IV.

Hónapokig tartott már e viszony, midőn egy estve a nagy operaház előcsarnokában Anatole megpillantá Hermancet, a mint egy öreg úr karján jött ki a szinházból. A kisérő haja s bajusza tiszta fekete s öltözéke a legválasztékosabb vala, de szemének kialudt lángja s arczának el nem titkolható ránczai félreismerhetlenül jelezték benne az érdemekben megaggott kéjencet. Hermance, királyi alakjával s vakító szépségével, melynek a gazdag toilette még növelte hatását, magára vonta az egész férfitársaság figyelmét; s e bámulat megérdemelt voltának öntudatában büszkén lejtett végig a csarnokon kisérője karján, ki jobbra-balra nehány köszönést viszonozva, sietett hölgyét kivezetni az ostromló szemek e kereszttüzéből.

Hermance nem vette észre ifjú kedvesét, ki szótlanul állt a fal mellett, nem tudva minek tartsa unokahuga kisérőjét. Mindenre gondolt, csak arra nem, a mi igaz vala, s a kínos bizonytalanság és habozás nehány pillanata mulva meg akart indulni, hogy utána menjen Hermancenak, azon reményben, -50- hogy utól fogja érni, míg kocsijokra várakoznak. Nem tudta félti-e vagy nem, nem tudta mit gondoljon, csak azt látta, hogy egy bizonytalansággal áll szemben, melynek el kell oszlania. Feltette tehát magában, hogy követni fogja Hermancet és kisérőjét, bárhová menjenek, midőn egyszerre két úr társalgása vonta magára figyelmét, kik mellett elhaladt.

A nagy operaház előcsarnokában megpillantá…

– Ugyan nem tudja ön, ki azon szép nő, kit Cocloquet barátunk most emel hintajába?

– Hogyan? nem ismeri még a párisi demi-monde legújabb csillagát, Cotin Hermancet? – viszonzá a másik.

Anatole elsápadt e szavakra, s egy oszlop megé vonult, mely a két társalgó mellett állt, onnan hallgatva tovább beszédjöket.

– Hogyan, e szép leány –?

– Egy bukott kereskedő leánya, ki Cocloquet barátunkon kezdé első experimentumait. Most még monopoliumot gyakorol rajta az öreg, de nem adok neki két hónapot –

Anatole vére felforrt e szavakra, s merészen odalépett az ismeretlen elé.

– Uram! becsületes ember ön? – kérdé szikrázó tekintettel, – hogy nem átall egy becsületes leányt rágalmazni?

A két öreg úr igen komikus jelenésnek tarthatta e tizenhatéves, haragtól pirosló lovagot, ki egy párisi cocottenak védőjeül csapott fel, mert mindketten hangos kaczajra fakadtak.

– Ismétlem uram, – szólt Anatole haragtól -51- remegő hangon, – becsületes ember-e ön, hogy nem átall egy tisztességes leányt így rágalmazni?

– Tisztességes leányt? hahaha! Fiatal barátom, önnek elment az esze! – mondá az ismeretlen, a fiút végig mérve tekintetével.

– De uram –

– Eh, de hát ki ön? – kérdé most az ismeretlen úr.

– Ki vagyok? – kiáltott Anatole, – no, ha ön nem felel kérdésemre, mindjárt megmutatom ki vagyok –

Ezzel felemelve pálczáját, az ismeretlennek arcza felé vágott; ez azonban a csapást karjával szerencsésen elhárítá magáról.

– Sergeant! sergeant! – hangzott most többfelől, s a dolog vége az lett, hogy Anatolet minden erőlködése és protestácziói daczára a rendőrségre vitték.

Itt töltötte az egész éjszakát.

Reggel kihallgatták, s a vallató biztos, értesülvén a dolog állásáról, megfeddé Anatolet túlbuzgalmáért, mely botrányra vezetett, de tekintettel ifjú korára s Cotin Hermance iránti rokoni viszonyára, csekély bírság lefizetése után szabadon bocsátotta.

Hazaérve első dolga volt Hermancehoz sietni, ki még félig alva feküdt ágyában. Anatole halkan lépett a szobába, nehogy az alvót felriassza, s csendesen ágya szélére ült, azon biztos reményben, miszerint Hermance fényesen kitisztázandja magát az ellene szórt rágalmak alól. -52-

– Ah te vagy Anatole! – szólt a leány pillanat mulva, midőn felocsudva észrevette az ifjút. Hogy vártalak tegnap! Későn jöttem haza szinház után, azt hittem, már alszol s meg akartalak lepni. Szép halkan bemegyek az én kis kedvesem szobájába, – oda lépek ágyához – tapogatódzom – üres! Szomorúan visszajöttem tehát, de nem tudtam aludni. Úgy vártalak, – annyira fel valék izgatva, és te nem jöttél! Ki tudja, hol mulattál pajtásaiddal, míg én itthon epedtem utánad!

