X.

Így történt. A farsang elmúlt s Anatole és Odalie nem látták egymást, kivéve nehány véletlen, futó találkozást az utczán vagy színházban, mely épen csak annyi időt adott Anatolenek, hogy köszönjön, s Odalienak, hogy – elpiruljon.

Odalie a nyarat Passyban tölté atyja villájában s így vagy hat hónap óta nem látta Anatolet, midőn egy augusztusi délután véletlenül találkoztak ismét Asnièresben, egy bankár házánál, kinek leányai növendéktársai valának Odalienak.

A helyett hogy én mondjam el önnek a következőket, folytatá Achille, fel fogok önnek olvasni nehány helyet Anatole naplójából.

Aug. 18.

«Hélène szelleme, ne kísérts! vagy, ah igen, jer, állj elémbe óvó emlékül, nehogy még egyszer ismételjem azt, mit annyiszor megbántam! Nem tudok semmi bizonyosat, de annyit láttam és hallottam, hogy már van okom magamat vádolni. Ma délután Bertholet házánál valék Asnièresben s ott Odalieval találkoztam. Alkonyat felé egy sétát tettünk -114- s vagy egy órahosszat együtt és legelől járva, zavartalanul beszélgettünk. Ez a gyermek bámulatosan fejlődik. Féléve, hogy nem láttam s szépsége úgy mint elméje több évi haladást tanúsít. Beszéltünk egy teljes óráig – mit tudom én miről.

– Féléve, hogy nem találkoztunk, Odalie, – mondám, midőn elváltunk, kezét megfogva; – valjon ismét egy félév fog eltelni, mielőtt láthatnám?

– Az csak öntől függ, – szólt rám tekintve nagy fekete szemével.

Éreztem, hogy e tekintet szivemig hatott, s varázshatalma majdnem arra vitt, hogy érzékeny frázissal feleljek. Ez ellen lelkem ösztönszerűleg összeszedte erejét s félig sohajtva, félig mosolyogva mondám: ki tudja, nem jobb volna-e, ha csakugyan nem látnók egymást ismét egy félévig?

– Ha ez önnek örömet okoz… rebegé a gyermek, de nem tudta, vagy nem akarta befejezni a mondatot. Fejét félrefordítá, hogy ne lássam e perczben arczát, de remegő keze, s azon elfojtott megilletődés, melyet hangjában találni véltem, elmondá azt, a mit arczáról leolvashattam volna.

Nem tudom leírni, mit éreztem e pillanatban, nem tudom elképzelni, mit akartam mondani, csak azt tudom, hogy megszorítám remegő kezét, de nem szólhattam, mert Bertholet kisasszony e pillanatban kisérőjével együtt hozzánk lépett.

Ennek a leánynak mégis van szíve! – Ah és nekem? mi az a mi e perczben úgy fáj lelkemnek? a szív feltámadása-e ez, vagy csak azon űr fáj-e, melyet évek óta érzek lelkemben? – Nem, -115- az nem lehet, hogy Odalie szeressen, engem, ki őt nem tudnám szeretni!

De hát, ha nem tudom szeretni, miért ragadtam meg ma az alkalmat, vele egy óráig egyedül lehetni? –

Ah, mit tudom én! Csak azt tudom e perczben, hogy nem szabad vele többé beszélnem. Amióta lelkem tönkrement, mindig csak szerencsétlenséget hoztam másokra. Nem, ez az angyali gyermek ne szenvedjen miattam.

Kerülni fogom vele a találkozást.»

Sept. 30.

«Hiában igyekszem erőt venni magamon, minduntalan rajta kapom magamat, hogy Odaliera gondolok. Mindig magam előtt látom e virágzó gyermekalakot, a mint kis fejét félrefordítá, s remegő kezével kezemben mondá: ha ez önnek örömet okoz –

Ah, miért is voltam Asniéresben!

