XII.

A lelkesedés azonban, mely e szavakban nyilatkozik, nem tartott soká. Anatole képes volt még nagy lelki emotiókra, de nem birta azokat maradandólag elviselni. Lelke elveszté volt azon egészséges, ruganyos erőt, mely a gyermek-ifjút jellemzé, el azon kitartást, mely csak az erő gyümölcse, s a szenvedély láza és a kétkedés tehetetlensége közt ingadozott. Elveszté azon középutat, mely képes erőt kifejteni láz nélkül. Pillanatokra képes volt azon magaslatra emelkedni, melyen a fenséges kezdődik, melyen a nagy eszmék fogamzanak, s nagy tettek megérnek, – de hiányzott belőle a lélek azon magasztos szárnyalása, mely képes lett volna őt e magaslaton megtartani.

– Azon tíz hónap alatt, mely a történteket követé, Anatole egy kis kötetnyit írt naplójába, – folytatá Achille, jókora csomagot mutatva a naplóból. – Nem olvasom fel önnek; nagyon fájdalmas olvasmány ez még arra nézve is, ki előtt ő idegen volt. Ne értsen félre kérem. Tudom, hogy szívre, mely érezni képes, egy szenvedő ember sohasem -139- teljesen idegen; de mégis megkimélem önt e lapok olvasásától, melyek egy meghasonlott lélek küzdelmeit festik oly viszonyokkal, melyeken egy virágzása delén álló szellem is csak nagy erőmegfeszítéssel bírna diadalmaskodni.

Anatole már rég a skepsisnek vala martaléka. Nem azon kételynek, mely, midőn nézeteinket megingatja, hitünket feldúlja s lelkünket gyakran közel viszi a kétségbeeséshez: mindezek daczára positiv czélok felé halad, és szenvedések árán bár, de valóságos jótéteményben részesít. Mert van egy neme a kétkedésnek, mely midőn ront is, épít, midőn gyötör, gyógyít, midőn hitünket aláássa, a tudásra vezet. Az ily skepticismus, ha erős lelket támad meg, mely képes átmenni azon keserves processuson, melyben illusióinkat, hitünket, életnézeteinket silány csalódássá látjuk foszlani, mielőtt még meg tudnók becsülni az eredményt, mely már előttünk áll; az ily skepticismus képes a rabszolgából szabadsághőst, az olvasóforgatóból embert csinálni, ki nem hajtja meg fejét egy personifikált phrasis előtt, melyet istennek nevez a világ. Anatole átment a lélek eme processusán is, még ifjú korában; de ezen kétely megaczélozá lelkét, eszméket adott az ifjúnak, kinek csak sejtelmei, meggyőződéseket annak, kinek csak ösztönei valának. E kétkedés tabula rasat csinált lelkében azon téves fogalmakkal, melyeket tanintézeteinkben csempésztek az ifjú lélekbe, hol a gyermekből nem embert és polgárt, hanem csak loyalis alattvalókat igyekeztek faragni isten és a császár számára. -140-

Ezen skepsis az önbizalom, az erő gyümölcse vala; az, mely utóbb keletkezett lelkében, a bizalmatlanság, a kétkedés szülötte volt. Sokáig lehetetlennek tartá, hogy szeressen; most hogy szíve félreérthetetlenül követelé jogait, hogy nem kételkedhetett többé szerelmében, kételkedni kezdett mindabban, a mi szerelmén kívül boldogságához szükséges lett volna: a körülményekben, Odalieban, s végre saját szívének kitartásában. Pillanatokra képesnek érzé magát egy szeretett lény birtokáért szembeszállni a sors minden haragjával, de a biztosságérzet e pillanatai csakis – pillanatok valának.

Elemezni kezdé saját szívét, érzelmeit præparálta magának, mint az anatom a hullát, melyet tanulmányozni készül, – s meg kellett róla győződnie, hogy Odaliet csakugyan szereti, szereti azon mélyen gyökerező szenvedélylyel, melyre tán csak egyszer képes az emberi organismus. Voltak pillanatok, melyekben elég erősnek képzelé magát, szerelmét véve támaszpontul, kiemelhetni sarkaiból egy ellenséges világot; de a lelki heroismus e költészete szétfoszlott, midőn tépelődő szelleme ez ellenséges világot elemezni kezdte.

