XIII.

Közeledett a tél; a harmadik, mióta Anatole és Odalie egymást ismerték, s Anatole azon határozatlansággal ment elébe, mely vagy a könnyelműségnek, vagy az elcsigázott lélek apathiájának gyümölcse. Minden gondolata Odalie körül forgott, egész éjszakákon át e gyermek alakja tartá távol az álmot szempilláitól, de hogy mit fog tenni, ha vele ismét találkozik, arra nem gondolt.

Egy deczemberi napon az utczán Plangenetnével találkozott. Köszönésére Constance megállítá kocsiját, mi Anatolera nézve felhívás volt oda sietni. «Bocsánat, hogy megállítom», szólt Plangenetné, midőn Anatole a hintó ajtajához lépett, «csak azt akartam önnek mondani, hogy jöjjön el szombaton este theára, ha valakit látni akar.»

Constance elpirult e szavakra, s kocsisának jelt adott a tovább hajtásra, mielőtt Anatole még felelhetett volna.

Három nap választá el Anatolet a szombattól. Tudta, kiről van szó, s tudnia kellett, hogy Constance a mit tett, nem tette volna másért, mint -159- Odalie kedveért. Tehát Odalie találkozni akar vele, s ezt tudtára adja nyiltan, őszintén, minden tartalék nélkül. A ki ismerte e gyermeket, tudhatta, mily önlegyőzésébe kellett e lépésnek kerülnie. Más ember el lett volna ragadtatva, ha kedvese kétségbevont szerelmének ily bizonyítványát veszi: Anatole már alig tudott neki örülni. A kitüzött napon meglátogatta Plangenetnét, inkább udvariasságból, melylyel a nőnek tartozni vélt, inkább azért, mert gyönge vala visszautasítani a kinálkozó alkalmat, semmint azért, hogy rég nélkülözött ideálja társaságát élvezze.

Soha szerelmes sajátságosabb s egy szerető szívre nézve szokatlanabb érzelmekkel nem ment az első találkozásra, melyet nem adott, hanem kapott, mint Anatole. De e találkozás rést tört apathiáján. Odalie oly szép volt s oly elragadó, minőnek Anatole még sohsem látta. Mintha, érezve a helyzet abnormis voltát, midőn magát egy harmadik helyen találta szerelmesével, szépsége fényével s női méltósága ellenállhatlan ragyogásával akarta volna azt Anatolelal feledtetni: a leány összeszedte szépségének s szellemének minden báját, hogy az egyensúlyt helyreállítsa. Ha Anatole, Constance salonjába nyitva, ott Odaliet egyedül találja, aligha tudott volna féket vetni érzelmeire, s lábához borulva elmondta volna neki, hogy imádja, aztán kérte volna, vesse meg, mert ő sokkal nyomorultabb, mintsem szerelmére méltó lehetne. De midőn Constance lépett elébe s némi zavarral nyújtá kezét az ifjúnak, Anatole sokkal jobban érzé helyzete előnyét, -160- semhogy néhány perczczel utóbb, midőn Odalie megjelent, ne tudott volna uralkodni érzelmein.

E télen, részint Constance salonjában, részint társaságokban, Anatole többször találkozott Odalieval, mint bármikor. Barátomnak lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e gyermek napról-napra imádandóbb lesz. Szépsége, mely a mult év óta ismét nagyot haladt, mind jobban fejlődő elméje és a szokásban nyert ügyessége által támogatva, még ünnepeltebbé tevé őt, mint azelőtt. Személyiségének varázshatása alatt Anatole enyészni érzé azon apathiát, mely lelkét elnyomva tartá s midőn szemben állt a leánynyal, pillanatokra ismét oly erőt érzett szivében, minőre csak az első szerelem képesít. Odalie kezdetben tartózkodóbb volt iránta, mit helyzete követelt; de ez Anatole lángját még fokozta s január hetedikén a két szerelmes azon boldogító öntudattal tért haza, hogy szerettetik, – hogy a másik félreérthetlenül bevallá neki szerelmét.

Hozzájárult még egy csekélység, a véletlen gyümölcse, de mely Anatolera nézve legalább annyi volt, mint Odalienak nyilt vallomása. Egy estve társaságban, Anatole Odalie és nevelőnője közé került az asztalnál. Hogy annál zavartalanabbul társaloghasson egyik szomszédjával, nem mulasztá el a másiknak poharát lehető gyakran megtölteni. Blanche kisasszony nem volt ellensége Champagne nedvének s jó ismerős házánál nem tartván szükségesnek szerfelett korlátozni ínyének ártatlan vágyait, minél többször alkalmat nyújtott szomszédjának a Ganymedes szerepére. A dolog vége az lett, -161- hogy a bor megoldá a jó Mlle Blanche nyelvét s vacsora után, azon bőbeszédűséggel, melyre a nők csak képesek, elmondta Anatolenak, hogy Odalie már három év óta szerelmes belé, nem mulasztván el felhordani mindazon részleteket, melyeket tudott s melyek a gyermek érzelmeinek különféle fejlődési stádiumait jelezték.