Ritkán élveztem szebb látványt, mint minőt a Champs Elyséesn nyujtott Odalie. Vig volt, mintha érezte volna, hogy rövid időn búcsút kell vennie ama kortól, melyben nem szükség féket vetnie kedélyére; a gyermekkor öntudatlan örömének ragyogásával mosolygó arczán úgy nézett ki, mint a fürge pacsirta, mely hajnalban megittasodva a nap sugaraitól, üdvözli a természetet. Ha festész lettem volna, egy mezei virágcsokrot adva kezébe lefestettem volna, s ha híven találom, mindenki elragadtatva nézte volna vásznamon a feselő tavasz personifikátióját. -116-

Télen, midőn megláttam, ez alak kettős fényben úszott. A gyermekkor leáldozó napjának elhaló alkonyi világába már belesütöttek az ifjú kor fénysugárai; pajzán kedve nagy önmegtagadással hordta az illem békóit, szelleme még tapogatódzott, de már-már eltalálta a helyes csapást, – egy szép jövő képe vala ez, mely iránt a jelen kicsapongó reményekre jogosít.

Értem és ismerem az élvezet számos nemét, de azt hiszem, alig van nemesebb élvezet, mint melyet egy szép és ártatlan leány személyének s társaságának bája nyújthat. S én élveztem a télen Odalie társaságát, élveztem azon öntudatossággal, mely analizál és okoskodik.

De mi volt a pajzán gyermek, mi a vidám leány a szűzhöz képest, kinek tekintetében annyi a bensőség, hangjában annyi az érzés, hogy egy pillantás alatt feledhetlenné tudta magát tenni?

Lehetséges volna-e, hogy Odalie szeret? Ő a maga körében, atyja barátaitól, ha hallott valamit rólam, az csak rossz vala. Istentelen, minden gonoszra képes szörnyetegnek festettek volt le előtte azért, mert gyülölni tudom a császárságot. De hátha épen ez oltott belé érdeket irántam?

Odalie hiú és kacér, ezt láttam a télen elégszer, s gyönyörködtem e tulajdonokban, melyek szépségét csak emelték. De azon hang, melyen Asnièresben szólt hozzám, – nem, az nem lehetett kaczérság!

Nem akarom hinni és mégis gondolnom kell hogy szeret. Mit tudja ő, mennyit szenvedett e -117- lélek, lehet-e ily gyermeknek fogalma a szív oly elfásulásáról, mely engem szinte képtelenné tesz a boldogságra? A nők ízlése gyakran oly sajátságos útakra vetemedik, s vajjon lehetetlen volna-e hogy Odalie oly embert szeressen, ki önmagát csak szánni képes?

Oh! ha hinnék istenben, imádkoznám érte, oltsa ki ez angyal szívéből ez érzelmet, ha már csakugyan létezik, – nem tehetem. Nem tehetem azt, a mivel annyi ájtatos lélek kuruzsolja lelki szenvedéseit, hogy isten nevével szedi rá saját lelkiismeretét. Nem csalhatom meg magamat, s ha Odalie csakugyan szeret, – ah, mi teheti jóvá azt, a mit e gyermek ellen vétettem?

Érdeket mutattam iránta, nem tagadhatom. Ki tudja, ha nem teszem, nem tér-e felettem is napirendre úgy, mint többi ismerősei felett? Ah, Achillenak igaza volt; bűnös játékot űztem vele, bár akaratlanul; lelkemre, akaratlanul.

De ah, – hátha még tudnék szeretni? Mily boldogság volna szeretni ez angyalt és viszont szerettetni általa! –

Eh, térj magadhoz Anatole. Te és szeretni? minő képtelenség!»

Nov. 10.

