TOLDY ISTVÁN.

1844–1879

1844-ben született, s minthogy a Toldy Ferencz fia volt, nevezetes irók és államférfiak környezetében nőtt fel, szabadabb, nyitottabb gondolatvilágban. Szép szál barna ifju volt, hatalmas vállakkal, mint egy Herkules, fekete szemeiből izzó fény lövelt ki, izmait erő feszítette. Ha a regebeli erős Toldy fia volna, akkor sem esik vala messze a fájától.

De így sem esett. Már joghallgató korában elárulta hajlamait az irodalom iránt és a tehetségét hozzá. Mindamellett nem hanyagolta el a komoly tanulmányokat sem, felváltva mélyedt el Európa nagy gondolkozóinak és szépiróinak remekeibe; irónak készült, de olyan fajtának a minő az atyja házánál megfordult Eötvös József vagy Kemény Zsigmond volt, hogy egyébre is lehet használni.

Különben sokoldalusága, úgy testi mint lelki ügyességekben úgyszólván a Jókai hőseihez tette hasonlóvá. Bálban első tánczos, a kávéházi asztalnál első disputáló, asszonyok közt a fő-fő udvarló, víg pajtások közt a legbohóbb fiu, tanácskozó helyen a leghiggadtabb fej, párbajnál a legjobb vivó, szóval mintaképe a fiatal óriásnak, akiből egykor nagy portentum lesz – ha az isten is úgy akarja. VI.

Az isten azonban nem akarta úgy. Megadott neki mindent, a mihez a nagy szereplésnél szüksége lehet, csak időt nem adott neki eleget.

De az aránylag csekély idő daczára is szinte teljesen bevégzett egyéniséget és jelentékeny nyomokat hagyott. Pedig abból a kis idejéből is, ami számára engedve volt, elcsipegetett valamennyit a gondviselés. Mire iskolai tanulmányait bevégezte, nyélbe ment a Deák-féle kiegyezés a király és nemzet közt, megnyilt a közpálya a magyar ifjak előtt. Az pedig olyan furcsa idő volt, hogy nem a hivatalokat keresték, hanem a hivatalnokokat. A fogalmazni tudó művelt ifjakra kötelességűl hárult odaülni az üres asztalokhoz a bürókban és végezni az ország dolgát. Toldy Pista is beállt 1867-ben fogalmazónak a belügyminisztériumba, nehány hónap mulva titkár lett (akkor még egy hónapból állt egy esztendő a ranglétra világában). Később a miniszterelnökségben, majd az új törvényelőkészítő-bizottságban szolgált. E közben állandó munkásságot fejtett ki a lapokban, Pulszky Ágosttal együtt szerkesztette az «1848» czímű lapot, melyben úgy a publiczistikai, mint a szépirodalmi közlemények közt kicsillogott az, amit ő írt. Temperamentumos író volt erős egyéniséggel, élénkség, bátor határozott hang és bizonyos francziás esprit jellemezte irásait. Nem az óvatos vagy tétovázó emberek sorához tartozott. Egyenesen csörtetett a czéljai felé ungon-berken keresztül, nem törődve vele, hogy útközben valamit, vagy valakit feltaszít. Különösen a klerikalizmust és jezsuitizmust üldözte VII. hevesen. A Pulszky-féle lap megszüntével a Századunk majd a Reform főmunkatársa, de itt se fejthetvén ki eszméit szabadon, saját lapra vágyott, a mit végre 1875-ben Lónyay tett neki lehetővé, miután a Választások előtt czímű röpiratából megismerte, mekkora erő lüktet tollában. 1875-ben kilépett az államszolgálatból, s alapította a Nemzeti Hirlap-ot abban a kis formátumban, melyet azóta úgyszólván az összes magyar ujságok felvettek.

Toldy előtt a Figaro lebegett mint minta, de teljesen utánozni nem akarta, mert érezte, hogy a magyar ünnepélyes természet nem veszi be a bohó tréfa alakjában feltálalt komoly dolgokat, tehát bizonyos mérséklettel kezdte a reformot, hogy a politikai és társadalmi kérdések hagyományszerűen végtelenűl unalmas, száraz és élvezhetlen pertraktálási módjába egy kis zamatot, elevenséget, játsziságot, színt, sőt illatot vegyítsen, úgy akarva fokozni a lanyha olvasási kedvet, mint a fortélyos franczia szakácsok az étvágyat, azzal, hogy a nem kivánatos, megunt husokat különböző izű és szinű mártásban adják fel. Hogy a politikai czikkek szürke, nehézkes, ódon ruháikból kiszabadultak, az ő – nem merem mondani – érdeme, mert talán kár volt úgy nem hagyni, de legalább jelentőségének bizonyítéka.

A hirlapírói teendők mellett lázasan dolgozott szépirodalmi művein, mintha tudná, hogy sietnie kell, roppantul sietnie. Irt novellát, regényt, színművet, a jezsuiták bűneiről elterjedt vaskos könyvet, rőpiratokat a kiegyezésről, a katholikus autonomiáról, VIII. a politikai szónoklatról kézikönyvet adott ki, az akadémiának lefordította Mommsent.