Az első akadály, mely mindenekelőtt felüté fejét, midőn szerelmére gondolt, azon politikai különbség vala, mely őt Odalie atyjától elválasztá. Más viszonyok közt e nézetkülönbséget nem tekintette volna ily nagy akadálynak. És ebben igaza volt. A hol a politikai küzdelem elvek és nézetek közt folyik, a hol mindegyik fél csak becsületes meggyőződését hozza a harcztérre, ott a legszenvedélyesebb pártharcz -141- a politikusok közt, nem zárja ki a kölcsönös becsülést, sőt baráti vonzalmat az emberek közt. Küzdünk egymással, de becsüljük s nem akarjuk egymást megrontani. De ott, a hol az egyik fél részéről az érdek avatkozik a politikai elvharczba, ott a személyek még élesebb ellentétben állnak egymással, mint az elvek. S ez volt az eset Francziaországban az imperialismus és a republikánus oppositio között. A köztársaság hívei eszméikért, meggyőződésükért küzdöttek, azon nemes lelkesüléssel, melyet egy nagy ügy védelme olt az emberbe; a császári párt nem eszméit, hanem érdekeit védelmezte, nem meggyőződésért küzdött, hanem küzdött a kenyérért. A mint a következés megmutatta, a köztársaság diadala Francziaországban nemcsak az imperialismus politikai rendszerét buktatta meg, hanem megbuktatta a császárság híveit társadalmilag is. Az imperialismus minden támasza meg volt róla győződve, hogy midőn a császári rendszert védi, csak saját állását, tekintélyét, jövedelmét védelmezi. Így itélte meg Anatole Duploque tábornokot, és ebben nem csalódott. A tábornok nem azon hivatalnokokhoz tartozott, kiket tíz rendszer egymás kezébe szolgáltat, a nélkül, hogy elkopnának. Ő sokkal jobban exponálta volt magát a cæsarismus ügyében, politikailag is, az irodalomban is, semhogy más rendszer mást láthasson benne, mint elvtelen, hitelvesztett renegátot. Ez fényesebb, jövedelmezőbb állást biztosított neki érdemén felül, mint számos más társainak; de existentiáját feloldhatatlanul összeköté a cæsarismus uralmával. Duploque -142- tábornok nem volt erős jellem, de makacs a végletekig; s e makacsság kisebb szabású viszonyokban gyakran szívósabb ellenség a jellem szilárdságánál. A tábornok nem akarta leányát kényszeríteni, hogy kit válaszszon férjének, de fentartá magának megtiltani gyermekének oly összeköttetést, mely nem vala kedvére. Nem szokta ugyan leányát társaságokba kisérni, hol Odalie, ki anyját már gyermekkorában elveszté, rendesen nevelőnőjével vagy Constanceszal jelent meg; de azért nem volt titok előtte, hogy gyermeke egy republikánus izgatót tüntet ki kegyével. Voltak, a kik siettek megsúgni az apának minden való vagy koholt csekélységet, mely leányát s Anatolet illeté; hogy megóvják a tábornokot egy oly viszony lehetőségétől, mely őt urai előtt gyanússá tehetné. Duploque tábornok magától is ellenszenvvel viseltetett Anatole iránt, de a gondolat, hogy leányának viszonya ez emberrel őt politikailag compromittálhatná, ez ellenszenvet gyűlöletté fokozta. Egy alkalommal, midőn ismét megsúgták neki, hogy leánya feltünő hosszan társalgott a fiatal ujságiróval, kemény leczkét tartott gyermekének, kijelenté neki, hogy bármi czélja legyen vele Anatolenak, ő e viszonyhoz sohasem adandja beleegyezését s megparancsolá neki, tartsa távol ez embert magától. Odalie nem tette. A tábornok indolensebb volt családi ügyeiben, semhogy lépésről-lépésre ellenőrizze leánya magaviseletét, s másrészt jól tudta, hogy végre is tőle függ minden; és így Odalie megszeghette atyja parancsát a nélkül, hogy ez radikálisabb rendszabályokhoz -143- nyúlt volna ellenében. Anatole a dolgok ezen állásáról értesülve volt, részint Margaudné által, kihez most már gyakrabban eljárt, hogy halljon valamit kedveséről, részint Plangenet Constance, Odalie barátnője által, kivel az elmúlt télen megismerkedett; s ki – a mennyire az ismeretség ujsága, s barátnője iránti discrétiója megengedé, – czélzatos, de megérthető szavakkal tudtára adta Anatolenak, miszerint az út, melyen politikai pályáján halad, mindenre vezethet, csak Odalie birhatására nem.