«Ma meglátogattam a derék Margaudnét. Szegény asszony annyit bajlódott velem gyermekkoromban, míg annyira vittem, hogy a «Reverie»-t mások fülének veszélyeztetése nélkül el tudtam játszani, hogy megérdemli, miszerint öreg napjaiban néha felkeressem. Azt hiszem alig tartozunk -118- nagyobb hálával valakinek, mint azoknak, kiknek nevelésünket köszönjük, s vajmi csekély részt törleszthetünk e tartozásból, ha évenként nehányszor pár pillanatot szentelünk egy öreg férfinak vagy nőnek, kinek egykor pajkosságunkkal annyi bosszúságot okoztunk. Ma névnapja volt, s én nem mulaszthatnám el, azon örömet nyújtani neki, melyet tiszta lelkének az egykori tanítvány hálája okoz.

– Ah, épen jó hogy jön, édes Anatole, – szólt Margaudné, miután szerencsekívánataimat a nála stereotyp, de igaz szívből fakadó érzékenységgel fogadta – kérnem kell magától valamit.

– Parancsoljon velem, Margaud néni.

– Tavaly oly jó volt maga, hogy hozott nekem egy arczképet, s én azt albumomba tettem legkedvesebb arczképeim közé. De ime, – tegnap megraboltak. Ne ijedjen meg, magam adtam oda, minden erőszak nélkül. Nos, nem is kérdi kinek?

– Akárkinek adta, kedves Margaud néni, sietni fogok mást küldeni helyette, ha elfogadja.

– Épen ezt akartam kérni. És miután nem akarja megtudni –

– De már miért ne?

– Nos hát tudja meg, egy szép kis leány kérte el tőlem a maga fotografiáját. Tanítványom volt egykor ő is; legszebb, legjobb, legkedvesebb tanítványom. Tegnap nálam volt, meglátogatott; azon kiváncsísággal, mely nálunk nőknél oly természetes, átlapozta albumomat és egyszerre, midőn az ön képére nyit, – megrezzen és elpirul, – sz. Denisre mondom, elpirult! Én természetesen kérdezősködtem, -119- faggatni kezdtem; az én gyermekem mind nagyobb zavarba jön. Végre erőt vesz magán és így szól hozzám: «Margaud néni! ön ismer engem, ön nem fog félreérteni, ha valami illetlen dolgot kérek.» Képzelheti édes Anatole, hogy megijedtem e bevezetésre. Szerencsére nem soká hagyott kétségben, hanem hozzám szökött, megölelt és fülembe súgta: «Adja nekem ezt az arczképet!»

– És ön odaadta Margaud néni –

– Odaadtam; remélem nincs kifogása ellene –

– Legkevésbbé sem, főkép ha megtudom, hogy ki volt –

– Na lássa, mondá Margaudné kételkedve, én ugyan megigértem az én kis lányomnak, hogy el nem árulom, no de magának, – az én kis pajkos Anatoleomnak csak megmondhatom; nemde, maga nem fog elárulni?

– Mily gondolat Margaud néni! Tehát a kis leány –

– Duploque Odalie.

Érzém, hogy elsápadtam e név hallattára. Margaudné elnevette magát.

– No szép; ő pirul, maga sápad, – no szépen vagyunk gyermekek. Tehát ismerik egymást?

– Úgy – társaságból – nehányszor találkoztunk.

– Nos és úgy-e szép gyermek az én kis Odaliem, mit? – szólt Margaudné ingerkedve s kezében tartott albumát kinyitva felém tartá.

Odalie arczképét láttam benne. -120-

– Ah, Margaud néni, kiálték fel elfeledkezve magamról, ha merném Duploque kisasszony példáját követni –

– Ohó, kedves fiam, hiába követné. Leány arczképét nem illik valakinek bírni az illető tudta nélkül. Más az magukkal, egészen más. Ne is kérje, nem adom.

– No hát nem kérem, Margaud néni.

– Pedig, pedig, kedves Anatole, – kezdé Margaudné egy jelentékeny pillantást vette rám, melyet mély fohász követett – milyen szép pár lenne magukból!

– Mit gondol Margaud néni! kiálték fel, elnyomva érzéseimet, – én és –? soha, soha!

