, mit mond. Azt hitte, illetve tudta csak, hogy szót szóra halmoz: haszontalan, hiábavaló szavakat rak össze, a miknek nincs se értelmük, se értékük.

Egyszerre csak, mint egy fénysugár, mint valami megváltó angyal: a Kalvyl képe jelenik meg a leányka képzeletében, fényözönnel, ragyogással öntve el a sötét szobát.

Erre megoldódtak Inci idegei, fölszabadultak karjai. Imádkozott. Nem ugy, a hogy a könyvekből tanulta. Szive adta ajkára az imádság szövegét. S oly mély, oly fönséges volt a szüz imája!…

… Teljesen visszatért lassacskán az Inci ereje. Visszaidézte azt a kinos jelenetet, mely közötte s anyja között az imént lefolyt és most már képes volt – szellemének teljes birtokában – meggondolni, elbirálni azt a sötét, sivár helyzetet, a melybe ily hirtelen kiméletlenséggel taszitotta a sors.

A sors-e, vagy ő a hibás? – Gondolkozott. Ujra megvillant agyában az a gondolat, hogy hátha az anyja. De ezt a gondolatot elüzte magától. (Most sikerült elüznie.) Már szinte elfelejtette azt a brutalitást, a mit az szüziessége ellen elkövetett. Alig emlékezett arra az ösztönszerü harcra, a mit anyjával szemben megnyert… Az anya képe lebegett már csak a leányka szeme előtt: a bibliai anyáé. Azt az asszonyt, a ki őt ok nélkül sértette, már nem látta az anyjában.

… De azt tudta – arra emlékezett – hogy holnap el akarja őt Kertészszel jegyezni; azt is, hogy ő meg határozottan nem ellenkezett: hogy engedelmességet igért.

… Miért tette ezt? Félelemből, avagy mert a szentirás engedelmességet parancsol a gyermeknek szülői irányában!?

Inci addig ismételgeti a szentirás e parancsát, a mig annak egy másik parancsa is átvillan agyán: „Kövesd a férfit, a kit szeretsz, mindenhová…“ S a Kalvyl sápadt képe erre csak fölragyog képzetében ujra, fényesebben, mint előbb, valóságos intenziv erővel. Hullámos haja, mint egy dicsfény veszi körül komoly és szelid homlokát.

Kiugrott ágyából, mintha egy ellenállhatatlan rejtélyes erő lökte volna ki belőle… Biztos léptekkel – mintha minden butort látott volna a sötétségben – egyenesen anyja ágyának tart, mintha tudta volna, hogy ébren van – mintha az nem is lehetett volna másképp – szilárd, bátor hangon ejté ki e szókat:

– Meggondoltam a dolgot, anyám, nem leszek a Kertész felesége.

Dobayné először is a gyufa után kapott. Gyertyát gyujtott. Látni akarta leányát. Sötétben nem érvényesült egészen az ő ereje: az arcjáték, a szinművészet e meggyőző, eltántoritó eszköze.

– Ülj le.

– Engedd, hogy álljak.

– Miért akarsz állni?

– Mert megmásithatatlan elhatározásomtól ugy se téritesz el, anyám, – nem győzöl meg.

Dobayné azonnal észrevette leánya határozott hangjából, hogy most összes lelki erejére szüksége lesz. Igy még nem beszélt vele Inci soha. Uj eszközökhöz, uj taktikához folyamodott. A szokatlan helyzet erősebb fegyvereket kivánt… Egy pillanat alatt megtelt szeme könynyel. Hangja remegett és tördelte kezét. Majd fejéhez kapkodott és tépte haját.

– Szerencsétlen anya én, mit müveltem?! Eljátszottam a saját édes, kedves gyermekem bizalmát. Kihült irányomban az az ártatlan sziv, melyet forró anyai keblemen melengettem. Oh, én vagyok az anyák legszerencsétlenebbike! Isten, miért nem vettél el, még mielőtt e szörnyü valóságra ébredtem volna?!

A szegény leány lehajlott anyja kezéhez és megcsókolta azt.

– Bocsáss meg. Szeretlek, de ne kivánd halálomat. Ugy szeretnék élni!

