IX.

Anatole sorsa ekként egy könyv sorsától függött, melybe politikai eszméit lerakta.

Kezdetben úgy látszott, mintha e könyv határozott fiascot csinálna. Az első napokban a hírlapok mintha összebeszéltek volna agyonhallgatására; egyik sem említé. Az egyik rész félt a kormánytól, a másik nem akart ez eszmék terjesztéséhez azok czáfolata által hozzájárulni. Anatole csak magánvéleményeket hallott munkájáról, s ezek többet-kevesebbet mondó clausulák mellett írói tehetsége felett egytől-egyig elitélték a könyv modorát és irányát.

Végre a kormány egy félhivatalos organuma megtörte a hallgatást s megkisérté a röpiratot czáfolni. Ettől bátorságot kaptak az ellenzék közlönyei; egy hét mulva Francziaország minden lapja Flavigneux Anatole röpiratával foglalkozott; a könyv ezer és ezer példányban elterjedt, s szerzője nevét Francziaország minden zugába elvitte.

A siker teljes volt. Olvasták még azok is, kik nem oszták minden nézetét, s örömmel üdvözlék -104- benne az első bátor hangot, mely fel mer szólalni. Mindenfelé kapkodták a könyvet, mely egymásután számos kiadást érve a sajtó terén utat tört a szabad discussiónak.

Néhány hónap mulva Anatole felszólítottatott, lépjen be mint szerkesztő egy újon megindult hírlap irodájába. Örömmel fogadta e meghívást, mely fényes anyagi helyzetet nyujtott neki azon egy feltétel alatt, hogy azon eszmékért küzdjön, melyekért lelkesült. És Anatole küzdött értök. Nem azon impozáns nyugalommal, melyet a szilárd meggyőződés egy derült, önmagával harmoniában levő kedélyből merít, hanem azon lázával a lelkesülésnek, a hit azon fanatismusával, melyben lelke mintha kárpótlást akarna keresni letarolt szívvilágáért. Anatole mohó vágygyal ragadta meg a tollat, melylyel most már naponként szólhatott a közönséghez s neve rövid idő alatt a köztársasági párt symbolumainak egyikévé lett.

Ez új élet, vagy helyesebben szólva, e hadjárata az agitatiónak, még alig tartott néhány hónapig, midőn egy nyári estve a Champs-Elyséesn sétálva egy ifjú leányka vonta magára barátom figyelmét. Egy első pillanatra feltünő, kellemes benyomású gyermek jött velünk szembe egy idősb nő társaságában s nekem szemembe ötlött egy jelentékeny pillantás, melyet az alig 15–16 éves leányka vetett barátomra. Anatole e naptól fogva nem mulasztá el a Champs-Elyséest felkeresni s ritka eset volt, hogy ne találkozott volna a gyermekkel, ki nevelőnője kiséretében napi sétáját végzé a fasorokban. -105- Néhány hét mulva e véletlen találkozások mintha hallgatag megegyezéssel kitűzött találkákká lettek volna; a leányka nevelőnőjével a kitűzött órában rendesen megjelent s lehetetlen volt arczán fel nem ismerni az öröm rosszul palástolt kifejezését, midőn barátomat megpillantá.

Kellemes benyomású gyermek jött szembe.

Anatole «utána járt» e gyermeknek azon ártatlan gondatlansággal, mely huszonnégy éves ifjúnál, midőn napi munkáját végezvén néhány órai szórakozást keres, ép oly természetes, mint megbocsátható; és én kisértem barátomat, mint kisértem volna bárhová, mert mióta hírlapíró lett belőle, csak az estve nehány óráját volt módunkban együtt tölteni. Tetszett neki a kis leány, mint tetszett nekem is, mert lehetetlen volt nem tetszenie; de a szerelemtől Anatole oly távol állt, hogy még arra sem gondolt, a mi ily esetben első dolga minden szívnek, mely hangosabban dobog: megtudni, ki azon kedves gyermek, ki oly ellenállhatlanul tud a Champs-Elyséesn mosolyogni. Így a véletlennek köszönhetők, hogy megtudtuk, miszerint az Duploque tábornok leánya, Odalie.