Igyekeztem szabadulni. Érzém, hogy nem volnék sokáig képes hideg véremet megőrizni. Margaudnéból még nehányszor kitört azon gondolat, melyre némely öreg asszonynak már szinte magától rájár a nyelve, ha egy fiatal férfira és leányra gondol, – de én mindannyiszor elütöttem jámbor fohászait.

Midőn Margaudnétól elmentem, a legkülönfélébb érzelmek vitáztak az uralomért lelkem felett. Odalie szeret! ez volt az első benyomás, melyet Margaudné szavai rám tettek. Midőn arczképemet váratlanul megpillantá, pirulása elárulta az öreg asszony előtt. Margaudné azon asszonyi kiváncsisággal, melynek az évek gyakran csak türelmetlenségét nevelik, faggatni kezdte őt, s a tapasztalatlan gyermek tagadása bizonyára csak még inkább megerősité Margaudnét gyanújában. Odalie látta, hogy el van árulva, tehát legalább hasznot akart vonni -121- a dologból, s bízva egykori tanítónője discrétiójában, ki őt szeretetével mindig kitűntette, s ki iránt az anyátlan gyermek azon benső ragaszkodással viselteték, melyet egy nemes szív mindazok iránt érez, kik szeretetet mutatnak iránta, – elkérte tőle annak arczképét, kinek nevére szive hangosabban dobog. Oh, most már világos előttem minden! A mit én ártatlan fecsegésnek véltem, a miben nem láttam mást, mint eszközt egy kellemes társaság érdekességének növelésére: az galád ámítása volt egy ártatlan léleknek. Tehát annyira vérembe ment volna már azon tartalékot nem ismerő lelkiismeretlenség, melyből sokan erényt csinálnak a nők irányában, hogy tudtom nélkűl nyilatkozik szavaimban; annyira természetemmé vált volna-e a tettetés, hogy nyelvem és arczom akaratom ellenére szerelmet hazudik, a hol hiszi, hogy hitelre talál? Ah, pirulnom kell önmagam előtt, ha meggondolom, mennyire visszaéltem e gyermek tapasztalatlanságával! De mit használ ez Odalienak? mit enyhítheti az én bánatom az ő fájdalmát viszonzatlan szerelme felett?

De – hátha mégsem szeret? Bármennyire eltompítsa is a tapasztalás azon hatást, melyet egy nő szerelme önszeretetünkre gyakorol, bármennyire hozzászokjunk ahhoz, a mit «hódítás»-nak nevez a világ, – vajjon ki áll jót róla, hogy hiuságunk megszünt csak az által, mert már több ízben kielégíttetett? Ugy érzem, hogy ment vagyok e gyöngeségtől, legalább nőkkel szemben, – de nem a legnagyobb talány-e az ember épen önmaga előtt? -122- Nem tapasztalunk-e sokszor oly érzelmet, melynek forrása iránt tisztában nem vagyunk magunkkal? Nincsenek-e néha nézeteink, melyeket magunk előtt sem tudunk teljesen indokolni? Ki állhat nekem jót róla, hogy midőn azt hiszem, miszerint Odalie szeret, e hitben nem nagy része van a hiúságnak, a nélkül, hogy tudnám? Hiszen Odalie oly szép, oly angyali gyermek, hogy a gondolat, általa szerettetni, szükségkép kell, hogy hízelegjen mindenki hiúságának, a ki emberi gyöngeségeivel együtt emberi természetét is le nem vetkezé!

Mit is tett ujabban e gyermek, a miről irántam való szerelmére véltem következtetést vonhatni?