Hermance átkarolta az ifjút s elhalmozá forró csókjaival. Úgy nézett ki emésztő tűzzel szemében, vágytól dagadó kebellel, mint a megtestesült bűn. Ha Anatole nem lett volna tizenhat éves, egy pillantás e szembe, e kebelre meggyőzte volna arról, hogy a mit tegnap hallott, nem volt rágalom.

Anatole erőt vett lelke felháborodásán, s a lehető legnagyobb nyugalommal elbeszélte kedvesének éjjeli kalandját.

A leány figyelemmel hallgatá, aztán hangos kaczajra fakadt, mely oly kínosan hatott Anatolera.

– Nem rossz! – kiálta fel, – tehát te szegény fiú, a rendőrszobában töltéd az éjt, és pedig miattam! de ne félj Anatoleom, kárpótolni foglak, még ma. Itthon töltöm az egész estét, meg fogjuk magunkat boszulni a sorson!

– De hát mit szólasz ahoz, a mit az az ember mondott rólad? – kérdé az ifjú, félve és remélve lesvén a választ Hermance ajkáról.

– Mit is mondott? hogy az öreg Cocloquet monopoliumot gyakorol rajtam? hahaha, nem rossz -53- kifejezés! – te tudod legjobban Anatole, miben áll Cocloquet monopoliuma, hahaha!

– Hogyan, – kiálta fel Anatole elsáppadva, s felugrott Hermance ágyáról, mintha valami ijesztő látványtól riadna vissza, – tehát igaz volna –?

– Mi?

– Hogy te Cocloquet kedvese vagy?

– Hát nem tudtad, kicsikém?

– Nem! – kiáltott fel Anatole elszorult hangon s mintegy elbódulva a hallottaktól kezébe rejté arczát.

– Anatole, ne légy gyermek, – biztatá most a leány, – jer no, csak nem haragszol rám?

Anatole kimondhatatlan kínokat szenvedett e pillanatban. Félóra előtt még rút hazugságnak tartá a mit hallott, s midőn most maga a leány beszélte neki azt, a mit midőn mások mondtak, rágalomnak tartott, midőn Hermance nevetve vallá be neki, hogy másnak kedvese, – ez megzavarta az ifjú minden gondolatát. Szívét szorulni érzé, mintha meg kellene szakadnia.

Hermance ez állapotban látva fiatal kedvesét, mely oly távol állt saját vágyaitól, kaczérsággal akarta őt kiengesztelni. Halkan felkelt ágyából s egyszerre elébe állt azon indiszkrét toiletteben, mely csak az éj diszkrét homálya számára vala rendeltetve.

A leány elragadó szép volt. Piczi rózsaszín lábai szinte elenyésztek a szoba tarka szőnyegén, s a finom batiszting, mely testét födé, annak egy részét tartaléktalanul tárta Anatole elé, míg a többi, -54- a mit eltakart előle, annál ingerlőbben tetszett keresztül a fátyolszerű szöveten.

Anatole előtt mindez nem volt újság, de azért e látvány mégis megvesztegette szemeit s Hermance észrevette, hogy arczkifejezése szelidülni kezd, midőn reá tekint.

– Csak nem haragszol én kis kedvesem? – kérdé a leány, meg akarván ragadni a kedvező pillanatot, melyet bájai hatásának köszönhetni vélt, s gömbölyű fehér karjait az ifjú nyaka köré fűzte.

– Menj – megcsaltál, – szerettelek és te mást szerettél! – nyögé tompa hangon az ifjú, kibontakozva kedvese öleléséből.

– Én, mást szerettem? – kérdé a leány nagy szemeket meresztve Anatolera, a bámulat oly félreismerhetlen kifejezésével, mely magán viselte az igazság bélyegét.

– Hiszen magad mondád, hogy Cocloquet kedvesed – nos, hát nem úgy van?

– No igen, de csak nem gondolod, hogy ezt a vén tökfilkót szeretem? – viszonzá a leány kaczajjal.

Anatole visszatántorodott e nevetés elől.

– Eh! gyerek vagy Anatole! – kiálta fel erre a leány s hátat fordítva neki boszúsan veté magát egy chaise-longuera.