Legnagyobb sullyal esnek a serpenyőbe müködésének mérlegelésénél színművei, melyek francziáskodó modorban egy-egy társadalmi kérdést vetnek fel. Toldy nem szövevényesen font meséket alakít át színdarabokká, hanem liberális vezérczikkeket önt át mesékké. Egyik drámája Livia plane valóságos antiklerikális támadás. Színművei jelentékeny sikert arattak a Nemzeti Színházban, némelyek hosszú időkig maradtak a repertoir-on mint az Új emberek A jó hazafiak. Elbeszélő művei, s ezek közt kivált Anatole regénye, mely 1872-ben jelent meg, élénk hatást keltettek a közönségben és az irodalmi körökben. A Kisfaludy Társaság mindjárt az Anatole megjelenése után, 1873-ban, sietett őt egyik üres székébe ültetni.

Egy másik szék pedig (s erre vágyott nagyon) a parlamentben szinte elkerűlhetetlen volt már – hiszen a politikusok egy Gambettát vártak benne, ahogy az írók egy ifj. Dumast. És mindez szépen lassan kezdett a teljesűlés felé menni, midőn 1879-ben egy zuzmarás téli reggelen váratlanul rálehelt a kaszás csontember és se Dumas sem Gambetta nem jöhetett többet elő – hanem Toldy István is elment.

Mikszáth Kálmán.

-1-

ANATOLE.

-2-

Első kiadása megjelent 1872-ben.
-3-

A múlt őszön Rómában hivatalos valék T* M* marchese és bankárhoz, egyikére azon estélyeknek, melyeket a háziúr hiúságból ád a világ minden tájékáról hozzá «ajánlott» ismeretlen barátoknak, s a vendégek kiváncsiságból látogatnak; s melyeken idegennek, mint magam is valék, alig lehet magasabb ambitiója, mint némi méltósággal és elegancziával unatkozni.

E lélekemelő czélt hajhászva egy mellékterembe vetődtem, mely véletlenül épen üres volt, s itt egy csalogató tekintetű karszékbe vetvén magamat, belemerültem egy pompás Tizián szemléletébe, mely velem átellenben függött a falon. Nehány pillanatig foglalkozhattam a nagy mæstróval, midőn egy idegen lépett a terembe, körülnézett, aztán könnyed üdvözletet bólíntva fejével, nagy fáradtan egy másik karszékbe veté magát, mely egy szép művű rózsafaasztal mellett az enyémnek mellékdarabját képezé.

Tekintetem Tizián vásznáról önkénytelen az újon jöttre esett, s félre kellett fordulnom, nehogy az észrevegye azon akaratlan mosolyt, mely fölött első perczben nem tudtam úrrá lenni. A szék, melyen -4- ült, a szoba szögletében állt egy alacsony étagère előtt, melynek legfelső polczára egy tán Pompéjiban kiásott ó-római váza volt állítva. A váza az ókori edényvilág azon, majdnem gömbölyű alakzataihoz tartozott, melyeket csak két hatalmas fogantyújok biztosít azon félreismerés ellen, nehogy a földteke sikerületlen utánzásainak tartassanak. Az öblös edény alig egy arasznyival állt az ismeretlen feje felett, s midőn tekintetem ráesett, akaratlanul elmosolyodtam azon bizarr hasonlatosságon, mely az ismeretlen fejének s a pompeji vázának alakja közt szembe tünt. Átellenesem alacsony, tömör termetű ember volt, széles, de nem idomtalan vállakkal; s e vállakon meglehetős nagy fej ült, melynek kerekdedsége bármely hevesi görögdinnyének becsületére vált volna. Barna haja rövidre volt nyírva, bajusza rövidre volt nyírva, szakálla, mely álla kivételével arczát befedte, rövidre volt nyírva; s a haj és szakáll e szabályos megnyírtsága még tökéletesebbé tette fejének gömbalakját. Első perczben hajlandó lettem volna a tüneményt esztergályosi műremeknek tartani, ha a gömb két oldalán egy-egy terjedelmes fül nem tolakodik kifelé, mely illuzióimat tönkretette, s meggyőzött róla, hogy csakugyan emberfő áll előttem. E két széles, kifelé törekvő, s ennek következtében szétálló fül volt anyja azon udvariatlan mosolynak, mely ajkaimat meg látogatta. Emberem épen nem volt rút, házassági ajánlatban bátran «kellemes külsejünek» hirdethette volna magát; sőt volt arczában valami jószívűség, mely a kedély túlnyomóságát -5- árulta el az elme felett, s inkább volt vonzó, mintsem visszataszító: de mesésen kerek feje, szétálló, hatalmas füleivel szerfelett komikus látványt nyujtott, főkép egy arasznyival azon pompéji fazék alatt, melyhez oly meglepően hasonlított.