Ily viszonyok közt Anatole csak úgy győzhette volna le Duploque tábornok ellenállását, ha elhagyja a zászlót, a melyet eddig lobogtatott s a császárság pártjára áll. Margaudné, ki többet foglalkozott ez ügygyel, mint barátom szerette, tanácslá neki, vállaljon hivatalt. És a tanács praktikus is vala. A tábornok, ha meggyőződik róla, hogy leánya az ifjút ellenállhatatlanul szereti, s Anatole hajlandó volna «megtérni», hogy kedvese kezét elnyerhesse, bizonyára kész lett volna neki az átpártolást lehetőleg megkönnyíteni. Anatole még azon korban volt, melynek a császárság alatt minden köpenyegforgatás iránt a megszokás által oly türelmessé lett közönség a politikai elvváltoztatást hajlandó lett volna elnézni, és már jelentékenyebb ellenség, semhogy a császári kormány aranyhidat ne épített volna neki, ha vissza akar vonulni. Duploque tábornok kétségkívül megragadta volna az alkalmat, két legyet üthetni le egy csapással; leányát boldoggá tehetni, s a császárságot egy hatásos -144- izgató veszélyes tolla ellen örökre biztosítani, nem is tekintve azon hasznot, mely reá nézett volna, mint urának önfeláldozó szolgájára, ki kész saját gyermekét feláldozni a császár érdekének. E kilátások azonban még csábítók sem valának Anatolera nézve. Becsületére válik barátomnak, hogy akárhányszor ajánlották neki, adja el tollát szíve kedveért, még csak nem is gondolkozott a tárgy felett, hanem mindannyiszor napirendre tért felette, mint oly kérdés felett, mely még vitára sem érdemes. Mindenben kételkedett Anatole, csak abban nem, hogy képtelen volna eszméiről lemondani; nem hitt semmiben, végre még saját szerelmének kitartásában sem, de egyben rendületlenül élt hite: meggyőződésének szeplőtlen tisztaságában s megingathatatlan erejében. Mert azon sajátságos ellentét, mely Anatoleban az ember és politikus közt feltünő vala, mintha naponként növekedett volna. Az erő s a gyöngeség megosztották maguk közt a nyilvános és a magán embert, s ennek habozó kételyei és társadalmi gyarlóságai amannak rendíthetetlen hitével és azon puritán szigorral egyesültek, mely lehetetlenné tesz minden, még becsületes megalkuvást is a körülményekkel.

Lett volna még egy mód, mely némi reménynyel kecsegtetett. Ha Anatole kész volna lemondani, nem politikai elveiről, hanem azok szolgálatáról, tán nem lett volna lehetetlen Odalienak apja ellenkezését megtörnie. Nem kellett volna apostasiát követnie el politikai hitén, csak visszavonulnia a közélet mezejéről s oly foglalkozás után -145- látnia, melynek semmi köze a politikához. De bármily csábító lehetett volna e gondolat egy ifjú számára, ki pályájának még csak kezdetén állt, Anatole kénytelennek látta magát a boldogságnak ezen netán lehetséges feltételéről is lemondani. Nem nagy fáradságába került volna azon névnél és ismeretségeknél fogva, melyekkel birt, más alkalmazást, más életpályát keresnie, de nem volt reménye, hogy más téren sikerrel működhessék. A nevelés, melyet nyert, s főkép az, melyet magának adott, csak egy pályán tették őt képessé nem közönséges sikerre: a politikain. Hajlamai pedig csak egy életet tettek rá nézve kivánatossá: a nyilvános életet. Ennek daczára azonban kétségkívül «megélhetett» volna bármely más pályán is, de e kilátás vajmi csekély vala rá nézve, főkép ha kedvesével hozta kapcsolatba. A zajtalan polgári életmód, fényűzés, de egyszersmind nélkülözések nélkül, egy rendes munka és csendes szerelem közt megosztott élet: csábító kilátás az emberek nagy többségére nézve, s a túlnyomó szám aspirátióit kielégíti; és elfogadható jövő egy erős lélek számára, mely önmagában, saját szívében birja a boldogság minden előfeltételeit, s ki a viszonyoktól nem vár többet, mint hogy ez előfeltételeket lehetetlenné ne tegyék. De Anatole egyik sem volt e kettő közől. Misem állott távolabb természetétől, mint azon nyárspolgári megelégedés, melynek a törvényes hitves alattomban értetődő szerelme és némi ügyessége a családi étlap elkészítésében kielégítik minden vágyait. De másrészt nem birt -146- többé a lélek azon határozottságával sem, mely midőn a válaszúton áll, képes oly választásra, mely nagy lemondással jár, a nélkül, hogy utóbb megbánná elhatározását.

