V.

Anatole heteken át élet és halál közt lebegett.

Ketten ápoltuk Hermanceszal. A leány nem volt szerelmes Anatoleba, de szerette azon kedélyes bensőséggel, melylyel barátainkat, örömeink társát szeretjük, azon őszinte, de más vonzalmat ki nem záró ragaszkodással, melynek néha bámulva szemléljük önfeláldozási képességét oly nőknél, kiknek szerencsétlen sorsa az, a mi Hermanceé vala.

Órákat tölték együtt Anatole ágya mellett a leánynyal, kivel azelőtt csak nehányszor, futólag találkozám, s volt alkalmam kiismerni őt azon bizalmasság folytán, mely oly gyorsan fejlődik ki férfi és nő közt, midőn gondoskodásuknak egy közös tárgya fűzi össze őket.

Elmondá nekem is a maga és családja történetét oly modorban, oly szavakkal, hogy ha akkor láttam volna e leányt először, megesküdtem volna, hogy igazat beszél. A világ kis és nagy komédiásai közt alig lehet könnyebben rá ismerni az igazság szavára, mint oly embereknél, kiknek hivatásuk hozza magával, hogy rendszerint tettetett érzelmekkel lépjenek mások elé; mert rendesen annyira elszoknak -62- az igazság egyszerű, természetes hangjától, hogy midőn e hangot halljuk tőlük, meg lehetünk győződve, miszerint az tudtokon kívül, ösztönszerüleg szól belőlük; miszerint nem azért beszélnek így, mert akarnak, hanem mert, midőn valóban igazat akarnak mondani, nem tudnak máskép.

Hermance természetében megvolt minden hiba, minden gyöngeség, mely a nőt a bűn útjára vezérli, némi nagyítással el lehetett volna róla mondani, hogy «hivatással bír» azon pályára, melyre balvégzete sodorta, – ha férjhez ment volna, meglehet, hogy a legágbogasabb szarvakat Párisban férje viselte volna; de mindezek daczára nem a könnyelműség, nem az erköcsi elvetemedés vitték a kora bűn útjára. Ugyanily könnyelműséggel, ugyanily hiányával minden mélyebb erkölcsi érzésnek naponként száz és száz leány megy férjhez Párisban, tisztán, ártatlanul. Legtöbb nőt nem szilárdan vallott erkölcsi elvek, hanem a körülmények óvnak meg az elveszéstől; s viszont alig van nő, kinek bukásában ne körülményei játszanák a főszerepet. Hermance kedvezőbb anyagi viszonyok közt csakhamar férjhez ment volna, s ha nem szolgált volna is a hű hitvesek példányképeül, a gyalázat ama megbélyegző nemétől, mely most érte, kétségkívül ment maradt volna. Nem akarom a leányt védeni. Azt hiszem, hogy a legelőnyösebb viszonyok közt is aligha vénült volna meg a nélkül, hogy egy vagy más botlás emléke ne terhelje lelkiismeretét, de hogy ily korán és hogy így bukott, azt pusztán a család szerencsétlen anyagi körülményei -63- okozták; és elősegíté a párisi társadalmi élet romlottsága, mert alig van hely a világon, hol a szépséget hálásabban lehetne érvényesíteni, mint itt, hova Európa élvezni jár; és alig van társadalom, mely egy bukott nőt ritkábban kényszerítene pirulni, mint volt a párisi a császárság alatt, melyben a demi-monde úgy szólván bizonyos erkölcsi jogosultsággal bírt, melyet el nem ismerni annyi volt, mint «elmaradni a világtól.» Ily viszonyok közt, kevesebb könnyelműség és szilárdabb erkölcsi nézetek mellett Hermancenak nagyobb áldozatába került volna becsületét szüleiért feláldozni; s miután megtette, kevésbbé találta volna magát helyzetébe, jobban érezte volna szerencsétlenségét, s lehet az is, hogy lelke megtört volna a bűn és szégyen tudatának terhe alatt; de az kétségtelen, hogy a legszebb, legszigorúbb elvek daczára, e tehetetlen apa és szerencsétlen természetű anya mellett, kinek vétkes gyöngesége a családot végső segélyforrásaitól megfosztá, – azon nevelés mellett, melyet kapott, kénytelen lett volna ugyanez áldozatot meghozni, vagy elnézni, a mint szülei koldusbotot fogva mások könyörületétől kérik a mindennapi kenyeret. Hermance veleszületett könnyelműségének csak annyi része volt a leány új életmódjában, hogy kevesebb önlegyőzésébe került lemondania a jogról: másoktól tiszteletet követelhetni; s hogy e visszavonhatlan lemondás után aránylag könnyű lélekkel bírta annak következményeit elviselni.