Elkezdtem emberemet szemmel kísérni. A fazékfejű úr sehogysem találta magát helyében. Hol jobb lábát veté a balra, hol megfordítva, kezét hol nadrágja zsebébe, hol mellényébe dugta, egyszer órájára nézett, másszor szemüvegét törölte meg, keztyűjét lehúzta, hogy ismét felhúzza, s ez így tartott öt perczen át, melyet végtelen hosszúnak kellett találnia. Nehányszor felém fordult, mintha szólni akarna, aztán ismét visszavetette magát ülésébe. Észre kellett vennem, hogy bántja valami. Ajka mozgott, újjaival valami melódiát vert kalapján, szóval oly benyomást tett rám, mintha türelmetlenül várt volna valakit, vagy hiányát érezné valaminek, s nincs még tisztában magával a mód iránt, melylyel baján segítsen.

Végre egy ránézve kétségkivül kínos pauza után nagy elhatározással hozzám fordult s megszólalt.

– Bocsánat uram, mondá udvariasan, ön itt szintén idegen, nemde?

– Az vagyok.

– Nagyon örvendek! kiálta fel a fazék oly mosolylyal, mintha legalább is rég nem látott barátot fedezett volna fel bennem, s székén egyet taszított az enyém felé.

Csönd állt be, melyet én készakarva nem szakíték meg, kedvem telvén a fazék arczának tanulmányozásában. -6- Ez arczról, midőn én hallgatással feleltem felkiáltására, a fentidézett örvendetes mosoly ép oly gyorsan letünt, a mily indokolatlanul jelent meg rajta az előbb.

Nehány másodpercz múlva ismét felém fordult.

– Bocsánat uram, – ön nemde angol?

– Nem.

– Orosz?

– Nem, magyar vagyok.

– Ah, magyar? mindjárt gondoltam! – kiálta fel a fazék második kiadásával az előbbi oknélküli mosolynak, s székét ismét közelebb biztatá az enyimhez. – Örvendek, nagyon örvendek. Oh uram, ön nem is tudja, miért örülök ezen annyira. Nemde nem tudja?

– Nem is sejtem.

– Hja persze! – de ez már így van. Magyarország, – az szép ország!

– Volt ön már Magyarországon?

– Még nem. De elmegyek, – fogadni mernék, hogy elmegyek; és – lássa uram – ezért örvendek annyira, hogy most szerencsém van önnel megismerkedni. Hol is lakik ön Magyarországon?

– Pesten.

– Mindjárt gondoltam! Hisz az természetes. Aki Francziaországban él, csak Párisban lakhatik, aki Magyarországon, csak Pesten. Mert lakni egyáltaljában csak fővárosban lehet. No, annál jobb. Lássa uram, így, ha egyszer Pestre jutok, legalább nem leszek idegen, legalább találok egy ismerőst -7- az ismeretlen városban. Ah, higyje el uram, borzasztó dolog az, ismeretlen emberek közt lenni, – az ember nem beszélhet senkivel, – aztán néha oly nehéz megismerkedni.

– Ha e nézeten volnék, jegyzém meg, otthon maradnék.

– Otthon? hehehe! röhögött a fazék jelentékenyen. Hát azt hiszi ön, nem szívesebben ülnék én otthon Párisban, saját házamban a Rue Caumartinban, mint hogy egyik városból, egyik országból a másikba vándoroljak; ugy hogy mire az egyiket megszoktam, odább kell mennem új világba új emberek közé, kikkel ismét előlről kell kezdeni az ismerkedést? Oh én szép nyugalmas házam Párisban, mikor látlak ismét!

A fazék kebléből oly mély sóhaj tört ki e szavakra, hogy úgy hivém, embertelenség volna őt megfosztani az alkalomtól, hogy szívét kiönthesse. Elhatározám tehát, hogy lehetőleg indiskrét leszek és kérdéseket teendek neki mindaddig, míg látom, hogy van kedve felelni. Fecsegő emberek megbántásnak veszik, ha nem érdeklődünk ügyeik iránt, s nekem ez alkalommal volt időm a fazék ügyei iránt érdeklődni.

– Bocsásson meg uram, mondám, de e szerint az ön tettei és vágyai közt oly ellenmondás van, melyet nem bírok magamnak megfejteni. Ki kényszeriti önt egyik helyről a másikra vándorolni, ha nem akar?

– Ki? – hát a feleségem! – kiálta fel a fazék nagy emphazissal, s ismét felém taszítá székét egy -8- araszszal. – Ah uram, különös egy asszony az én feleségem! Az ő kedvéért kopizálom a bolygó zsidót már két év óta. Ah, ha ön ismerné a feleségemet!

– Tehát annyira szeret utazni?

– No, – utazni épen nem –

– Akkor hát nem értem –

– Nem úgy-e? tudtam, hogy nem érti. Természetes! Hisz az én feleségem oly különös egy asszony! Lássa uram, házassági szerződésünkben csak egy pont van, mely tőle ered, de ez egy pont azt mondja, hogy tartózkodási helyünket mindig ő fogja meghatározni.

– Valóban különös.