Ehhez járult még egy végzetes ellentét Anatole természetében, mely még kedvezőbb viszonyok közt is problematikussá tehette volna rá nézve a boldogságot. Mintha teljes mértékben örökölte volna szüleitől azon tulajdonokat, melyek az egyiknek könnyelmű tévedéseit, a másiknak kora halálát okozták, Anatole életmódjában s erkölcseiben telivér gyermeke volt a frivol, felületes Párisnak, mint volt atyja; szerelmében az ábrándra hajlandó, a csendes, tűrő, szenvedésre fogékony, mint anyja. E tulajdonok két ember közt megoszolva, azon eredményre vezettek, hogy Flavigneux Anselme sajátján kívül még fia minden vagyonának is nyakára hágott, s ez áron hangadó szerepet játszott a párisi könnyelmű világban; s hogy Flavigneux asszonyt ily férj oldalán, ábrándos lelke s meg nem értett szíve a lassú elhalás karjába taszíták. Egy emberben egyesülve e tulajdonok, oly körülmények közt, minőkben Anatole élte át ifjúságát, szükségkép oly összeütközésre vezettek, melynek megoldása a boldogság alig lehetett volna. Mélyen érző szív nélkül Anatole boldog lehetett atyja módjára, kinek egy zajos mámor volt egész élete; apjától örökölt könnyelműsége s azon rideg tapasztalások nélkül, melyekben rövid múltja bővelkedett, Anatole boldog lehetett volna, mint lett volna anyja, egy őt megértő férj oldalán. -147-

És e természet mellett, mely már annyi szenvedés csiráját rejté magában, Anatole oly nőt szeretett, ki jellemében hasonló ellentéteket egyesített; szeretett egy ragyogó szépségű leányt, kiben ész és szív, hiúság és erő, kaczérság és érzelem egymást teljesen ellensúlyozták!

Számtalanszor bele gondolta magát Anatole e csendes életmódba, mely a boldogság zajtalan nemének oly kedvező. Látta magát, mint tíz-tizenöt ezer francos társulati hivatalnokot, vagy másnemű hasznos és munkás tagját a társadalomnak, ki napi munkája után hazatér családi körébe; kifestette magának ez életet a lehető legnagyobb kellemekkel, kicsinyes scrupulositással kisajtolt e gondolatból minden kellemes, élvezetes elemet, a mi csak benne volt, – de ha e középsorsú polgári háztartásba magát és – Odaliet belegondolta, nem egyszer keserű kaczajra fakadt.

Odalie szép volt, eszes volt, s bírt mindazon tulajdonokkal, melyek a nőt az úgynevezett nagyvilági szereplésre képesítik. Meg tudta becsülni a férfiban az értéket, de hiúbb volt, semhogy olyak bámulatára is ne vágyjon, kik iránt igen kicsinylő véleménynyel viseltetett! volt szíve, de azért kaczér volt, s mintegy életszükségletté vált rá nézve tetszeni. Az első évben, midőn a társaságba bevezettetett, még sokkal gyermekebb vala, semhogy Párisban feltűnjék; de a második évben szépsége és elméje már oly ragyogóan léptek fel, hogy a fiatal leány az imperialistikus körök legünnepeltebb hölgyeinek egyikévé lett. A fény, mely övezte, a -148- bámulat, mely minden léptén kisérte, nem tették képtelenné az érzelemre, s nem birták szívét elfordítani attól, kinek láttára először dobbant fel hangosan; de elkényeztették annyira, hogy oly életmód, minőt Anatole a politikai pályáról visszavonulva nyújthatott volna neki, többé nem tehette volna boldoggá. Előnyei úgy, mint hiányai képtelenné tették Odaliet a boldogság azon nemére, melyet tán helyesebben nevezhetünk békés polgári megelégedésnek. A nagy világ gyermeke volt ő, annak nagy előnyeivel és apró gyarlóságaival, de ez apró gyarlóságok is elegendők valának arra nézve, hogy Anatole lemondjon a gondolatról: ily jövőt ajánlani szerelmesének. Odalie nevelése nem volt körülményeihez alkalmazva. A tábornok nagy jövedelemmel rendelkezett, de azt szolgálatából, nem vagyonából vonta. S e bizonytalan jövedelmi forrás daczára oly nevelést adott gyermekének, s oly életmódhoz szoktatá, mely ugyan megfelelt apja jövedelmének, míg szolgálatban állt, de nem állt arányban atyja vagyonával. Ily nevelés, ily szokások mellett, lehetne-e boldogsága teljes, ha légköréből kiragadtatnék?