Ha elgondoltam a család kétségbeesett helyzetét, ha felvettem, hogy Hermance nem tudhatta előre, -64- miszerint az áldozat, melyet szüleiért hoz, atyját meg fogja ölni, ha Cotinnéra gondoltam, a jó hitvesre, ki becsületben őszült meg, tán csak azért, mert nem volt alkalma az ellenkezőre, a szerető anyára, ki gyermekét a nyomor napjaiban is úgy kényezteté, mintha még saját négyemeletes házukban laknának, e gyönge, minden erkölcsi tartalék nélküli lélekre, mely oly készségesen fedezte leánya bukását anyai beleegyezésével, – nem bírtam megvetéssel nézni a szerencsétlen leányt, ki aggódó gondoskodással hosszú éjeket virrasztott egy ifjú beteg-ágyánál, kinek szerelmét sem nem viszonzá, sem méltányolni nem bírta, s kitől nem remélhetett jutalmul mást, mint hideg megvetést.

Szántam a szegény leányt, de azért magam sem valék képes viseletével kibékülni. Meg tudtam volna neki bocsátani mindent, csak azon könnyelműséget nem, melylyel magát helyzetébe beletalálta. Azon szinte cinismusig menő objektivitás, melylyel Hermance magaviseletéről beszélni tudott, s mely Anatole gyöngéd érzéseit tán ép annyira sérté, mint maga a tett, melyet elkövetett; azon könnyűség, melylyel a leány képes volt, az élet minden bármily kevéssé ideális felfogását mellőzve, helyzetét annak gyakorlati oldaláról fogni fel, visszataszítólag hatott rám is. Ha Hermance lesujtva a szégyenérzet által, hallgatag lemondással viselte volna sorsát, könnyű lett volna a könyörület terén átlépni a méltányosság határait; de azon leánytól, ki tudott élvezni és örülni az életnek, midőn a gyalázat bélyegét viselte homlokán, ösztönszerűleg idegenkedtem. -65- Szántam, de azon részvét nélkül, melyet az oly szerencsétlen iránt érzünk, ki azáltal, hogy nem tud megnyugodni sorsában, tanúságát adja annak, hogy jobbra lett volna érdemes.

Nehány évvel utóbb Anatole teljesen osztá véleményemet Hermánce felett, sőt elnézésében túl is ment a kellő határon. Azon körökben, melyekbe balsorsa sodorta, alkalma nyilt a női botlásoknak legkülönbözőbb nemeit megismerni, de a botlás lehető indokai közül e körökben alig találkozott mással, mint a test fékezhetlen ösztönével s az anyagi érdekkel. Tuczatszámra foglaltak helyet emlékezetében oly nők, kik az erény és kötelesség parancsait lábbal taposták csupán élvvágyból vagy haszonlesésből, s nem akadt köztük egy is, kinek botlása csak egy nemesebb, de megtévedt lélek ballépésének lett volna következése. E körök hatása alatt Anatole rövid idő mulva azon végletbe esett mely rosszul magyarázott méltányosságból túlkönnyen kész kimenteni a könnyelműséget. Tapasztalása azt mutatta, hogy az anyagi érdek oly hatalmas szereplő a női tévedésekben s oly diadalhoz szokott ellensége a női erénynek, hogy hajlandó volt Hermancet szinte teljesen kimenteni és bukását kizárólag a sors rovására irni. E felfogás, saját laza erkölcsi nézetei által támogatva, csakhamar a materialismus azon kietlen nemének veté karjaiba, mely minden erkölcsi elemet nélkülözhetni vél okoskodásaiban; s Anatole elméjében két évvel utóbb a női becsület már oly benső, okszerű kapcsolatban állt az élet financiális oldalával, hogy azt hiszem, ha -66- mathematikus lett volna, okvetlenül feltalált volna egy algebrai formulát a – női erény kifejezésére.