– És ha ön tudná, mikép hajtatik végre e pont a gyakorlatban! Két éve, hogy összekeltünk Párisban. Ősz volt. Alig estünk át a mézeshetek szokásos kéjutazásán, nőm kijelenté, hogy a telet Londonban fogjuk tölteni. Képzelje el ön, – meg kellett tanulnom angolul. Persze – az angol nyers nép, – nem érti nyelvünket. Nőm már tudott, – persze! hisz ő mindent tud. Megtanultam angolul, hogy nőmet a télen át huszonkilencz bálba elkísérhessem. Megtettem. Tavaszszal bejártuk Skóciát. A nyarat Schweitzban töltöttük. Itt aztán megtudtam, hogy a legközelebbi télnek Sz.-Pétervárt lesz hozzánk szerencséje. No, ide legalább nem kellett új nyelvet tanulnom. Az oroszok tudnak franciául. Elmentünk tehát Sz.-Pétervárra, s a farsang hosszabb levén, harminczhét bálba kisértem feleségemet. – A nyáron megnéztük Svédországot és -9- Norvégiát, de nőm úgy tartja, hogy az unalmas vidék, ott nem érdemes egész telet tölteni. Onnan ide jöttünk. Nőm azt reméli, hogy az olasz udvar átköltözvén Rómába, az első farsang az új fővárosban különösen fényes lesz. Hova megyünk innen, még nem tudom; mert nőm csak az utolsó hetekben szokta magát elhatározni. De annyit tudok, hogy Nápoly, Madrid, Bécs, Bruxelles, Pest és Moszkva rajta vannak a programmon. Berlinbe nem megyünk, nőm nem szenvedheti a poroszokat. De Pestet – azt már látom – előbb-utóbb el nem kerülhetjük. Apropos, ismerős ön a pesti társaságokban?

– Bizonyos körökben, – egy kissé –

– És szeret mulatni?

– Nem tagadom.

– Ah pompás! – kiálta fel a fazék, – így mi önben valóságos oázisra fogunk találni Pest ismeretlen sivatagában. Ön lesz szíves bennünket megismertetni s bevezetni a társaságokba. Majd bemutatom nőmnek, ha megengedi. Higyje el, ha őt meglátja, meg fog neki tenni mindent, a mit akar, – mert szép, a bolondulásig szép!

– Meg vagyok róla győződve.

– Sőt többet mondok, – folytatá a fazék lelkesülten, – ön udvarolni is fog neki. Oh ne tagadja! Ez a sorsa mindenkinek, a ki őt megismeri. Ön is fog, oh bizonyosan. Csak egyre figyelmeztetem uram; bele ne szeressen valahogy, – nem menne vele semmire! Oh, próbálták már elegen, – hiába! -10-

Láttam, hogy a fazék iránt lehetetlen indiskrétnek lenni. Megkoczkáztattam tehát még egy kérdést.

– Az ön neje e szerint szívtelen?

A fazéknak eszébe sem jutott észrevenni, mennyi impertinencia van e kérdésben.

– Oh a világért sem! viszonzá, hamiskásan csiptetve szemével. Ah uram, ha ön tudná, miért kell nekünk így élnünk, miért kerüljük mi Párist, nem mondaná róla, hogy szívtelen!

– De hát miért?

– Ah uram, mi kerüljük Párist, mert az szomorú emlékeket kelt fel szívében. Oh, mi közönséges emberek az ily gyöngéd érzéseket nem is vagyunk képesek felfogni!

– Szomorú emlékek?

– Ugy van; szerencsétlen szerelem, – egy elhalt kedves, – oh az igen szomorú dolog!

– Tehát az ön neje –

– Szeretett! – oh uram és hogy szeretett? – Úgy csak ő tud szeretni! Ah, ha ön ismerné feleségemet, ha tudná, mikép lett nőmmé, – az igen érdekes dolog!

Ez nyílt felszólítás volt a kérdezésre. Kérdeztem.