Anatole annálinkább nemmel felelt magának e kérdésre, mert azt hitte, nem bizhatik Odalie szerelmében. A leány magaviselete ugyan megczáfolhatlanul hirdette szíve érzelmeit, de Anatole nem mert hinni azok maradandóságában. «Miként is szerethet, s vajjon mit szerethet bennem Odalie?» kérdé ilyenkor magától. «Alig találkoztunk eddig félévről félévre, s mindannyiszor társaságban, idegenek -149- közt, száz figyelő szem ellenőrzése alatt. Ha van bennem valami, a mi méltóvá tehet szerelmére, vajjon ismerheti-e ő azt? A társaság etiquette-szabályai bizonyos mértékig mindenkit kivetkőztetnek individualitásából, s Odalienak csak ritkán, csak pillanatokig lehetett bennem azt látnia, a mi vagyok, nem azt, a minek a világban látszunk. Száz annyit van mások társaságában, mint az enyémben, s vajjon lehetséges-e, hogy a kör, melyben naponként mozog, s melybe én be nem léphetek, ne törölje ki lelkéből annak emlékét, ki csak a szív kivételes ünnepnapjain jelenhet meg előtte néhány pillanatra, s még ekkor is csak tekintetével sejtetheti vele azt, mit mások százféle variácziókban zúgnak fülébe? Azon körökben, melyekben ő él, ha hall valamit rólam, az csak rossz szokott lenni, még az igazság rovására is; a rágalom naponként megújul s a vádlott csak hosszú időközökben léphet eléje, és ekkor is van-e a mit védelmére felhozhat? – Meglehet azonban, hogy csakis ez tartja benne ébren az irántam való érdeket. Tán únja ez embereket, únja a viszonyokat, melyek közt napjai letelnek; tán hizeleg önérzetének megvethetni a tömeget, mely a társaságban a hangot adja, s őt bámulatával környezi, – s oly embert tűntetni ki a többiek felett, ki mindenben idegen ezektől. És ha így van, – nem kell-e akkor szerelmének csökkennie azon távolsággal együtt, mely ma egymástól elválaszt? Ha az érdekli, a mi viszonyaimban nem mindennapi, vajjon nem fogna-e meghidegülni irántam, ha a megszokás -150- szintén mindennapivá tenne rá nézve? – Odalie hiú, nem közönséges mértékben. Mindenkinek vannak igazságtalan ellenségei és részrehajló barátai. Ki tudja, nem akadt-e nekem is ilyenem Odalie közelében, ki tudja, hogy-e gyermek szerelmének nem főtényezője-e az, a mit tőlem vár, a mire képesnek tart? A nők ritkán tudnak mértéket tartani itéletökben; s főkép, ha a szív közbeszól, gyakran a legeszesebb nők a legindokolatlanabb véleményekre vetemednek. Nem lehet-e hogy Odalie túlbecsüli képességeimet, s ha reményében csalódnék, e csalódás csak szerelmét csökkentené? S ha így van, vajjon szerethetne-e még akkor is, ha lemondva pályámról még a reményt is elvesztené, melylyel hiúsága kecsegteti? – És egyáltaljában, szeret-e engem ez a leány? Nem puszta kaczérság-e az érdek, melyet irántam mutat? – Ki tudja, nem annak köszönhetem-e a szerencsét, általa megkülönböztettetni, hogy oly fajához tartozom az embereknek, mely az ő köreiben csak gyéren van képviselve, hogy csak kiegészítő részét képezem udvarlói tarka gyüjteményének, hogy nem is úgy néz rám, mint egyénre, hanem mint egy faj képviselőjére, kit a torzonborz szakáll és szegletes modor hiánya épen arra qualifikál, hogy egy kaczér nő udvarlói közt Páris egyik nem számos, de «érdekes» faját, a republikánusokat képviselje, – hátha nem vagyok más, mint hézagpótló egy gallériában, melyet a művészet barátja odaakaszt a többi kép közé, csak azért, hogy gyüjteményéből egy iskola se hiányozzék? -151-

