III.

Amióta Cotinék anyagi körülményeiben e változás beállt, az Anatole és Hermance közti viszony lassanként veszteni kezdett gyermekded bizalmasságából. Alig múlt el néhány hét s Hermance nem volt többé azon víg, kedélyes játszótárs, kinek Anatole addig ismerte. Nem mintha meghidegült volna iránta, nem idegenkedett tőle, sőt figyelmes szemlélő épen az ellenkező észleletre jutott volna. Hermance most is sok időt töltött öcscsével, de viseletében kimértebb, nyugodtabb, komolyabb volt, a nélkül azonban, hogy hidegebb lenne iránta. Nem ugrándozott, nem enyelgett vele többé azon tartaléktalan pajzánsággal, mely azelőtt mulatságaikon uralkodott s ha Anatole egyszer-másszor utána kapott, vagy véletlenül megölelte, Hermance néha elpirult s rendreutasítá. Anatole eleinte nem látszott észrevenni, vagy ha észrevette is e változást, nem tulajdonított neki fontosságot s egyikét látta benne azon szeszélyeknek, melyekben Hermance természete bővelkedett.

Egy alkalommal Hermance épen rakosgatott valamit -42- szobájában, midőn Anatole a nyitva maradt ajtón belépett. Az ifjú lépteinek zaját elnyelte a szőnyeg s halkan közeledve hugához, azt hátulról gyorsan megölelé s egy csókot lopott vállára. A leány, midőn így egyszerre váratlanul magát átölelve látta s keblén az ifjú összekulcsolt kezeit érzé, melyek érzékenyen tapadtak mellére, megrázkódott egész idegrendszerében s oly szenvedélyesen és oly szavakkal utasítá rendre az ifjút, minőket ez még nem hallott tőle. Anatole meglepetve Hermancenak e sajátságos modora által, mely eddig ismeretlen vala előtte, nehány szóval bocsánatot kért tőle és kisietett a szobából. De alig ért saját szobájába és veté magát boszúsan a pamlagra, előtte állt Hermance. A leány pillanatnyi felhevülése elmúlván, utána futott Anatolenak, kérte, ne vegye rossz néven hevességét s midőn ez biztosítá, hogy nem haragszik, pajzán mosolylyal ölébe ült, átkarolta nyakát és csókot nyomott ajkára.

Megtörtént ez azelőtt akárhányszor, de Anatole úgy érzé, mintha ma érintené ajka először Hermanceét. Azt a hosszú, szenvedélyes csókot, melyet most kapott, nem a játszótárs adta többé könnyelmű pajzánságában a játszótársnak, hanem adta a nő, ki már élvezni tud, az ifjúnak, kit szeretne rá megtanítani.

E percztől fogva érzé Anatole, hogy nővel áll szemben s hogy e nőt szereti. De érzé egyszersmind ifjúságát s tapasztalatlanságát, érzé azon fölényt, melyet az idősebb s routinirtabb leány reá gyakorolt s ez oly elfogulttá, oly zavarttá tette -43- Hermanceszal szemben, hogy daczára most már élénken érzett szerelmének, kerülni kezdte a leányt. Hermance néha kérdőre vonta öcscsét, miért tölt vele kevesebb időt, mint azelőtt, de a mód, melyen ezt tevé, midőn lángoló szemével ránézett, vagy kezét megszorítá, Anatole zavarát, mondhatnám félénkségét még inkább növelte.

Anatole kezdett kevesebbet lenni otthon, s estve rendesen eljárt színházba, hogy ne kelljen együtt lennie a leánynyal, kit szeretett s kihez, mióta tudta, hogy szereti, alig mert többé közelíteni.

Egy estve színház után hazaérve világot akart gyujtani, de a gyufás dobozt üresen találta helyén. Nem tudott magán máskép segíteni, mint, hogy Hermancetól kérjen gyújtót, kinek szobájában, mint jövet az utczáról látta, még világos volt. Kiment tehát a közös előszobába s Hermance ajtaján koczogtatott.

– Ki az? hangzott belőlről a leány hangja.

– Én vagyok.

– Te vagy Anatole? jer!

Anatole benyitott. Az első szoba setét vala és üres. Hermance a másikban volt, melynek ajtaja ki vala nyitva. Az ifjú az ajtóhoz lépett, de megpillantván Hermancet, a mint könyvvel kezében chaiselongueján feküdt, önkénytelenül visszahökkent.