– Tehát hallgasson meg uram, – szólt a fazék, nagy lélekzetet véve s hátraveté magát székében. – Ezelőtt négy évvel ismerkedtem meg nőmmel. A legszebb leány volt Párisban. Két hét múlva megkértem, – kosarat adott. De ez engem el nem csüggesztett; én nem ijedek meg egyhamar valamitől. Bírtam atyja beleegyezését s nagynénje hő pártfogóm vala. Egy héttel utóbb, ennek biztatására -11- újból megkértem. Az igaz, hogy ismét kosarat adott, de most már bizalmasabb volt irántam, mint első alkalommal. Kiönté előttem szívét, megvallá, hogy mást szeret és kijelenté, hogy azé lesz vagy senkié. És szerette, – oh mennyire szerette! Megvallom, ekkor úgy kezdtem látni a dolgot, mintha ügyem rosszul állna. De ez el nem csüggesztett. Visszavonultam egy időre, hogy egyszerre váratlanul ott teremjek ismét, újra kezdeni az ostromot. És képzelje ön, mi történik ekkor? – Nőm kedvese egyszerre agyonlövi magát. A bolond! Agyonlőni magát, mikor oly nő szereti az embert, mint az én feleségem; és – a mi fő, – minden józan ok nélkül! Ok nélkül mondom, mert ha lett volna rá komoly oka, kedvesének csak tudtára adta volna. Nem tette. Egy szép reggel szíven lőve találták szobájában, a nélkül, hogy valakinek megmondta volna, miért lett öngyilkossá. A világ persze kisütötte, hogy szerencsétlenül szeretett, – tíz öngyilkos közől kilenczből az ujságirók szerencsétlen szerelmest csinálnak, – de ő nem volt szerencsétlen, őt szerette a legszebb nő, az én feleségem. No, de elég az ahhoz, hogy e veszélyes vetélytárstól megszabadultam. És mit gondol ön, mit tettem én erre? Azt hiszi, hogy rögtön előálltam ismét és harmadszor megkértem? Oh nem uram! Tiszteltem nőm fájdalmát. Megvártam, míg kibúsulja magát elhalt kedvese felett. Vártam egy egész hónapig. Ekkor ismét megkértem és képzelje, – ismét kosarat kaptam. No, ekkor, az igaz, már veszteni kezdém reményemet, -12- hogy valaha enyimnek nevezhessem. De máskép vala megírva a sors könyvében! Egy évvel utóbb atyja meghalt, s nőm árva lett. Atyja temetésén megjelentem, de nem újítám meg kérésemet. Tiszteltem nőm fájdalmát. Nehány hónappal e szomorú esemény után azonban egy furfangos gondolat támadt agyamban. Hátha, – gondolám magamban, ha most, hogy egyedül áll a világban, minden támasz, minden védelem nélkül, hátha most legyőzhetném ellenállását?! – Másnap megkértem. Az igaz, hogy ismét kosarat adott, de nagynénje kért, ne tekintsem ezt végleges válasznak, engedjek neki gondolkozási időt, s jőjjek el két hét múlva; azalatt ő majd meggyőzi róla hugát, miszerint hozzá illőbb férjet nem talál Párisban. Megtettem és két hét múlva nem kaptam kosarat! Ő beleegyezett, – ah uram, mily boldog voltam! ennyi viszontagság után, négyszer kikosarazva, végre mégis enyém lett ő, a legszebb, a legimádandóbb nő! Nőm igen szépen viselte magát irántam. Csak egy föltétele volt, melynek be kellett igtattatnia házassági szerződésünkbe. «Ön be fogja látni, mondá nekem, miszerint Párisban nem maradhatok. Itt minden kő, minden arcz reá emlékeztet. Itt nem tudnám feledni. Önnek pedig épen úgy érdekében áll, mint nekem, hogy feledjem. Ha tehát azt akarja, hogy neje legyek, szerződésünkben ki fog mondatni, miszerint mindig ott fogunk lakni, a hol én akarok. Nem mondom, hogy sohsem térünk vissza Párisba. Ha egyszer szívem megnyugodott, ha őt elfeledtem, visszatérhetünk. De addig nem, – addig szórakozásra -13- van szükségem.» – Igy szólt ő, s szeme könnybe lábadt, midőn meghalt kedvesére gondolt. Oh lássa uram, magam is elérzékenyedem, – folytatá a fazék, szemét kíméletlenül megdörzsölve. – De hogy is ne? – mikor nőm annyira szerette, sőt még most is szereti, mert esze ágában sincs visszatérni Párisba! – Oh uram, sajátságos asszony az én feleségem!

A fazék oly mélabús sóhajjal kísérte e szavakat, hogy emberbaráti kötelességemnek tartám a részvét nehány szavával áldozni fájdalmának.

– Értem fájdalmát uram. Ön tehát nem boldog?

– Micsoda! – kiálta fel a fazék nagy kerek szemét rám meresztve, – én nem boldog? mit gondol ön? szebb, okosabb, erényesebb nő az enyimnél nincs a világon! Hogy engem nem szeret? mit tesz az, mikor mást sem szeret? A halott vetélytársak pedig nem veszedelmesek, – tevé hozzá a biztosság boldog önérzetével. Higyje el uram, ily nő mellett az ember csak boldog lehet! Ah, ha ön ismerné, nem kételkednék boldogságomban. De igaz! én meg akarom önt nőmmel ismertetni, hogy ha Pestre jövünk, már ismerje, – várjon kérem egy perczig – megnézem, hogy hol van, aztán rögtön felkereshetjük – sietek –

Szólni akartam, de a fazék nem adott rá időt, s nagy gyorsan kilábalt a teremből.

Nem tagadhattam meg magamban, miszerint a férjek ez eszményképe fényesen megczáfolja azokat, kik a mai világ romlottsága felett panaszkodnak. -14- Nem! a mely században még ily kedélyek teremnek, telve a legártatlanabb jósággal, a legönfeláldozóbb szerénységgel, azon kor nem lehet a romlás százada.

Az emberi nem ilyetén tökélyesedése feletti elmélkedéseimből egyszerre egy ismerős hang térített magamhoz, mely nevemen szólított. C… Achille volt, egy fiatal franczia, kivel útközben ismerkedtem volt meg. Nehány héten át együtt mászkáltunk be egy tuczat olasz várost s ez idő alatt annyira megkedveltük egymást, hogy csak nehezen tudtunk megválni. Neki a Campagnában lakó rokonokat kellett meglátogatnia, minek végeztével Rómában találkozót adtunk egymásnak.