Egyszerre augusztus elején Odalie elmaradt a sétatérről. Néhány napig még arra vettük utunkat s Anatolet láthatólag bosszantá a kis leány eltűnése, de már egy hét mulva nem jutott többé eszébe a Champs-Elyséesre menni.

Beállt a tél, be a farsang, mely huszonnégy éves ifjakra nézve, mint mi valánk, alig múlhatik el nehány bál nélkül. Anatole szenvedélyes tánczos volt s a mily lángoló hévvel írt délután czikket a császár -106- kormánya ellen, ugyanoly szenvedélylyel forgatá meg éjjel a hölgyeket egy gyújtó hatású keringő ütenyeire, nem tekintve imperialistikus vagy legitimista eredetökre s nem keresve a kivágott ruhák közt mást, mint – csakis a kivágott ruhákat.

Egy estve együtt léptünk egy bálterembe, midőn barátom egyszerre karomat megragadva felkiált: Nézd! ott van ő! A terem túlsó végén Odaliet pillantók meg. A gyermekből, ki a sétatéren rövid ruhában futkosott fel s alá nevelőnőjével s néha már tíz lépésnyire elnevette magát, midőn Anatolet megpillantá, leány lett. Midőn Anatolet egyszerre néhány lépésnyire magától meglátta, Odalie elpirult, – de ez nem a pajkos gyermek pirulása volt többé, nem a gyermek mosolya, mely oly vonzóvá tette őt a nyáron; ez a szűz pirulása volt, kit szive figyelmeztet rá, hogy férfival áll szemben, azon férfival, kit először tudott a többiektől megkülönböztetni. Nem nagy fáradságába került Anatolenak ismerőst találnia, ki őt bemutassa, s nehány pillanat múlva barátom élénk beszélgetésbe eredt a Champs-Elysées kis tündérével.

A fogadás, melyben Anatole részesült, nem az volt, melyet hétköznapi nyelven «előzékenynek» szoktunk nevezni. Odalie még nem bírt azon routinenal a társaságban, mely egyenlő mértékkel méri a mosolyt és udvarias szavakat mindenkinek; nem főleg oly emberrel szemben, kiről azt kellett hinnie, hogy szerelmes belé. Nem volt e fogadás udvarias, de hideg sem, nem volt szivélyes, de -107- nem is visszataszító s a gyermek modora mintha mondani akarta volna: tudom hogy szeretsz, meglehet, én is szeretlek, de még most nem szabad megtudnod. Anatole ezt nem érté meg, de azért e fogadás mélyebb hatást tett rá, mintha Odalie repeső örömmel sietett volna eléje; nehány percz múlva eltalálta a hangot, melyen e gyermekkel beszélni kell, eltalálta annyira, hogy midőn reggel távoztunk, örömtől ragyogó arczczal mondá:

– Jól megy barátom! isteni gyermek ez az Odalie! jól megy, már egyszer – összevesztünk!

– Mit beszélsz?

– Összevesztünk! érted? – ah, én úgy gyűlölöm a nőket, kikkel nem lehet összeveszni…

– De hát mi czélod vele?

– Mi czélom? A patvarba, – szép leány, pompásan tánczol, elragadóan fecseg, imádandólag apprehendál, – mulatni akarok vele barátom, mulatni! Szerencsére meg vagyok híva holnaputánra Leplessishez, a negyven halhatatlan e díszpéldányához, ki még bált is ád, melyen a kis Odalieval ismét találkozni fogunk, mulatni, tánczolni, és…

– És ismét összeveszni…

– Összeveszni, hogy kibékülhessünk. Ah Achille, te prózai ember vagy, te nem tudod, mit tesz az, egy olyan nővel vitatkozni, veszekedni, összeveszni, mint ez a kis Odalie, ki mikor mosolyog, szép mint egy királyné, s ha duzzog, szép mint egy istennő! Aztán, mikor az ember biztosnak érzi szivét, midőn tudja, hogy komoly következései a dolognak nem lehetnek, – kettős élvezet egy ily -108- kis tündér társasága, kinek még azon jó tulajdonsága is van, hogy nem szereti a bókokat.