Midőn meglátta Hermancet kacér pongyolájában, mely bájainak hatását még fokozta, Anatolet eddig még nem ismert mértékben támadta meg azon zavar, azon elfogultság, azon megmagyarázhatlan vonakodás, mely hátravon és előrehajt egyszerre, melyet néhány hét óta érzett a leánynyal szemben. -44- Ideges remegés fogta el egész valóját, futni akart, de lába mintha a földbe gyökerezett volna, nem tudott elmozdulni a küszöbről s tekintetével akaratlanul rámeredt a szép leányra, ki mosolyogva nyújtá neki kezét.

– Nos Anatole? – szólt a leány kérdőleg, észrevéve az ifjú megdöbbenését.

Anatole végre erőt vett magán s szemét a földre sütve közelebb lépett s remegve fogta meg a leány kezét.

– Gyufát akartam kérni tőled Hermance, csak most vettem észre, hogy az enyim elfogyott…

– Gyufáért jöttél? – kérdé a leány sajátságos hangon.

– Csak nem haragszol? – szólt az ifjú engesztelőleg.

– Dehogy haragszom. Sőt épen jó, hogy jöttél, elfecseghetünk egy kicsit. Nem tudok aludni. Jer Anatole, ülj ide. – No de jer hát!

Anatole szék után nyúlt.

– Ah ne hozz széket, jer ide, hozzám, szólt a leány.

– Olvastál? – kérdé Anatole s Hermance könyve után nyúlt, hogy ne kelljen szemébe néznie.

– Olvastam. Igen érdekes könyv. Nézd csak. Nem ismered?

– «La Nouvelle Héloïse,» – olvasá Anatole. – Nem, nem ismerem.

– Úgy majd odaadom, ha elolvastam. Nagyon érdekes, hidd el.

– Úgy? – szólt Anatole, letevé a könyvet, melynek hatása ott lángolt Hermance szép szemében. -45-

– De mi lelt? – kérdé a leány, – úgy ülsz itt, mint a bűnös, ki haragban van lelkiismeretével; rám sem mersz nézni…

– Dehogy nem – viszonzá az ifjú megemberelve magát s tekintetét felemelé a leányra.

Hermance azon szépségek közé tartozott, kik a legjózanabb erényt is képesek megingatni. Halvány arcza, széles piros ajkai, finom alkatú orra, megvilágítva két emésztő tüzű setétkék szem által s ébenfekete fürtöktől környezve, oly egészet alkottak, hogy a festész fantáziája nem képzelhetne magának illőbbet, ha Bacchusnak akarna papnőt festeni. Anatole, midőn e szemekbe tekintett, mintegy megmeredve szegzé tekintetét a leányra.

– Mily szép vagy Hermance! – rebegé önkénytelenül.

– Tetszem neked? kérdé a leány kaczéran s míg egyik keze az ifjúéban nyugodott, a másikat felemelve, megsímogatá vele Anatole arczát.

– Bocsáss Hermace – rebegé Anatole zavarban, – ne kínozz Hermance…

Hermance elereszté az ifjú kezét, de Anatole nem tudott felkelni. A leány rászegzé igéző tekintetét s Anatole szédülni érzé fejét e pillantás hatása alatt.

– Csókolj meg Anatole! – susogá Hermance, feléje tárva karjait.

Anatole futni akart, de nem birt. Érzé, hogy a vér fejébe tolul, hogy arcza ég, – de midőn a leány szemébe nézett, nem birt ellenállani s ösztönszerűleg odaborult Hermancera és megcsókolá.

A leány átkarolta az ifjút s szenvedélyes csókokkal -46- halmozá el arczát. Ujjai haja közé tévedtek s kis keze az ifjú fürteivel játszott, míg ez úgy érzé, mintha lélekzete el akarna akadni.

– Csókolj meg Anatole! – susogá.

Eddig ismeretlen érzések támadták meg Anatolet. Szerelmi ábrándozásaiban nem egyszer elképzelte magának a boldogságot, melyet a viszontszerelem nyújt s most, midőn e boldogságot elértnek látta, úgy érzé, mintha csalódott volna álmaiban. Karjaiban tartá a szeretett nőt, magába szívta annak éltető lehelletét, ki szivét hangosabban dobogni megtanítá, – de mi volt ez azon boldogsághoz képest, melyet rajongó lelke megálmodott?