– Kár, hogy nem jött csak öt perczczel előbb, – mondám néki, midőn mellém leült, – egy nagyszerű példányt lett volna alkalma látnia. Darwin theoriájának élő bizonyítványa, ideálja a férjeknek, ki megérdemelné, hogy spiritusba tegyék az utókor számára. Itt volt, e karszékben ült a megbecsülhetlen ember, ki oly kultust űz nejéből, hogy ha az inquiziczió korában születik, menthetlenűl máglyára vitték volna, mint bálványimádót.

– Miféle ember! kérdé Achille közönyösen.

– Önnek földije, mint mondá. Párisban lakik, ha jól emlékszem a Rue Caumartinban.

– Rue Caumartin? kiálta fel Achille meglepetve. Csak nem ő? És neve?

– Azt nem tudom. Annyit beszélt, hogy nevét nem volt ideje megmondani.

– Mondja, hogy nézett ki? – kérdé társam érdekelten. -15- – Nem alacsony, széles vállu ember, kerek fejjel?

– A kétségbeesésig kerek fejjel, – de ime!

E perczben a fazék ismét feltünt a láthatáron.

– Ah bocsánat uram! – kiáltá már az ajtóból, – nem férhettem nőmhöz, – egészen körülvették, – no már ez így szokott lenni, – de majd később, majd kilesek egy kedvező alkalmat. De mit látok, – folytatá Achillet megpillantva, s mindkét kezét előrenyújtva hozzásietett, – ön itt? Mióta, mit csinál, meddig marad? látta már feleségemet?

– Még nem, viszonzá Achille.

– Beh kár! Nőm nagyon fog örülni, ha önt meglátja, – ily kedves, régi ismerőst, sőt barátot! – magam is nagyon örvendek –

A fazék nyelve ismét megeredt; de Achille bocsánatot kért tőle, hogy ez alkalommal meg kell magát fosztania társaságától: de sürgős beszéde van velem, mely nem tűr halasztást. Elhagytuk a termet.

– Bocsásson meg, – szólt Achille, midőn a szomszéd szobába értünk, – ha ily erőszakos módon magammal ragadom, de ki akarok egy találkozást kerülni, s ha az ön barátsága szíves lesz fedezeteműl szolgálni –

– Menjünk tehát, kísérem önt.

Karonfogva mentünk keresztül nehány termen, midőn egyszerre az egyikben egy alak tünt szemembe, melynek láttára önkénytelenül megálltam. Egy 22–23 éves nő állt ott, vagy öt-hat férfitól -16- körülvéve, kikkel vígan társalgott. Megvallom, e pillanatban nem tudtam volna megmondani még azt sem, szőke volt-e, vagy barna. Vannak nők, kiket elnézhetünk sokáig, a nélkül, hogy hajok s szemök színe iránt tisztába jöjjünk magunkkal. Az új tünemény azon nők közé tartozott, kiket látva nem jut eszünkbe szépségöket elemezni; kiknek bájai, andalító harmóniájukban oly egészet nyújtanak, melylyel szemben elvesztjük azon hidegvért, mely az öntudatos szemléléshez szükséges. Elnézhettem volna órákig, s csak azt tudtam volna, hogy soha még ennyi bájt egy nőben nem láttam. Vannak nők, kikről hívebb fogalmat adhatunk az olvasónak, ha nem is kisértjük meg leírásukat; ha fantáziájokra bízzuk elképzelni ama női eszményképet, melyet lelke egyszer megálmodott; s megvallom, soha sem érzém a toll elégtelenségét annyira, mint most, midőn oly szépséget kellene az olvasóval megértetnem, melyet csak látni és ha teljesen élvezni akarunk, még érezni is kell. Mert e nő szépsége olyan volt, melyet nemcsak szemünkkel, elménkkel, hanem lelkünk, kedélyünk minden ízével élvezünk. Vonásai nem voltak szabályosak, s az ó-kori szépség királynője valószínűleg megtagadott volna vele minden rokonságot; de ha bámuljuk Vénust, melynek szépsége a vonások szabályos tökélyében rejlik, vajjon nem kell-e vele egy polczra helyeznünk az oly nőt, kinek szépsége nem a vonások anyagában, hanem az arcz szellemében, kifejezésében, a tekintet bájában s mosolya tiszta költészetében vakítólag lép -17- elénkbe? Igy mosolyogni még nem láttam. E mosoly, mely szemében, ajkán s arczának minden izében honolt, ragyogott, mint a nap, s káprázatos glóriával vette körül az egész alakot, melynek fényében a körülötte sürgő fekete frakkok úgy tüntek föl előttem, mint egy csapat oktalan moly, mely meggondolatlan ösztönét követve, körülrepkedi a tüzet, hogy lángjában megperzselve szárnyait, lehulljon.

Egy 22–23 éves nő állt ott.

– Nézze ama nőt! kiáltám társamnak.

– Ah jöjjön, jöjjön, – szólt Achille türelmetlenül.

– Megálljon, ne foszszon meg e látványtól.

E pillanatban szemem találkozott a modern Vénus szemével. Tekintete elsiklott rajtam azon igézetes mosolylyal, melytől előtte már hat ember feje szédelgett, de egyszerre elsápadt, valami ideges remegés futott végig ajkán s arcza elborult.