Anatole szeme csak most nyílt meg teljesen. Az ártatlan, tapasztalatlan ifjú nem merte hinni a gyalázatot, míg félreérthetlenül nem állt előtte. Most, midőn Hermance saját ajkáról hallá azt, a mit különben -55- képtelen lett volna elhinni, midőn szívének első szent érzelmét így meggyalázva látta, kitört belőle a fájdalom, mely lelkét eltölté, s ingadozó léptekkel közeledett a leányhoz, hogy szemére hányja megbecstelenített szerelmét.

De a mit most hallott, már nemcsak szerelmét sérté, hanem vérig sebezte becsületérzését. Nyelve egyszerre megtagadta a szolgálatot. Most, midőn szerelméről akart szólni a nőnek, ki azzal oly könnyelműen visszaélt, megszólalt benne a büszkeség szava s ajkát elnémítá. Mily kín lehet oly nő által megcsalatni, kit annyira megvetünk, hogy büszkeségünk tiltja neki még szemrehányást is tenni megrablott szerelmünkért!

Anatole gépiesen az ablakhoz lépett, s annak hideg üvegéhez támasztá forró homlokát, midőn egyszerre Hermance hangja magához téríté azon önkívületből, melybe fájdalma sodorta.

– Nos Anatole, még sem értesz? – kérdé a leány félig vidám, félig szánakozó hangon chaise-longueja támláját simogatva kezével.

Azon cynismus, mely e hangban nyilatkozott, Anatolet kijózanítá. Most már tudott uralkodni szívén, most már csak haragot és megvetést érzett kedvese iránt. Érzé, hogy lesz ereje szívéről hallgatni.

– De értelek! – kiálta fel keserűen, haragtól remegő hangon, – oh, most már világos előttem minden! Azon változás, mely anyagi viszonyaitokban beállt, s melynek én csupa gyöngédségből nem mertem okát tudakolni, a kényelem, mely -56- körülvesz, a fény, melylyel öltözködöl, – lakásod, ruhád, mulatságaid, – mindez becsületednek ára, Hermance! Eddig vak valék, most már látok! – És atyád? az ő betegségét is a te szégyened okozta! te okoztad, hogy e derék, becsületes ember, kinél jobb apával egy családot sem áldott meg az ég, hónapok óta élet és halál közt lebeg, folytonos haldoklásban, tehetetlen tagokkal, de érző szívvel, mely naponként kétségbeesik leánya gyalázatán, – az a te műved, nyomorult! Meggyaláztad nevedet, megölted atyádat!

Hermance egy könnyet törölt ki szeméből s mindenkép igyekezett magát az elérzékenyüléstől megóvni. Végre megszólalt.

– És te vádolsz engem, Anatole, hogy meggyaláztam nevemet? te, ki annyiszor segítettél azt meggyalázni!

Anatole meghökkent e szavakra.

– Igazad van, – szólt tompa hangon. – Bűnös vagyok. De te tettél azzá – te csábítottál el. De nem! – kiálta fel gyorsan, büszke tekintetével végig mérve a leányt. – Sokkal nyomorultabb vagy, semhogy megoszszam veled a felelősséget tetteimért! Nem vádollak. De ne félj, – tevé hozzá a megvetés hideg hangján, – nem fogok adósod maradni.

Anatole megfordult és távozni akart a szobából, de ez utolsó szavak hallatára Hermance arczát elfutá a vér, s a leány villámgyorsan felszökve ülőhelyéből az ajtóhoz ugrott, s az ifjúnak útját állta.

– Megállj! – kiáltá az Anatole szavai által -57- vérig sértett leány, – innen ki nem mégysz, míg meg nem hallgatsz.

Oly sajátságos látvány lehetett az: egy kipirult, szikrázó szemű, félmeztelen leány, a mint egy tizenhatéves ifjútól azt követeli, hogy hallgassa meg, mert becsületét akarja védelmezni!

Anatole szó nélkül ült le egy karszékbe, jeléül hogy kész őt kihallgatni. Hermance visszatért a chaise-longuera, aztán látva, hogy Anatole féloldalt ül feléje, s nem szándékozik hozzáfordulni, egy zsámolyt vett, azt odatette az ifjú lábai elé s reá ült.

Anatole fél lépésnyivel hátrább tolta székét, a mennyire a fal engedé.

Hermance ez elutasító mozdulatot látva, egy sóhajt nyomott el keblében, aztán, kevés vártatva, megszólalt.