De e végletbe csak néhány évvel utóbb sodorták sivár tapasztalatai. Most szerelmi csalódása elfogulttá tette azon nő iránt, kit nem a szív, hanem csak a humanitás álláspontjáról lehetett igazságosan megitélni. Anatole meggyűlölte és megvetette a leányt, ki midőn szerelmét czinikus módon felhasználta vágyai kielégítésére, pirulni kényszeríté legszentebb érzelmei felett. Az ifjú szerelmében megcsalatva s becsületérzésében meggyalázva érzé magát s Hermanceban saját szégyenének megtestesülését látta. Betegsége alatt nehányszor, midőn magához térve gyakran visszatérő paroxismusából, Hermancet ágya mellett pillantá meg, oly szenvedélyesen, a gyűlölet és utálat oly félreismerhetlen kitörésével parancsolá ki a leányt a szobából, hogy az utóbb csak olyankor mert bejönni egykori kedvesét ápolni, midőn ez mélyen aludt vagy midőn a láz megfosztá eszméletétől.

Anatole lelkére mély, átalakító hatással voltak ez események. A gyönge szív ily csapás által lesujtva, gyakran sohasem képes többé felemelkedni, egy passiv jellem ily szenvedések után csak arra jó, hogy emlékoszlopául szolgáljon szerelmese hitványságának. Anatolet a sors e csapása oly érzékenyen érte, hogy az elkeseredés első perczében fegyvert emelt önmaga ellen, s idegrendszere nem állván ki e megrázkódást, veszélyes kórnak esett martalékául, – de midőn ez elmult, erőszakos reakcziót idézett elő lelkében. -67-

Nem láttam még embert, ki tizenhat éves korában mélyebb megvetéssel viseltetett volna a nők iránt, s kinek ezt kevésbbé lehetett volna hibául felróni, mint Anatolenak. Nem bűne, szerencsétlensége volt ez neki. Testben és lélekben ép, erőteljes ifjú volt, fogékony minden szép és nemes iránt, szívvel, mely szeretni, lélekkel, mely lelkesülni tud, s a jellem feltétlen szeplőtlenségével, mely a legszebb reményekre jogosított a férfi iránt: midőn balvégzete oly nő karjaiba sodorta, kinél a szerelem csak palástjául szolgált az érzékiségnek. Azt hiszem, szívünk kincseit alig pazarolhatjuk el hálátlanabbul, mint, ha tizenhat éves korunk tiszta érzelmét oly szerelem oltárára hozzuk áldozatul, melynek csak – segédpapjai lehetünk. Alig van valami, a mi oly mérvben megfoszthat egy fiatal lelket ártatlanságának és költészetének zománczától, mint az oly nő, ki azt szerelme segélyével cselekszi. Anatole a fiatal szív első fellángolásával szerette Hermancet. Ez viszonzá vágyait, de nem tudta viszonozni érzelmeit. Míg Anatole egy ifjú szív öntudatlan lelkesülésével borult ideálja lábaihoz, ez őt egy buja nő mohó élvvágyával ölelte keblére.

Úgy hiszem, misem szolgálhat annyira egy fiatal szívnek demoralizácziójára, mint, ha oly nőt szeretünk, kit becsülni nem tudunk; s e pusztitó hatást még qualifikálta Anatolenál azon tudat, hogy Hermance, amióta csak szerette, kezdet óta érdemetlen volt szerelmére. Szerelmesünk bukásában gyakran még vigaszunkra szolgálhat egy szebb idő emléke, -68- midőn még tiszta volt és méltó szerelmünkre. Anatolenak még e szomorú vigasz sem jutott osztályrészül. Kedvese nem szerette soha, s már megvetést érdemelt akkor is, midőn először vallá be neki szerelmét. Ekként az egyetlen érzelem, mely lelkén uralkodott, a megvetés emésztő érzése volt kedvese iránt. Nem talált Hermancenak sem jelenében sem multjában semmit, a mi jogczímül szolgálhatott volna becsülésének, nem gondolt saját tapasztalatlanságára, mely nem látta meg azt, a mi oly könnyen meg volt látható, szíve fájdalmában nem hallgatott az észre, mely annyi enyhítő körülményt tudott a leány mellett felhozni, s azt feltétlenül elitélte, sőt irtózott tőle. A tapasztalatlanság szokásaként generalizálni kezdte véleményeit; s így a tiszta lelkű, nemes gondolkodású, minden gyanakvástól idegen, őszinte kedélyű ifjú rövid idő mulva annyira jutott, hogy a szerelem azon nemén kívül, melyre Hermance megtanítá, az összes nőnem számára csak egy érzelem maradt lelkében: a megvetés.