Odalie vallomása, Constance magaviselete s Mlle Blanche elbeszélése, melyet a véletlennek köszönhetett, rövid pár hét alatt kiragadták Anatolet kedélyének szomorú fásultságából, de csak azért, hogy új szenvedésekkel sújtsák; adtak lelkének ismét némi fogékonyságot, hogy képes legyen ismét – érezni szenvedését.

Mert, ha kedvesének látása s azon varázsszerű hatás, melyet a leány Anatolera gyakorolt, képes volt vele néha feledtetni azon reménytelen jövőt, melynek gondolata kétségbeejté, ha Odalie mellett átengedte magát perczekre egy képzelt boldogság élvezetének, azon rövid gyönyört, melyet a jelen nyújtott, Odalie kaczérsága minduntalan megzavarta.

A leány naponként szebb és naponként kaczérabb lett. Sohsem láttam még nőben a szív és jellem legnemesebb tulajdonait oly mértékben párosulva a felületes asszonyi gyöngeségekkel, mint e fiatal leányban. E szerfelett hiú s mondhatnám, szenvedélyesen kaczér nőnek szivében mély érzés, jellemében rendkívüli erő lakott. Az ily nő szerelme már magában véve folytonos gyötrelem. Odalie Anatolelal szemben szerető nő volt, ki érzi nemének gyöngeségét s örömmel hajlik meg ama férfi -162- ereje előtt, kit magának választott, – másokkal szemben valódi typikus alakja a párizsi társaságnak, egy kedves, szép, eleven, folyton csevegő nő a nagyvilági nők azon kiváltságos fajából, kiknek nem a kaczérság egyik vagy másik fegyvere, hanem egész arzenálja áll rendelkezésökre, kik tudnak szendék és elbizakodottak, bátortalanok és vakmerők, szótalanok és fecsegők lenni a szükséghez képest.

Odalie kaczérsága, mely még inkább növelte udvarlói számát s melyet Anatole, míg nem szerette a leányt, tudott objektive méltányolni, mint szépségének egyik tényezőjét, most sok fájdalmat okozott Anatolenak. Az ifjú nem egyszer keserű szemrehányásokat tett miatta kedvesének; s Odalie azon mód által, melyen azokat fogadta s melyen magát menteni igyekezett, mintegy elismerte Anatole jogát, neki szemrehányásokat tehetni; a nélkül azonban, hogy hajtott volna rájok. Ez apró epizódok számos surlódásra adtak alkalmat s a saison két hónapja alatt Anatole és Odalie nem mint két egymást értő szerelmes, hanem úgy viselték magokat, mint két ellenfél, kiknek mindenike meg akarja törni a másikat, mert győzelmét csak akkor tarthatja teljesnek, ha ellenesét meghódolva látja lábai előtt. Valóságos harcz volt ez ifjú férfi és leány közt, egész estvéken keresztül, melyben Odalie kaczérságát Anatole azon tettetett közönynyel igyekezett megtörni, melyben mester volt s mely férfiaknál a nők kaczérságát pótolja. A harcz hullámzott, hol egyik hol másik fél került felül, de a végleges -163- győzelem a – szenvedésé vala. Láttam e télen Anatolet félig idegen emberek társaságában, a kicsapongó vígság azon keserű nemével értekezni a nap legújabb botrányairól, mely az elnyomott szenvedésnek erőszakos takarójául szolgált, mialatt Odalie öt-hat ember eszét zavarta meg, – szemével szüntelen keresve kedvesének egy engesztelő tekintetét; láttam Odaliet a haragtól remegve várni arra, ki nyugodtan sétált a corridorban, egy czigarettet füstölve, vagy néhány lépésnyire tőle egészen elolvadni látszott egy kaczér bankárnéval való beszélgetésben s oly pillantásokkal és taglejtésekkel kisérte beszédét, mintha legalább is Romeo nyelvén szólna hozzá, pedig voltakép a börze természetéről tartott neki értekezést, melyről madame nem képzelhette, miként bírhat oly vonzerővel élete párjára. De mit fessem önnek e meddő tusát, melyet két szív küzd egymással s melyből hasznot csak a fájdalom vonhat? Ön tudni fogja, mennyi alkalma, mennyi száz és százféle módja van egy nőnek és férfinak, egymást társaságban apró, mások előtt láthatatlan tűszúrásokkal kínozni. Anatole és Odalie e szomorú küzdelem egész fegyvertárát kimeríték egymás ellenében.