– Anatole, Anatole, gondold meg, könnyelmű játékot űzesz; hátha Odalie…

– Belém szeret? hahaha! Barátom, ha a császári rendőrségnek van fekete könyve, melybe rólunk minden igaz és koholt rosszat beírnak, úgy azt, vagy legalább az én «folyószámlámat», Duploque tábornok leánya vezeti. Ez az ennivaló kis gyermek, midőn nevemet meghallá, majdnem keresztet vetett magára ijedtében; s aztán, midőn látta, hogy én is a kaukázusi fajhoz tartozom, mely legalább ember emlékezete óta nem él emberhússal, szives volt elmondani, minő gonosz ember vagyok. –

– Nos és be bírtad bizonyítani az ellenkezőt?

– Ohó? Ezt az ügyetlenséget nem követtem el. Ráhagytam mindent. Ez zavarba hozta; láttam. Most tudom, az fúrja kis fejecskéjét, ha vajjon igaz-e mindazon rossz, a mit rólam hallott. Eddig hitte, most már kételkedik. Holnaputántól kezdve igyekezni fog meggyőződni róla, és így…

– Így akarod elbolondítani?

– Ah! így nehány estve biztosítva van számomra egy érdekes társalgás. Jer Achille, egy pohár punch mellett ábrándozzunk a kis Odalieról, holnap – holnap úgy sem lesz időm rá gondolni; czikket kell írnom a katonai kormányzat ellen, mely némi tanulmányt igényel. A patvarba, nem lehetetlen, hogy Duploque tábornok is kikapja benne a magáét,… no de se baj, majd letánczoljuk a leányával!

Felelni akartam, de láttam, hogy hasztalan volna. -109- Barátom meglehetősen ideges volt s bálban a zene, a ruhák suhogása s azon szellemi bouquetja a női társaságnak, mely egy finom estélyen elömleni szokott, Anatole idegeire mindig izgatólag hatott. Máskorra halasztám tehát a tanácsadó unalmas kötelességét teljesíteni, annálinkább, mert magam is azt hittem, hogy ez elragadtatásnak semmi nagyobb jelentősége nincs, mint a minőt Anatole tulajdonít neki.

Nehány estély azonban, melyen barátom ismét találkozott Odalieval, megváltoztatá véleményemet. Sokkal többet voltak együtt s nagyobb érdekkel társalogtak, semhogy figyelmes vizsgáló, mint én valék, gyanúra ne ébredt volna. A farsang, mely ez évben különben is igen rövid volt, már vége felé járt, midőn egyszer Anatolet arravaló hangulatban találtam, hogy egy erkölcsi prédikácziót egykorú barátjától megtudjon emészteni. Anatole látva, hogy ezen át kell esnie, nyugodtan egy karszékbe ült, kezével barátmalmot csinált s zavartalan hidegvérrel hallgatta a scrupulusaimat és intéseimet.