De hátha mégis, – hisz én még oly kevéssé ismerem Odaliet! – hátha mégis szeret? Nincsenek-e a nők közt is kiváló természetek, melyek feletti itéletünkben sohsem jöhetünk tisztába magunkkal, ha hétköznapi lelkek mértékét alkalmazzuk reájuk? Nem lehet-e Odalie egyike azon magasztos jellemeknek, melyeket a természet kaczérkodása pillanataiban alkot, hogy önmagát bámultassa bennök? Nem lehet-e megáldva a jellem azon classikus fenségével, mely csak azért nem veszélyes mindenkire nézve, mert a többség képtelen azt megérteni? – Lehet-e mindennapi lélek ő, ki két éven át nem változott egy ember iránt, kit még alig volt módjában megismerni? Közönséges szív-e az olyan, mely érzelmeit így meg tudja védeni minden támadás ellen, a nélkül, hogy más támogatásban részesülne, mint melyet saját szerelméből merít? – Odalie hiú. De vajjon, ha e hiuság irányadó tényezője volna jellemének, képes volna-e éveken át kitüntetni egy embert, ki önszeretetének sohasem okozott mást, mint fájdalmat, azok felett, kik naponként versenyt áldoznak hiúsága oltárán? Odalie kaczér. De ha e kaczérság több volna véletlenül elsajátított modornál, ha jellemének organikus büne volna, vajjon nem találna-e hálásabb mezőt kaczérságának, mint egy szegény ujságírót, egy rövid életű kis bogárt, mely néhány napig úszik a politikai élet felszínén, hogy aztán örökre eltünjék, – vajjon tulajdoníthatna-e a puszta kaczérság becset oly embernek, kinek csak szíve és tolla van, olyanok felett, kik fényes nevet és vagyont -152- raknának lábai elé, azon haszontalan ballaszt nélkül, melynek kaczér nő a szívet tekinti? Igen, Odalie hiú és kaczér, – de vajjon e kis gyarlóságok nem csak arra szolgálnak-e, hogy nagyobb hiányoktól megóvják? Nem hétköznapi természetekre gyakran életszükséggé válik egy-egy percze a kicsapongásnak; ez a mentő szelep lelkükön, mely azt az erőszakos explosióktól megóvja. Ismertem hiú nőt, ki szeretett, és kaczérat, ki hű tudott lenni, és ismertem szende ibolyát, mely egymásután változtatta kedveseit, és minden trónváltozásnál szemérmesebben süté szemét a földre. Hiúság és kaczérság oly tulajdonok, melyeket elvontan tekintve kárhoztatnunk nem lehet, s melyek csak vagy mint a jellem hibájának áruló jelei, vagy mint gyakran sok rossznak forrása, szoktak a világ által elitéltetni. Oly gyarlóságok, melyek a szerelmest gyötrik, – de megférnek a szerelemmel.

Nem kisérhetém figyelemmel Odaliet másutt, mint társaságban. Nem ismerem otthonában, nem láttam minő a barátságban, minő a családi viszonyokban. Csak sejthetem, minő a szerelemben. A mi itéletemnek támpontul szolgálhat, nem más, mint egy ünnepelt szépség magaviselete diadalainak színhelyén, bámulói körében, – vajmi ingatag alap, főkép arra nézve, kinek részrehajlatlanságát szíve már előre megvesztegette! Nem tudhatom, nem létezik-e több hasonmásom a világon, – kik felosztva a hét egyes napjaira – Duploque tábornok salonjában egyenként ugyanazon kitüntetésben részesülnek, mely engem oly boldoggá és boldogtalanná -153- tesz egyszerre? Ki tudja? – ma egy császári alpréfet, holnap egy legitimista, holnapután egy gárdakapitány, aztán egy orleanista, egy művész, egy pénzember, egy gavallér, – s kivételes alkalmakra, a házon kívül villámhárítóul mindezek számára egy republikánus ujságiró?