Ugyanazon ifjú, ki két hónap előtt megesküdött volna egy kitartott nő tisztaságára, most minden nőben a gyalázat és hűtlenség egy-egy papnőjét vélte feltalálni.

Ez indokolatlan, és csakis egy tizenhatéves elme éretlensége által menthető megvetés a nőnem iránt azonban azt eredményezé, hogy Anatole gyorsabban heverte ki szenvedéseit, mint bírta volna különben. Nehány hónappal azután, hogy betegségéből kiépült, az ifjú visszanyerte előbbi életkedvét -69- és elevenségét; de a költészet azon isteni hímpora, mely az ártatlan kedélyt befedi, örökre le volt pusztítva lelkéről. Anatole ismét az előbbi víg, mulatni szerető ifjú lett, de vígságán félreismerhetlen volt bizonyos keserűség, s kedélyét érdesebbé tették azon emésztő érzések és lesujtó tapasztalások, melyeket az ifjú lélek nem birt nagy veszteségek nélkül elviselni.

Betegségéből felgyógyulván Anatole rögtön elhagyá Cotinék házát, kikről csak néhány év múlva hallánk hírt és pedig azt, hogy Hermance anyja, a most már özvegy Cotinné kiséretében Litvániába ment letelepedni egy gazdag orosz földesúrhoz.

Midőn Anatole a Cotin-családtól elköltözött, bátyja beleegyezésével együtt fogadtunk szállást s önállóan rendeztük be magunkat. Én, megvallom, bár egy évvel idősebb valék nálánál, nem minden aggodalom nélkül határoztam el magamat az önálló életmódra, melyben tetteinkért csak magunknak vagyunk felelősek, de melyben a felügyeletet is magunknak kell vinnünk önmagunk felett. Anatole azonban eloszlatá aggodalmaimat, s oly csábító színekben festé le nekem a független életet, melyben azért, amivé leszünk, csupán önmagunknak tartozunk köszönettel vagy szemrehányással, hogy mindketten azon büszke örömmel kezdtük az új életet, mely a gyermek lelkét eltölti, midőn olyasmit tesz, a miről azt hiszi, hogy közelebb hozza a férfihoz.

Tanulás és mulatság közt folytak napjaink, s azon kisded bizalmas körnek, mely kollégiumi társaink -70- közül körülöttünk alakult, mindkettőben Anatole volt vezére, hangadója. Nem láttam még ifjút, kiben ily korán ily határozottan nyilatkozott volna az emberi természet két uralkodó iránya: a tett- és élvezetvágy. A tettek mezejét e korban ránk nézve tanulmányaink képviselték; s e tekintetben Anatole vala példányképünk. Nem volt ő a kollégium legjobb növendéke, mert ehhez nemcsak tanulási kedv és képesség, hanem igen gyakran igénytelen engedelmesség, és más, eredményeikben problematikus becsű tulajdonok is szükségesek; de ő tanult és tudott köztünk legtöbbet az iskola rendes tantárgyain kívül; ő volt köztünk az egyetlen, kinek türelme vala Páris főbb hírlapjainak minden czikkét elolvasni, s kinek a politikai életben már véleményei valának; ő tudott már okoskodni és kételkedni, midőn társainak túlnyomó része még vakon esküdött a mester szavára.

Ép ily, vagy tán még nagyobb mértékben vezéröknek ismerték őt társai, midőn mulatságról vala szó. Mindnyájan tapasztalatlan ifjak, szinte gyermekek valánk még, kik mindaddig szülői vagy nevelői felügyelet alatt álltunk; neki tizenhét éves korában már múltja volt – társai szemében. Ez bizonyos fölényt adott neki barátai felett, melynek jó következése az volt, hogy a bor és kártya örömei körünkben soha meg nem fészkelték magokat.