– Ah! – Valami belenyilalott az anya agyába: valami sejtelem. Két kézre fogta leánya sápadt arcát. Majd fölsimitotta homlokáról aranyhaját: ugy nézett szemébe – merően. És vizsgálgatta vonásait, mint egy szakértő valami ritka és nehezen meghatározható műtárgyat. Könyeiről már teljesen megfeledkezett. Gyorsan elemezte, boncolgatta leánya gyöngéd, komoly vonásait. Mikor készen volt ezzel, ugy fölkiáltott, mintha tarantella-pók csipte volna meg:

– Ilona, te szerelmes vagy!

– Az vagyok. Szeretek… kimondhatatlanul szeretek, – hagyta helyben Inci átszellemült arccal.

– Ki az az ember? – kérdezte szinte sziszegve az anya.

– Kalvyl János, – felelte Inci egyszerüen, szomoruan, meghajtván fejecskéjét. Majd hozzátette: – Ime, a bizalom, a mit kivántál.

– Kalvyl?! A jött-ment koldus piktor? Megőrültél?

– Ő. A drága, az egyetlen, az egyedüli, – igen, a szegény, halvány festő.

– Inci! – hörgött az anya rekedtes, mély hangon s erősen megfogta leánya karját.

De a leány nyugodt maradt. A sápadt arc ott ragyogott előtte és hálatelt, sötét szeméből imádás sugárzott. Ez adott neki erőt és nyugalmat. Még ismételte is:

– Ő – az egyetlen, senki más, soha, – soha!

Dobayné erre már teljesen elveszti önuralmát. Cserbenhagyta minden művészete. Arca vad kifejezést kap, olyanná lesz, mint egy női torzkép. Keze vonaglik. Ujjai folyton fokozódó erővel kulcsolódnak a leányka karjaira. S hogy az föl se szisszent tőle, vak dühében körmét mélyeszti leánya puha, fehér bőrébe, hogy vér serkedt nyomán, meleg, piros vér. És ekkor, hogy a vértől borzadt-e meg, saját vére vérétől, vagy indulatainak sulya vette-e le lábáról? – megtántorodott s az ágyra roskadt.

Inci megrémült. Egy sikolylyal rávetette magát eszméletlennek látszó anyjára…

De eszméleténél volt Dobayné teljesen. Környékezte az ájulás, de csak az izmait birta legyőzni, az energiáját nem.

Oh, Dobayné nem akarta, hogy leányának elárulja gyöngeségét! És különösen most, a mikor egy gyöngeség elrontotta volna tervét, a mit ő föladni semmi áron nem akart. Ő soha semmit sem adott föl. Meggyőződése volt, hogy a mi az ő agyában egyszer megfogamzott: az csak helyes és okos lehetett.

Egy pillanat alatt legyőzte testét erős akarata. Fölkelt. Agya tisztán müködött. Elfogulatlanul birálta el a helyzetet. És mindjárt tudatára ébredt annak, a mit müvelt. Ám akkor sem a leányt: magát sajnálta. Az volt első gondolata, hogy Inci nem vehet föl holnap kivágott ruhát.

– Feküdj le! – rivalt reá durván.

Inci engedelmeskedett. Az anya meg előszedett toilette-fiókjából holmi flastromokat, szarvas-zsirt, créme-célestet s azzal vizsgálat alá vette leánya sebeit. Először kiáztatta azokat szivacscsal. A nagyobb karcolásokat flastrommal tapasztotta le. Majd bekente az egészet valami zsiradékkal.

A leány türte. Különben ugy se tudott volna mozdulni, nem a testi, hanem a lelki fájdalom miatt.

– Rosszul vagy? – kérdé Dobayné.

– Engedelmeskedem, – felelt a leány remegve, gyönge hangon, öntudatlanul.

– Azt kérdezem, rosszul vagy-e?

– Oh, igen, engedelmeskedem…

– Fáj?

– Nem, nem, engedelmeskedem, – egyre azt hajtogatja Inci.

Dobayné megtapogatja leánya halántékát és homlokát. Nem volt láza. De azért hideg borogatást tett a fejére.

Ugy határozta, hogy leányának holnap nem szabad betegnek lennie. Inkább virraszt egész éjen át. Megtette.

Az egyik széken mosdótálat helyezett el, a másikra maga ült le. És tiz percenkint pontosan változtatta a borogatásokat. Majd gondolkozni kezdett. De nem tudott. Azaz nem volt min gondolkoznia. Az ő akarata, a terve kész volt teljesen.