Ah Odalie, daemon vagy-e vagy istennő? – –

De nincs jogom rosszat tenni fel róla. Hátha valóban szeret, s szeret azon magasztos önfeláldozással, azon kitartó bátorsággal, melylyel a gyönge nők néha a teremtés urait megszégyenítik? Hátha képes volna szerelméért lemondani azon fényről és gyönyörökről, melyek eddig képezték életét, hátha érezne magában kedvet egy szegény ház úrnője lenni, melyet egészen eltölt szerelmével, egy ember üdvözítő angyala, kitől csak azt kívánja, hogy támogassa szerelmében? Ki tudja minő áldozatokra volna képes Odalie azért, a kit szeret?

És, ha szeretne is ennyire, ha képes volna szerelméért ily áldozatra, ha képes volna is nemcsak elszánni magát az ily életre, hanem azt meg is kedvelni, – vajjon biztosíthatná-e ez boldogságunkat? Lehet-e két szerelmes egyike boldog a nélkül, hogy a másik is az legyen? s vajjon kielégíthetne-e engem az ily nyugalmas élet, melynek rendes voltát csak egyhangúsága mulja felül? – Meglehet, hogy egy ideig, tán néhány évig is, a szerelem boldogságának élvezete képes volna annyira elfoglalni, hogy ne vágyjam más után, – de tűrhető volna-e rám nézve hosszabb időre e gépies csendes életmód, mely nem nyujt semmit, a miért -154- lelkesülnünk lehetne? Élni rendszeresen, dolgozni egy nap annyit, mint másnap, vasárnap pihenni, naponként ugyanazon étvágygyal leülni a megszokott asztalhoz, melynek programmja már előre meg van határozva a kalendáriomban, e mellett évenként egy-egy honpolgárral megajándékozni a társadalmat; megöregedni lassan, meghalni tisztességesen, eltemettetni zaj nélkül, megsirattatni a család által mint becsületes családapa, ki családjáért szorgalmasan dolgozott és gyermekeit rendesen elküldte az iskolába, a szomszédok által mint loyális polgár, ki adóját híven megfizette, s nem okozott soha bosszúságot a felsőbbségnek, – aztán elfeledtetni, mint egyik lánczszeme azon óriási zérusnak, melyet az emberek túlnyomó része alkot, – ah, pokolba az ily élettel! Oh, nem vetem meg azon polgári erényeket, melyek egyedül biztosítják a társadalom fenmaradását. Tisztelettel emelek kalapot a népnek minden tagja, e nagy ismeretlennek minden eleme előtt, – ő nélkülök nem volna miért lelkesülnünk, miért küzdenünk; és kész vagyok éltemet, mindenemet feláldozni nemzetem szolgálatában, – de visszalépni a nagy tömegbe, elenyészni a jótevő mindennapiságban, semmivé lenni, midőn valami valánk, – nem! ez ellen természetem minden íze fellázad! Meglehet, ha más körben nevelkedem, boldog lehetnék ily életben; de a ki egyszer megízlelte a politikai pálya izgalmait, melyre nem a véletlen vagy a kenyérkeresés vezette, az nem fog e pályától többé megválhatni. Csalódás, elkeseredés, politikai tönkrejutás letaszíthat a közélet -155- teréről, erőszakos viszonyok elzárhatják azt előlem, de hogy önkényt lemondjak róla, hogy elhagyjam eszméimet, melyek lényem jobb felét képezik, – nem, ezt nem tehetem még szerelmem kedveért sem. Úgy érezném magam, mint a szárazra vetett hal, mint a növény, melyet idegen égalj alatt idegen talajba átültetnek, s mindkettőnek sorsa az enyészet. A politikai élet oly szükségletté vált már rám nézve, melyről le nem mondhatok a nélkül, hogy lelkem fele utánna ne szakadjon. Érzem, hogy boldogtalannak kellene lennem oly életben, mely leszorítana a politikai térről, s bármennyire imádjam Odaliet, érzem, hogy szerelme nem volna képes veszteségemet pótolni. Nem mintha kevésbbé csüggném szerelmemen, mint eszméimen, – jobban szeretni mint én, nem lehet. De egyiránt lelkesülök érted hazám szabadsága és érted szívem szerelme! Lelkem két fele vagytok, egyik oly drága előttem, mint a másik. S ha kedvedért lemondanék politikai eszméimről, ez annyi volna, mint lemondani magamról. Nem volnék többé én; s vajjon a lélek, mely önmagát megfosztá legnemesebb eszményeitől, képes volna-e boldoggá tenni egy roncsolt szívet, mint az enyém, s egy szerelemtől túláradó kebelt, mint a tied Odalie?