– Ah Achille, szólt aztán, ha tudnád mily unalmas vagy! csak barátságod mentheti ki ez attentatumot idegeimre. De, hogy megnyughassál, hogy átlásd, miszerint az örvény, melynek szélén állok s melybe Odaliet magammal akarom ragadni, csak a te fantáziádban létezik, megkisértem definiálni véleményemet a leányról. Megállj. Meglehet, hogy nem fogom magamat elég szabatosan kifejezni, mert még nem gondolkoztam a dologról s valóban most sem tenném, ha te pisztolyt nem szegzesz mellemnek. -110- Lássuk tehát. A nyáron egy hónapon át utána mászkáltam a Champs-Elyséesn. Én mosolyogtam, ő elnevette magát nem egyszer, midőn meglátott. Nekem tetszett, mert azt el fogod ismerni, hogy ritka szép; én alkalmasint azon hatást tettem reá, melyet azon férfi tesz egy rövid ruhában járó gyermekre, ki először méltatja figyelemre. Tán észrevette, hogy nem oly szemmel nézem, mint gyermeket, hanem olyannal, minővel nőt szokás nézni, s ez hízelgett a kicsinek. Kaczérkodott velem, mint mi deákkorunkban kaczérkodtunk az első szivarral, melyet sikerült meggyújtanunk. Nyáron apja fürdőbe vitte magával, hosszú ruhát adott rá s e saison bevezetése volt a világba való lépésének, mely a farsangon bekövetkezett. Odalie az első bálba megy, telve lámpalázzal, telve azon izgatottsággal, melylyel a párisi társaságnak, e nagy ismeretlen mennyiségnek megismeréséhez volt járulandó. Biarritzban udvarolt már neki egy tuczat siheder oly modorban, melyben azon sihederek udvarolnak, kiket tuczatonként szoktunk számolni s kiknek egyéniségét legkevésbbé sem sértenők meg, ha nevek helyett számokkal jeleznők őket. Biarritzban Odalie gyors eszével tanult annyit, hogy teljesen megedzettnek érzé magát minden férfitársaságra, s csakugyan képes is lett volna egy finom társalgót írni saját udvarlói számára. De ez még csak annyi volt, mint midőn a szárazon tanítanak valakit úszni. Odalie megtanulta a «tempókat», – de vízben még nem volt; s megtanulta nem emberektől, hanem a biarritzi számoktól. A farsangon apja -111- bálba viszi és íme, első estve azzal találkozik, ki a Champs-Elyséesn aktiv tanúja volt a gyermek pajzán kaczérságának. Odalie, a Biarritzban nyert mértéket alkalmazva az emberre, meg van róla győződve, hogy az szerelmes belé. Ez kezdetben zavarba hozza. De ez ember megismerkedik, beszél, tánczol vele és a kis leány minden nagy gonddal gyűjtött észleleteit meghazudtolva látja. Ez az ember nem mond neki bókot, még csak oly czélzást sem, melyből bókot lehetne kimagyarázni. Odalie érzi, hogy ennek az embernek nem száma van, hanem neve. Húsz leány közül tizenkilencz sértve érezte volna magát hiúságában s másnap kosarat adott volna. Odalie hiúságát ez szinte bántá, de több esze van, semhogy olyasmit rossz néven vegyen, a mi miatt húsz közől tizenkilencz felhuzza orrocskáját. Lásd barátom, ez az egész. Én nem arról beszélek vele, hogy milyen szép szeme van s minő ízléses a toilletteje; s Odalie, bár szintén hiú, nagyon hiú, de eszes gyermek, – és ez okból szivesen eltársalog velem.

– De hisz ez ellenmondás…

– Oh te logikus! persze hogy ellenmondás! de mit keressz te a nőkben egyebet ellenmondásoknál? Minden nő, a kiben van valami, a mi felül emeli a mindennapiságon, ellenmondásokból van összerakva; de ott van a szellem vagy a szív, mely ez ellentéteket megegyezteti.

– Ah, tehát a szív mégis benn van a játékban?

– A világért sem! – Ah! sóhajta fel Anatole elkomolyodva, az én szivemet kiszítták Hermance -112- et Comp. és véréből pirosítót csináltak hervadó arczukra! És Odalie? Ah, e gyermeknek van szeme, melylyel bájosan tud nézni, van ajka, melylyel elragadólag tud mosolyogni s van esze, melylyel már meglepően tud élni, de szive – az nincs, vagy legalább még nincs. De eh! mit is beszélünk annyit e tárgyról? A farsangnak egy hét múlva vége, még egyszer találkozni fogok vele egy bálon, tánczolunk, fecsegünk, összeveszünk s kibékülünk, – aztán – aztán ki tudja, látjuk-e egymást többé?

– Tehát nem szándékozol…

– Hozzájok menni? A manóba! mit gondolsz, minő szemmel nézne rám Duploque tábornok, ha szállásán egyszer bemutatnák neki, mint leányának udvarlóját, a… szerkesztőjét, ki neki és urainak naponként annyi impertinentiát mond szemökbe? Vagy azt gondolná, hogy meg akarok térni és beléptemet felszólításnak venné arra, hogy ajánljon árt, melyért kész vagyok magamat eladni; vagy azt hinné, hogy jobb véleménynyel vagyok róla s politikai barátairól, mint a minőt pirulás nélkül vallani tudnék. Egyikre sem akarnék okot adni. Aztán mire való is volna ez? – Én és Odalie, – mi közünk nekünk egymáshoz? – Ha találkozunk, jó; ha nem találkozunk, az is jó. – Láthatod Achille, hogy józan vagyok, ah, – tevé hozzá keserűen, – nagyon is józan vagyok; úgy érzem, mintha itt szív helyett csak egy óramű volna, mely ketyeg és jár minaddig, míg láncza le nem fut, vagy rugója el nem törik s aztán a czímlap nyugalma jelenti: ez a gép lejárta magát! -113-