Váratlanul megpillantja Margaudné albumában arczképemet. Nem képes elrejteni meglepetését és elpirul. De hát mit bizonyít ez? Egy fogékony kedélyű, ingerlékeny idegzetű nő oly könnyen meglepetik a legnagyobb csekélység által, s ha még csak annyi élettapasztalása és routinja van, mint Odalienek, nem képes uralkodni idegein. Az sem lehetetlen, hogy némi érdekkel viseltetik irántam. Látta, hogy foglalkozom vele, többet, mint másokkal, talán észrevette, hogy nem vagyok üres fejű és lelkü járdataposó, mint udvarlóinak száma – s valjon nem elég-e ez egy tizenhat éves leánynál arra, hogy érdekkel viseltessék valaki iránt? – De ez még nem szerelem, – nem! Ha Odalie valóban szeretne, e tisztalelkű gyermek sokkal szentebbnek tekintené szívének ez első gerjedelmét, semhogy oly könnyen kitárja egy öreg asszony előtt, ki kiváncsiságával ostromolja, s kire -123- nézve végre is már szokássá lett egykori tanítványait szeretni. Ismerheti, ismernie kell Margaudné fecsegő természetét, s így biztos lehet róla, hogy titkát legelébb az előtt el fogja árulni, ki annak tárgyát képezi. Odalie sokkal büszkébb, semhogy, ha valóban szeret, ezt tudni engedné egy idegennek, ki végre is mindössze nehány évig zongoramesternője volt, s kit a gyermek szerethet szokásból, mint tanítónőjét, de nem szerethet azon bizalmas ragaszkodással, mely egy szűz kebel legédesebb titkait kitárja.

Ah, de mit áltatom magamat hiú okoskodással? – Szeret, vagy nem szeret? – ah, bár inkább ne tenné! Kétségbeesni más szerencsétlensége felett, melyet én okoztam, – erre úgy hiszem, még volna erőm; de szeretni, – ah, tudnék-e még én szeretni?»

Jan. 7.

«Ma a Boulevard des Capucinsen Margaudnéval találkoztam.

– Ah, csakhogy látom, – kiálta föl midőn megpillantott; – megvallom, már küldeni akartam magáért, de nem tudtam, hol lakik.

– Miben lehetek szolgálatára?

– Kisérjen szépen haza, kedves Anatole, aztán megtudja. Tudom, hogy az ily úrfiak nem szívesen kísérgetnek vénasszonyt, no de az egyszer kivételt tehet, nem fogja megbánni.

– Ah kedves Margaud néni! hogy bebizonyítsam, miszerint szerencsémnek tartom, ha kísérhetem, nem is kérdezem, mi az – -124-

– Hiába is tenné az utczán. Majd otthon. Jerünk.

Hazaértünk szállására. Margaudné letette köpenyét, kalapját, aztán szekrényéhez ment, kivett egy papirost, a papirból egy képet s azt diadalmas tekintettel tartá elémbe.

– Fogja!

Odalie arczképe volt.

– Fogja hát, ismétlé Margaudné, – hisz a magáé –

– Ah, bocsásson meg kedves Margaud néni; igen köszönöm szívességét, de önnek igaza volt a múltkor, hogy nő képét nem szabad bírnunk beleegyezése nélkül –

– Ugy van fiam, úgy van; de azért csak vegye, Odalie küldi magának.

– Hogyan? – kiálték fel önkénytelen örömmel a képet megragadva, – ő küldi? De hát miként lehet ez?

– Üljön le szépen, elmondom. Új év napján az én kis Odaliem szokása szerint meglátogatott, s mint minap igérte, hozott egy új fotografiát. Többet hozott, hogy választhassak. Kértem tőle tehát kettőt. Szivesen adta. «Lássa, kedves gyermekem, mondám neki, azért kérek kettőt, mert nem tudom, nem kell-e az egyiket valakinek odaadnom.» Odalie kérdőleg nézett reám. «Ne féljen kicsikém folytatám, legfeljebb annak adnám oda, a kit ön méltónak tart rá, hogy képét otthon papája előtt rejtegesse.» – Ah, látta volna Anatole, e gyermek zavarát! Veres lett, elkezdett hebegni, nem tudta hova legyen. Végre megegyezett, de csak azon feltétel -125- alatt engedte meg, hogy képét önnek adjam, ha ön nagyon, de nagyon kéri; s ekkor is úgy, hogy magának nem szabad tudnia, miszerint a képet az ő beleegyezésével kapja. Nos, akarja teljesíteni a feltételeket?