– Kérem, jöjjön! sürgetett Achille karomnál fogva, s nekem akaratlanul követnem kellett. De azért nem állhattam meg, hogy a terem ajtajából ne vessek hátra még egy pillantást. E perczben a fazék fölhasználva egy rést, mely az udvarlók bástyáján támadt, odafurakodott Vénushoz.

Szótlanul haladtunk Achillelal nehány termen át s már a tornáczban valánk, midőn a fazék hangja üté meg fülemet, ki nagy lihegve futott utánunk.

– Ah uram, – szólt a fazék nagy búsan Achillehoz, – nőm önt meglátta s ez oly szomorú emlékeket idézett föl lelkében! Szegény asszony! Mindjárt gondoltam, hogy nem lesz jó önt látnia. -18- No de mi nem tehetünk róla, – a véletlen – – Ön már megy? – Tehát isten önnel! – De ah – folytatá aztán hozzám fordulva – majd máskor lesz alkalmam önt nőmmel megismertetni. Addig is – most jut eszembe, hogy még be sem mutattuk magunkat egymásnak – oly szórakozott vagyok! – de hogy is ne, mikor a feleségem –?

A fazék kivett tárczájából egy névjegyet s átadta. Cserébe odaadtam neki a magamét, s az övét zsebre dugva siettem Achille után, ki már a lépcső közepén várt reám.

Csak ekkor vettem észre, hogy kalapomat fenn hagytam. Megkértem Achillet, várjon rám nehány perczig s visszasiettem azon terembe, hol a fazékkal találkoztam.

Ezalatt a zene ismét megszólalt volt.

A tánczterem ajtaján alig tudtam áthatolni. Egy sereg ember állta el, bámuló, elragadt tekintettel szemlélve valamit. Oda néztem.

Egy ifjú hölgy táncza vonta magára az egész társaság figyelmét.

Baljával gyöngéden és mégis biztosan tánczosa karjára támaszkodva egy merész galopp ütenyeire szédítően gyorsasággal lejtett körül a termen. Keble lázasan pihegett, majdnem ki-kitörve selyem korlátain, arcza mosolygott, valami túlvilági fenköltséggel, szeme mosolygott, de nem csábítóan, nyugalommal, mint az előbb: tűz lángolt e szemben, erőszakos, emésztő tűz, mely türelmetlenül követeli az oltó kezet, de büszke tekintete mintha hirdette volna, hogy nincs élő ember, ki e tüzet oltani -19- bírná, – erei megdagadtak, s az egész alak, homlokára boruló fürteivel, arczán a kéjvágy kétségbeesésével, szemében amaz olthatatlan, otthontalan lánggal, megdöbbenté a szemlélőt. Ugy nézett ki, mint egy elitélt istennő, ki leszáll a halandók közé, hogy agyontombolja elveszett életét, – – ott forog, tánczol és élvez velök együtt és senki sem tudja megérteni, mit érez, mit élvez, minő kábító kéjt merít ő abból, a miben mások csak szórakozást tudnak találni – –

Szédítő gyorsasággal lejtett körül.

Lábam a földbe gyökerzett, s csak akkor tudtam alant várakozó társamról megemlékezni, midőn a tánczoló Vénus egyszerre megállt s egy csomó fekete frakk közt elveszett szemem elől.

Megtalálva a kalapomat Achille után siettem.

Szótlanul haladtunk végig a Corson a vendéglő felé, melyben minketten szállva valánk. Társamat e találkozás feltűnőleg elkedvetleníté, bocsánatot kért «izetlenségeért», s miután másnapra találkozót adtunk egymásnak, elváltunk.

Achille szobájába ment, én pedig kifordultam a térről, s még egy sétát tettem az ős Róma romjai közé. Eszem szűntelen ama párisi tündéren járt, s a hold méla sugarainak elvitázhatlan hatása alatt szinte ábrándozni kezdtem a szép asszonyról. De szerencsémre, józan eszem még nem hagyott el egészen, s midőn a prózai reflexiók mezejére eljutva, a fazék mennyei jóságát fazékné asszonyom életmódjával, s az Achillelal való találkozás sajátszerű hatásával combináltam, lelkem csakhamar megnyugodott és hazatértem. -20-

E reflexiók eredménye természetesen olyan volt hogy másnap, midőn Achillelal találkozám, nem hozhattam a dolgot szőnyegre. Annál inkább meglepett, midőn ő maga fordítá rá a társalgást.

– E jó ember magaviselete teljesen alkalmas arra, hogy nejét kompromittálja, mondá Achille. Ön kétségkívül azt hitte tegnap, hogy köztem és e nő közt «történt valami», mint mondani szokták, különben eddig bizonyosan kérdezősködött volna felőle.

– Nem tagadom, viszonzám.

– Pedig biztosítom önt, hogy csalódott. E nő nem szereti férjét; s a mint láthatta, nem is szeretheti. De megcsalni nem fogja soha. Hiu, kaczér és szenvedélyesen szeret mulatni, de becsületes. Ha valamivel rágalmazzák, azt csak férje ügyetlenségének köszöni. – E szegény asszony annyit szenvedett! – tevé hozzá Achille mély sóhajjal.