Egy tizenhat éves ifjú szerelme inkább ábrándozás, mint szerelem.

Én nem hiszek a szerelem azon pedáns osztályozásában, mely azt platonikusra és nem-platonikusra osztja. Ha hinnék is a léleknek a testtől önálló létezésében, ha azon tulajdonok és működések összegét, melyet hétköznapi nyelven «léleknek» nevezünk, többnek tartanám is az agyvelő legsubtilisabb functiójánál, nem hinném, hogy létezhetik szerelem, melyben csak a lélek vesz részt, az anyag hozzájárulása nélkül.

Olvassa el bárki a szerelem valódi evangeliomát, melyet a nagy britt költő hagyott reánk. Még eddig senkinek sem jutott eszébe tagadni, hogy az érzelem, mely Romeot és Juliát összefűzi, valódi, tiszta szerelem; s vajjon «platonikus»-e a Montecchik és Capulettik sarjadékainak szerelme?

Azon émelygős, férfiatlan ábrándozás, mely az új korban írt középkori regényekből sóhajt felénk, -47- azon kevéssel beérő, saját tehetetlenségével kaczérkodó érzelgősség, melyben némelyek a «tiszta» szerelmet vélik felfedezni, mindössze oly lélekállapot, mely csak azért nem tartozik a pathologia körébe, mert ellenszerét a tudomány még fel nem fedezte.

Tökéletlen, beteges érzelem az, melyet egészséges, kifejlett organizmus meg nem terem.

A holdkórosok birodalma ez és a gyermekeké.

Anatole ez utóbbi volt.

Nem sok kellett volna neki arra, hogy boldognak érezze magát.

Ha Hermance csak sejteti is vele, hogy szerelmét viszonozza, Anatole rajongásában képes lett volna érte bármire. Beérte volna vele, ha lábainál ülhet és szemébe tekinthet, ha láthatja őt és hallhatja szavát; s egy kézszorítása az ideálnak boldogabbá tette volna, mint most a kedvesnek ölelése.

Anatole nem érzé magát boldognak.

Azt látta, hogy szerelme viszonoztatik, – mert vajjon mi lehetett volna Hermance csókja az ifjú szemében más, mint szerelmi vallomás? – de ő másként képzelte magának az első vallomást.

Midőn karjaival magához ölelte kedvesét, érezve szívének minden dobbanását, s midőn Hermance villogó szemébe tekintett, úgy tetszett neki, mintha nem ez volna azon nő, ki álmait foglalkoztatá.

Anatole jellemében a legnagyobb ellentétek egyesültek. Tudott szeretni oly mély, oly intensiv érzéssel, mely maradandóságra nézve megközelíté egy szentimentális szív sóhajainak hosszadalmasságát; s tudott lábbal tapodni minden érzelmet, -48- tudott könnyelmű játékot űzni a szív legönkénytelenebb gerjedelmeivel. De ez utóbbi tulajdont csak később érlelték meg benne az élet körülményei.

Most még egy tapasztalatlan lélek, egy gyermekded lélek ábrándosságával rajongott Hermanceért. A leány szerelmével boldogítá őt, de a mód, melyen ezt tevé, nem felelt meg érzelmeinek.

Most, midőn szerelmének már nem lehetett vágya, mely még kielégítés után epedjen, midőn váratlanul teljesedni látott oly reményeket, melyeket még táplálni sem mert, – Anatole kezdetben nem tudott boldog lenni; mert nem volt többé miért – ábrándoznia. S az ábránd ellensége a valónak.

De e hányatás ideális érzelmeinek eloszlása s a kínálkozó szerelmi boldogság élvezete közt, csak átmeneti stádium lehetett; s oly természetnél, minő az Anatoleé volt, az adott helyzet teljes, önkénytes elfogadására s kizsákmányolására kellett vezetnie. Azon otthontalan érzés, mely a gyönyör első kisérletét követé, elmult s Anatole karjaiba vetette magát az élvező szerelemnek.

Anatole ezután, midőn esténként hazajött, rendesen megkisérté Hermance ajtaját, mely csak ritkán volt zárva, jeléül annak, hogy a leánynak feje fáj s nincs kedve őt fogadni. S így mialatt Cotinné mitsem sejtő gyanútlansággal aludt a szélhűdött, lassan haldokló férjet őrizve, a család nagyreményű sarjadéka a harmadik szobában édelgett elcsábított ifjú kedvesével. -49-