Odalie arczképe volt.

– Hogyne, Margaud néni, tehát kérem – nagyon kérem –

– Jó, jó, a többit elengedjük. Tegye el szépen s ábrándozzék előtte. Úgyis úgy összeillenek!

– Ugyan mit beszél Margaud néni!

– Nos, hát miért ne lehetne –?

– Miért? hát először, – viszonzám, azon reményben, hogy minél nyíltabban beszélek a dologról, annál jobban fog sikerülni Margaudné minden gyanúját eloszlatni, – mert eszem ágában sincs házasodni, másodszor mert nem vagyunk szerelmesek egymásba, harmadszor mert Duploque a császári tábornok sohsem adná leányát republikánusnak.

– Hahaha! – nevetett fel Margaudné, – szóról-szóra ezt hallám egy hét előtt ugyane helyen Odalietől. Ugyanebben a karszékben ült, melyben ön ül most, és épen ily komoly arczczal mondá: először nem akarok férjhez menni, másodszor nem vagyunk szerelmesek, és én biztosítám őt úgy, mint most biztosítom önt, hogy roppant kedve van a házasságra, s hogy fülig szerelmesek egymásba. Mit, maga protestál? Ő épen így protestált, de azért az első két pontra nézve egyiköknek sincs igazuk. A mi a harmadikat illeti, – hát csakugyan oly dühös republikánus lett magából?

– Javíthatatlan, Margaud néni. -126-

– Ezt mondta Odalie is. Apjától hallotta, kit mindig elönt az epe, midőn a maga ujságát kezébe veszi, a ki önt istentelennek, szentségtörőnek tartja, ki nem ismer kegyeletet semmi iránt. De hát édes fiam, hogy is vetemedhetett maga annyira, hogy republikánus és ujságiró legyen egyszerre? Odalie azt mondta, – oh borzasztó! hogy ön még fogságba is kerülhet –

– Megeshetik.

– Deportátióra –

– Nem lehetetlen.

– Oh borzasztó! ki hitte volna? milyen jó, szelid gyermek volt!

– Dehogy voltam, Margaud néni, tudom én mennyi boszúságot szereztem önnek. Lássa, már véremben van, hogy a hatalmasokat gyűlölöm; és higyje el, nem tudnék nőt úgy szeretni, hogy kedvéért e gyűlöletről lemondjak.

Margaudné csak rázta fejét, s nekem össze kellett szednem minden ékesszólásomat, hogy gondolata kivihetetlenségéről meggyőzzem.

Most itt ülök s előttem Odalie arczképe, – saját beleegyezésével! Ah mily szép, mily bájos! E kép ugyan csak gonosz rágalom szépsége ellen, s ah, mégis oly elragadó! És e leány –

De mit bizonyít ez mai nap, midőn bárki képét ötven centimeért minden műárúsnál megvehetjük? Minő fontosságot tulajdoníthat Odalie az ily ajándéknak, melyhez oly könnyen juthatnék más úton is? – Meg aztán, – nem szabad tudnom, hogy a kép tőle jön. Ha értéket akart volna adni e -127- papirnak, tudatta volna velem, hogy ő adja! – Nem tette, ő számított Margaudné discrétiójára, sőt feltételül szabta, hogy nem szabad tudnom, miszerint engedélyével kapom arczképét. Margaudné, isten tudja, mit nem beszélt neki rólam, mennyire szeretem, imádom, – ah, az öreg asszonyok oly lelkiismeretlenek az effélékben! nem gondolják meg, mily veszélyes játékot űznek velünk, midőn házasítási passiójukkal közénk állnak. Margaudné bizonyosan kérte tőle e képet egy szegény bolond számára, ki fülig szerelmes belé, s Odalie odaadta neki. Megtiltá tudnom, hogy tőle jő, de odaadta könyörületből –

Mit? E leány szánna engem? Ezt nem szabad, ezt nem lehet tennie! Nem ismer annyira, hogy szánhatna, s nem fog ismerni soha! Ez a joga ne legyen senkinek. Azt el tudnám tűrni, hogy gyűlöljön, el, hogy megvessen, – azt nem, hogy sajnáljon.