Elhallgatánk. Achille nehány percznyi szünet után ismét megszólalt.

«Azon nehány hét alatt, mióta szerencsém van önt ismerni, mondá, ön többször észrevehette, hogy gyakran jut eszembe egy név, melyhez ifjuságom minden emlékei kötvék, s melyet nem tudok kiejteni fájdalmas visszaemlékezés nélkül. Mondám önnek, hogy e név legszomorúbb lapját tölti be életemnek. Most ismerem önt annyira, hogy tudom, méltányolni fogja e szenvedéseket. Ha tehát van kedve meghallgatni, elmondok önnek egy modern tragédiát, melynek hőse legjobb barátom vala. Igen egyszerű történet, de az egyszerű tragédiák -21- a legszomorúbbak. Igen prózai történet és költő aligha fogna rá vállalkozni, hogy ékes versekben drámát faragjon belőle. A költők vagy zsarnokok, vagy rabszolgák. Az apró szellemek nem mernek eltérni az adott szabályoktól; s a nagy szellemek, kik e szabályokat alkotják, türelmetlenül megkívánják, hogy az emberi szív még szenvedéseiben is törvényeikhez alkalmazkodjék, mintha nem lehetne szenvedni az ars poetica elméletei ellenére is! Kicsinylik a reális életet, megkövetelik az emberi szívtől, hogy elvont theóriáik szerint érezzen, nem gondolva meg, hogy épen a rideg való okozza a legtöbb szenvedést; általános szabályokat állítanak föl, midőn épen az élet konkrét viszonyai teszik a legtöbb embert boldoggá vagy boldogtalanná. Megvallom, már le akartam írni e történetet, de mindeddig visszatartott az, hogy nem mertem barátom szenvedéseit pedáns kritikusok szeszélyeinek kitenni, kik képesek volnának elvitatni a jogosultságot oly szerencsétlenségtől, mely egy embernek életébe került. Mi nekik az, hogy valaki szenvedett és meghalt vagy megőrült, – ha szenvedésében nem találnak oly lélektani összeütközéseket, melyek szabályaik keretébe beillenek, indokokat, melyeket a megszokás már udvarképesekké tett a költészetben? Kimondják, hogy az egész dolog képtelenség, valószínűtlen és mesterkélt csinálmány. Valószínűtlen és mesterkélt az, a mi alatt egy lélek megtörik! – A költők ignorálják az életet a maga prózai valódiságában. Megkövetelik az embertől, ki a társadalomban él, melyben annyi -22- kicsinyesség és ferdeség van, hogy úgy érezzen, mintha el volna szigetelve korától, mintha nem ismerné annak fogalmait s nézeteit, nem osztaná uralkodó előitéleteit s gyöngeségeit, mintha lehetséges volna magát függetlenné tennie azon viszonyoktól, melyekben életét tölti, melyekben lelke és elméje képződött, a társadalomtól, melynek egyéniségét köszöni! És mégis, – ha író volnék megkísérteném papirra tenni e történetet. Ön az, s én fölhatalmazom rá, ha érdemesnek tartja, írja meg, a mit mondani fogok. Lesznek, a kik nem fogják elismerni e szenvedések jogosultságát: a eszthetikus mathematikai határozottsággal be fogja bizonyítani, hogy azon lelki küzdelem, mely e történet tárgyát teszi, egyáltalában lehetetlen, s ki fogja mondani nagy képpel a bölcs itéletet, hogy Flavigneux Anatole nem szeretett. Nem szeretett az, kit szerelme ölt meg! De a közönség nemcsak ezekből áll. Mindazok, kik a mai társadalom bűneit és félszegségeit, előitéleteit s gyarlóságait ismerik, kik méltányolni tudják a mindennapi élet viszonyainak hatalmát az emberi lélek, a relativnak hatalmát az absolut fölött, s főkép azok, kik a párisi életet ismerik, mely a modern társadalom minden előnyeit és hiányait meghatványozott mértékben egyesíti magában, – ezek meg fogják érteni e történetet, s hősében azt fogják látni, a mi volt: a modern társadalom erkölcseinek áldozatát. Lesznek olyanok is, kik saját szomorú tapasztalásból ismerik e szenvedéseket és rokon lélekkel áldozni fognak egy megértett fájdalomnak. Itélje -23- meg majd, osztja-e véleményemet, s ha igen, írja meg e könyvet, mely úgy hiszem, nem lesz minden haszon nélkül. Társadalmi rendszerünk egy mélyen gyökerező baját e könyv oly alakban fogja feltárni, melyben a világ azt még kevéssé ismeri; mert a költők az ily viszonyokat, – és hány szív törik meg csendben e viszonyok alatt! – méltatlanoknak tartják a földolgozásra, s a közönség nagy zöme nem képes magát iróink iránya alól emanczipálni. Előre mondom, ne várjon tőlem érdekfeszítő bonyodalmakat, érzékcsiklandozó leírásokat. E történetnek legfőbb érdeme az igazság. De úgy hiszem, ez az érdemeknek nem legkisebbike.» – –

Íme Achille elbeszélése. -24-