Kevésbé előnyös volt talán azon hatás, melyet Anatole más tekintetben gyakorolt társaira. Ő volt köztünk az egyetlen, kinek már «viszonya» vala. -71- Hermance történetének részleteit ugyan csak én ismertem, de a többiek is tudtak annyit, hogy egy «szélesebb körökben ismert» nőnek volt kedvese, s a mi fő, oly kedvese, kiért ama nő egy másik férfit megcsalt; s e tudat bizonyos nymbussal vette körül Anatolet társai között, kik közől a legidősebb tizenkilencz éves volt, s kik szerelem dolgában még alig haladtak tovább, mint, hogy a Théâtre lyrique vagy Odéon harmadik emeletéről ábrándoztak Thália egyik-másik papnője után, a mi rendes foglalkozását képezi a tizennyolcz éves siheder tanulóknak.

Ama routin, melyet a hamar érett ifjú Hermance társaságában sajátított el, mely azonban természetesen csakis társainak ifjúi ügyetlensége mellett tűnt fel ügyességnek, nagyban imponált a kis társaságnak. Mindenki őt vette példányképül, tőle kért tanácsot, s miután segélyével egynek-kettőnek sikerült egy kis grisette szerelmére szert tennie, Anatolet az egész collégium valóságos Don Juanként tisztelte.

Eleinte azt hittem, hogy szerelmi csalódása után kerülni fogja a nőket; de nem úgy történt. Hermanceban megveté az összes nőnemet, de nem tudott róla lemondani. Hermanceszal való viszonya, épen minősége által, annyira hozzászoktatá lelkét a kicsapongás gondolatához, hogy az ifjúi kor bátortalansága úgyszólván egy csapásra elmúlt belőle, és eloszlatá azon elfogultságot, melyből tapasztalatlan kedélyben a nők iránti tisztelet származik. Nem becsülte a nőket, de élvezni akarta. S ama -72- tudat, hogy tizenhat éves korában, midőn a nők legtöbb embert még gyermekszámba vesznek, őt már egy szép nő önkényt kedvesévé választá, s társainak nagy véleménye, kik asszonyi dolgokban őt valóságos orákulumnak tekintették, támogatva természeti hajlamai által, melyek ellenállhatatlanul vonták a női társasághoz, Anatoleba annyi merészséget s oly önbizalmat öntének, hogy rövid idő múlva már oly körökben kezdett forgolódni, melyek társaira nézve még a jámbor óhajtások világába tartoztak.

Könnyen elképzelhető, hogy ez épen nem vált barátomnak hasznára. Ugyanazon előnyök, melyek őt társai szemében irígység tárgyává tették, csakhamar oly viszonyokba sodorták, melyek mindenre inkább szolgálhattak, mintsem azon káros hatás ellensúlyozására, melyet Hermance esete gyakorolt a mélyen érezni tudó ifjúra.

Azon ellentét, melyet Anatole jellemében egyrészt nemes érzelmei, élénk becsületérzése s szivének ritka fogékonysága a mély és komoly érzelmekre, képeztek Hermance bukása folytán meghasonlott kedélyével, erkölcsi elveinek lazaságával a közönséges asszonyi dolgokban, s azon aggodalommal minden mélyebb érzelemtől, mely szerelmi csalódásának következménye vala: az ifjú modorán is meglepő bizarrságban nyilatkozott. Anatole képes volt a legnemesebbre, midőn szívétől vette az utasítást; de midőn szíve nem volt a játékban, annyi felületes könnyűséget, annyi frivolitást tudott kifejteni, mely párosulva korának természetes félszegségeivel, -73- oly sajátságos jellemet adott az ifjú társalgásának s egész magaviseletének, hogy nem egy routinirt, világedzett nő tekintete megakadt a fiatal tanulón, ki korában szokatlan merészséggel tudott magánál idősebb nőket szóval és tettel sarokba szorítani, de viszont maga is fülig pirult, ha egy szép asszony erősen szemügyre vette.