Nem lehet! bármit gondoljak, bármint gyötörjem elcsigázott elmémet, – nem találok sehol egy pontot, hol megnyughatnám, – a legkínzóbb kételyek zavaros raja támadja meg elmémet, – és semmi a mi vigasztalna, semmi a mi kivezethetne e borzasztó chaoszból! – Mi lesz ennek vége? -156- el fogom-e tűrhetni e helyzetet a nélkül, hogy szívem megszakadna, eltűrheti-e eszem a nélkül, hogy meg ne zavarodjék?

Ah! még e gondolat is elborzaszt, – ne gondoljunk többé reá!

De ah! lehet-e rád nem gondolni Odalie!?»

Íme azon elmélkedések, melyek közel egy éven át szinte kizárólag foglalkoztaták Anatole elméjét. Százszor és százszor elgondolta magában ezeket és mindannyiszor ugyanazon eredményre jutott. Nem volt napja az évnek, melyen latra ne vetette volna jövőjének minden eshetőségeit, s melyen e fájdalmas kételyek útját be nem futotta volna, hogy végén ismét ott álljon, a honnan elindult. E szomorú körfolyama az eszméknek a meddő töprengések azon örvénye felé ragadá őt, melyben a rögeszmék születnek.

Nem egyszer, midőn mélabúsan maga elé meresztett tekintettel találtam szobájában ülve, aggódni kezdtem, hogy a lelki kór, mely kínzá, valóságos betegséggé válhatik, mely a Bicêtret népesíti meg. Nem volt előtte bizonyos semmi, csak az, hogy a jelenben szereti Odaliet, s hogy sohsem lehet vele boldog, – minden egyéb gondolat, mely agyát megszállta, a kételyek beláthatlan sorát vonná maga után.

E szakadatlan, naponként megújuló kínos töprengések néhány hó alatt oly apathiába taszíták Anatolet, mely valami kimondhatlanul otthontalan benyomást tett az emberre. Lelke annyira elveszté minden ruganyosságát, hogy úgy látszott, mintha kiveszett volna belőle még az is, a mi abc-jét teszi -157- minden vonzalomnak: a vágy, kedvesét láthatni. Nem csak hogy nem kereste az alkalmat Odalieval találkozhatni; hanem még a kínálkozó alkalmat is elmulasztá. Margaudné, vénasszonyos túlbuzgóságában mindenkép igyekezett volna kedvencz gondolatát előmozdítani; de Anatole nem volt fogékony terveire. Nem tartá fenn a Constanceszal való ismeretséget sem, pedig világos lehetett előtte, hogy ha egyáltaljában van mód benne ideálját láthatni, azt legkönnyebben Plangenetné barátsága nyújthatja. Anatole nem kereste ezt, nem használta amazt. A nyár első hónapjaiban még megtette azt, hogy hetenként néhányszor kiment Passyba, hova Duploque tábornok már májusban kiküldé leányát, s hol Odalie, midőn először meglátta kertjéből Anatolet, mindennap ott várta a ház előtti verandán, honnan legalább köszönését fogadhatá. Nehány hónapon át minden másod, harmadnap itt váltott egy pillantást a két szerelmes, – a leány rendesen ott várta Anatolet ugyanazon helyen, mintegy néma biztosítékát nyújtva szerelmének, – és Anatole egy ideig öntudatosan élvezte azon fájdalmas gyönyört, melyet elérhetetlen ideáljának látása okozott, – de lassanként belefáradt az élvezetnek ez emésztő nemébe, s a helyett, hogy Passy főutczáján tegye esti sétáját, szobájában fel s alá járva átengedte magát lélekölő kételyeinek, azon tájékozatlansággal, azon érzéketlenséggel, mely nem egyszer a megőrülés bevezetése. A skepsis szelleme annyira aláköté lelkének minden erejét, hogy nem mert remélni s nem bírt lemondani. -158-

Mélabúsan találtam szobájában ülve.