– Hallgass meg kérlek, – szólt halk hangon, melyre a fájdalom ráüté félreismerhetlen bélyegét; – két czímen van jogom kívánni, hogy kihallgass, mielőtt elitélnél: rokonod vagyok és kedvesed valék. Igazad van, Anatole, midőn vádolsz, igazad van, midőn kárhoztatsz; de mégis érzem, hogy nem érdemeltem azon megvetést, melylyel most szóltál hozzám. Bűnös vagyok, meggyaláztam magamat, de tudod-e, miért és kiért? Szüleimért! Esküszöm, Anatole, csupán szüleimért. Te nem tudod, hogy ezelőtt öt hónappal hitelezőink megtámadták anyámat, s ő kénytelen volt őket kielégíteni, nehogy atyámat börtönbe hurczolják. Ez felemészté összes még fenmaradt vagyonunkat. Száz frankunk maradt. -58- Több se égen, se földön. Száz frank három ember egész életére! – Nos, nem kaczagsz Anatole? Atyám, e lelkileg megtört, munkaképtelen agg, anyám, ez angyali jóságú, de jóléthez szokott teremtés, kit minden csekélység szerencsétlenné tud tenni, kinek egy parányi kényelemről lemondani sokkal nehezebb, mint másnak egy nagy boldogságról, annak valának kitéve, hogy egy-két hét mulva nem lesz mivel csillapítaniok étvágyukat. Már láttam magam előtt szegény atyámat koldusbottal kezében járni házról-házra, s anyámat az útszélen elveszni, – és sehol a világon még lehetősége sem a menekülésnek! Ha férfi lettem volna, – ki tudja? – tán loptam, raboltam, gyilkoltam volna, hogy szüleimet az éhség kínjaitól megóvjam. Oh Anatole, te nem tudod, mi a nyomor, mi az éhség! – Hiányzott bennem a férfi ereje, a férfi bátorsága; leány voltam, dolgozni nem tudok, – sohasem tanítottak reá! – gyönge leány, – kinek nincs egyebe, mint szépsége. Nos Anatole, miért nem káromolsz?

Anatole megindulva nézett a leányra. Hermance szavaiban annyi keserű, annyi lélekrázó igazság volt, hogy az ifjú önkénytelenül elérzékenyedett s Hermance egy könycseppet vélt láthatni szemében.

– Megtörtént, – folytatá a leány. – Elvesztém ártatlanságomat, el – visszahozhatlanul. De megismertem a szerelmet is, melynek kéjeit addig csak ösztönöm sejté, – szólt Anatolera emelve nagy kék szemét és zsámolyáról térdre ereszkedve, oda támaszkodott az ifjú térdeire. – Cocloquet elhalmozott -59- pénzzel, de oly vágyakat keltett bennem, melyeket nem bírt kielégíteni. Te itt valál közel, nem idegenkedtél tőlem, – szép vagy Anatole, és én szerettelek! Igen, szerettük egymást, hányszor vallád meg, mennyire boldoggá tettelek? – és most megvetsz, mert szerencsétlen vagyok!

Anatole szíve természetes jóságával szánni kezdé a leányt, s midőn az térdre állt előtte, már le akart hajolni hozzá, hogy felemelje, midőn Hermance egyszerre szerelmére emlékezteté. E szavakra, midőn elgondolá, kire pazarlá szerelmét, sértett büszkesége elnyomta a szerelem, el a szánalom szavát, s Anatole gyorsan felugrott székéből, félre lökte maga elől a leányt s szótlanul, de rohamos léptekkel kisietett a szobából.

Hermance megrémült az ifjú tekintetétől. Anatole feldúlt arcza s otthontalan tekintete láttára megmagyarázhatlan félelem fogta el a leányt s magánkívül utána rohant kedvesének.

Anatole saját szobájába sietett volt, s Hermance ép akkor érte utól, midőn az ifjú baljával feltépte kabátját s jobb kezével egy tőrt ragadott fel, mely asztalán feküdt, és azzal szívének szúrt –

E tőr volt összes atyai öröksége…

A leány egy kétségbeesett kiáltással megragadá hátulról az ifjú karját – –

E reggelen, folytatá Achille, találkozásomnak kellett volna lenni Anatolelal, de ő nem jövén el a kitűzött helyre, közelfekvő szállására mentem. Midőn az előszobába nyiték, Hermance segélykiáltása üté meg fülemet. Berohantam. A leány -60- emberfeletti erővel küzdött Anatolelal, ki jobb kezét, melyben tőre villogott, hiába igyekezett Hermance öleléséből kiszabadítani.

Jobb kezével egy tőrt ragadott fel.

Egy pillanat múlva ketten küzdénk Anatolelal s nekem sikerült a tőrt kifacsarnom kezéből; mire Anatole elalélva összerogyott.

E jelenet után erős ideglázba esett. -61-