Vajjon fessem-e önnek részletesen azon életmódot, melyben egy harminczéves nő a másiknak kezébe adja az ifjút, kit merészsége és tapasztalatlansága kettőzött könnyűséggel visz a kaczérság kivetett hálójába, – melyben egy tizennyolcz éves ifjú megtanulja a házasságtörést a lelkiismeret minden scrupulusai nélkül, megtanul nyugodtan szemébe nézni a férjnek, kinek becsületében gázolt; megtanul szerelmet hazudni válaszul oly szerelmi biztosításokra, melyek csak az illem kedveért adattak; belegyakorolja magát az érzelem minden szójárásába, minden hangjába, a hanglétra minden fokán végig, a kétségbeesés mély bassusától fel a boldogságával kaczérkodó szerelem vidám sopránjáig, – a nélkül hogy egy parányit is érezne belőle; elsajátítja magának az élvezetvágy azon conventionális nyelvét, mely meghamisítja a szavak becsületes értelmét a külszín kedveért; s végre, hétköznapi használatra alkot magának oly erkölcstant, melynek csak ruganyosságából vonhat hasznot: hogy azt, a mit így magánál tapasztaltabb és romlottabb nőktől eltanult, megkisértse másokra alkalmazni, hogy a harmincz éves asszonyoktól elsajátított fogásokkal tizenhatéves leányok csábitására -74- adja magát, – fessem-e részletesen azon fokozatos processust, melylyel az erkölcstelenség egy fiatal lelket annyira átalakít, hogy apostolává lehessen?

Anatole is faragott magának ily «erkölcstant» házi használatra, mely a realismus meztelen elvein alapult s ethikai szempontból beillett volna a valódi morál paródiájának. «Élvezni mindazt, a mi másnak aránytalan megkárosítása nélkül élvezhető», – volt ez erkölcstan alapelve; melynek kellő méltánylására azonban hozzá kell tennem, miszerint egy gyanútlan férjet megcsalni, kivel előbb semmiféle bensőbb viszonyban nem állt, vagy egy fiatal leányt elcsábítani, ki «körülményei által mintegy prædestinálva volt e sorsra» – nem tartozott «mások aránytalan megkárosításai» közé. E veszedelmes morál mellett csak mély becsületérzésének köszönheté Anatole, ha oly tettekre nem vetemedett, melyek csak a «jellemtelenség» nevével jelölhetők meg találólag; s ha daczára annak, hogy ez irányban elkövetett mindent, a mi tőle kitelt, nem kellett pirulnia a becsület itélő széke előtt; mely azonban, ne feledjük, a mai társadalomban más codex szerint itél, mint a morál törvényszéke. Számos kisebb-nagyobb viszonyaiban sohasem áldozott fel magának oly nőt, vagy nem fogadta el olyannak áldozatát, kit szerelme «előreláthatólag» szerencsétlenné teendett; sohasem igért házasságot nőnek, kinél csak mulékony örömeket keresett; s az ifjú, ki irigylendő hidegvérrel tudott szemébe nézni a férjnek, kinek neje néhány pillanat előtt karjaiban -75- hevert, habozást nem ismerő határozottsággal utasítá vissza egykor egy tanárának, ki őt megkedvelve házához hitta, és feltétlen bizalmával tünteté ki, nejét, ki szellemtelen unatkozásában a férje gyanujától ment ifjút vétkes szerelmének társává akarta tenni.

Éveken át folytatta Anatole ez önfeledt életet. Óvakodó volt ott, a hol szíve számára veszélyt sejthetett, de annál nagyobb gondatlansággal kereste és űzte a szerelem azon könnyebb nemét, mely időtöltésül szolgálhat, a nélkül hogy a szív belevonatnék a játékba. De ily élet, ily korban, – van-e nagyobb veszedelem egy ifjúra nézve?

Még alig tölté be huszadik tavaszát, s azon cynikus könnyelműség, azon szinte rendszerré vált erkölcstelenség, mely csak a kicsapongás czéljainak szolgált, s azon szerencse, mely Anatolet a nők mellett soha el nem hagyta, már-már azon útra terelték, melyen a léha kéjenczek teremnek: midőn a véletlen egy új ismeretségbe sodorta, teljesen különbözőbe azoktól, melyeket lelke nagy romlására négy éven át kultivált. -76-