És ha nem sajnálat bírta rá, hogy képét odaadja? Ha azért adta, mert jól esik tudnia, hogy szívemen hordom képmását, – ha Margaudné elhitette vele, hogy szeretem, s ő csak szerelmemet viszonozni véli –?

Ah, fejem úgy zúg, úgy fáj valami itt szívemben!

Bármiként legyen, véget kell vetnem a dolognak. A farsang holnap megkezdődik. Odalieval bizonyára fogok találkozni. Meg kell tudnia, hogy nincs joga szánni és nincs oka szerelmemet viszonozni! -128-

Ha vétkes voltam akaratom ellenére, jóvá kell tennem. Jobb későn, mint soha.

De ah – miért félek annyira e gondolattól?»

Ezekből megitélheti ön, minő lelki állapotokon ment keresztül barátom, mióta Odaliet meglátta, – szólt Achille, letéve Anatole naplóját. – A boulevardon gyönyörködött benne, mint egy szép képben vagy szoborban gyönyörködünk, a télen vonzódott hozzá, a mint vonzódunk egy kellemes társasághoz; de nem tekinté áldozatnak e társaságról lemondani. Az asnièresi találkozás okot adott azt hinnie, hogy Odalie szereti. Első gondolata az önvád volt ez észlelet után. Nem hitt magában, nem hitt saját szívében s szemrehányást tett magának azon érdek miatt, melylyel a leány iránta viseltetett. De a gondolat, hogy Odalie szíve nem hideg iránta, tudtán kívül növelte azon vonzalmat, melyet iránta érzett, annyira, hogy e gyermek állandó tárgya lett gondolkozásának. Mintha kétkedő lelke nem volna képes az initiativára még a szerelemben sem, daczára annak, hogy szíve fogékony vala, – Odalie vonzalmának félreismerhetetlen jeleire volt szükség, hogy szíve hangosabban dobogjon. De Anatole nem vallá meg magának, sőt nem is hitte, hogy szíve már érez. Vádolta önmagát, hogy könnyelmüen megzavarta egy szív nyugalmát, s kivánta, bár az ne történt volna meg. De azért a boldog szerelemnek bármily távol álló lehetősége, tudtán kívül, akarata ellenére, mind nagyobb tért foglalt, egyelőre gondolataiban, Odalie számára. De azért még minden kétségen felül álló -129- lehetetlenségnek tartá, hogy a leányt valaha szerethesse. Ekkor vette egy újabb jelét Odalie vonzalmának Margaudné által. A kétkedés saját szívében oly erős vala, hogy Margaudné szavai csak önmagának tett szemrehányásait tették élesebbekké, melyeket hiában igyekezett okoskodás által lecsillapítani. E kedélyállapotot csak fokozta Odalie arczképe, melyet Margaudnétól kapott; s elhatározá őt teljesen kiábrándítani, ha van miből kiábrándulnia, – de midőn erre elszánta magát, nem vette észre, vagy nem merte magának bevallani, miszerint azon érdek, melylyel a leány iránt viseltetik, ki kedélyének ártatlan egyenességében a hosszú távollét daczára többször jelét adta iránta való vonzalmának, már oly közel áll a szerelemhez, hogy nagyobb feladat lesz rá nézve saját szívét megóvni, mint a hatást, melyet Odaliera tett volt, megsemmisíteni.

De Anatole nem hitt szivében, s a beállott farsangon azon szilárd eltökéléssel kereste Odaliet, miszerint egy vagy más módon «jóvá teendi, a mit ellene akarata ellenére vétkezett». -130-