S vajjon miért? fogja ön kérdeni, mint kérdém én is magamtól és tőlök. Anatole Odalie kaczérságát vádolá, ez tagadta, vagy Anatole közönyösségére hivatkozott. S vajjon ki vala hibás?

«És még Flavigneux úr meri Odaliet kaczérsággal vádolni! kiálta fel előttem e télen Constance, midőn egy ízben meglátogattam. – De jó, tegyük -164- fel, hogy igaza van, hogy barátném csakugyan kaczér. Nincs-e rá joga? nem kénytelen-e az lenni? Vegye fel ön e gyermek helyzetét. Mindennap megtörténhetik, hogy apja azt mondja neki: hallottam, hogy tegnap ismét kizárólag azzal a republikánussal foglalkoztál, nem mégysz többé sehová! Odalie a múlt nyáron egy előkelő kérőt visszautasított s most készül kosarat adni egy másiknak, kibe a tábornok annyira belebolondult, hogy maga hozzá menne, ha tehetné. Barátnémnak óvakodnia kell apja gyanúját felkölteni, nehogy otthon tartsa, – hogy pedig ez mit jelentene Anatole úrra nézve, azt ön jól tudja. Mi természetesebb tehát, mint az, hogy kaczérkodik? Rá fogják mondani, hogy hiú, kaczér és szívtelen, – mit bánja ő? jobb ha atyja azt hiszi róla, hogy nincs szíve, mint ha megtudja, hogy van. Anatole úr lehetne oly igazságos iránta, hogy ne rójjon fel neki bűnül oly áldozatot, melyet tulajdonkép érette hoz. De különben is, nem jogositja-e ő maga is kaczérságra Odaliet saját viselete által? Higyje el nekem, a férfiak is tudnak kaczérok lenni, s én nem tudom, Odalie és Anatole közt nem az utolsót illeti-e meg e tekintetben a koszorú. Ha az ön barátja igazán szereti Odaliet, valóban ideje, hogy felhagyjon eddigi modorával s ne kínozza tovább e szegény angyali teremtést, ki gyöngesége érzetében szinte félelemmel tekint reá s ki, ha tesz valamit, a mi Flavigneux úrnak panaszra ád okot, azt csak önvédelemből teszi. Nem illik férfihoz egy gyönge nőtől e jogot megtagadni.» -165-

Ezekhez, a miket Plangenetné hozott fel barátnéja védelmére, én még egy okot véltem csatolhatni. Odalie, midőn két évi ismeretség után, mely alatt Anatole viseletét nem tekintheté a szív szempontjából szabatosnak, kedvesének találkozót adott, oly lépésre határozá el magát, mely természetének gyöngédségével merő ellentétben állott. Nagy lelki küzdelmeken kellett a leánynak keresztül mennie, míg elszánta magát, Constance barátságát igénybe venni. Meglehet, azt hitte, hogy e lépéssel, melyre azután határozta el magát, hogy atyja egy új kérőt vezetett a házhoz s azt beleegyezéséről előre biztosítá, – megtöri a jeget s Anatole úgy fog fellépni, mint ő egy szerető férfitól várta, hogy siettetni fogja a krizist, mely előbb-utóbb elkerülhetlen lesz, hogy megkezdi a harczot atyja ellenszenvével s – a hol harcz van, ott a diadal sohasem lehetetlen. Talán azt várta Odalie, hogy Anatole oly határozottsággal fog fellépni, minőre ha férfi volna, önmagát képesnek érezte; s látván, hogy várakozásai nem teljesültek, meg akarja magát bosszulni kedvesén. De lehet az is, hogy nem gondolt minderre, hogy csak azt érzé, miszerint női méltósága ellen vétett, midőn ama lépésre elszánta magát; s ezt most azon kaczérsággal vélte helyrepótolni, melyet a női hiúság gyakran tart a női méltóság attributumának.

De bármennyire menthető vala is Odalie magatartása, annyi áll, hogy kaczér volt, s hogy oly lélekállapot, mint az Anatoleé, nem vala alkalmas arra, hogy ilynemű okoskodásokkal törje le hegyét -166- ama nyílnak, mely szivét oly érzékenyen megsérté. Meglehet, ha Anatolenak a körülmények kedvezése, vagy az erő, melyet egy egészséges lélek önmagában érez, reményt adtak volna egy boldog jövőre, nem szenvedett volna annyit Odalie kaczérsága által, sőt talán képes lett volna azt kimenteni maga előtt. De e szív már többet szenvedett, semhogy ily önuralomra képes legyen. Azon apathiát, mely a mult évben lelkét lenyűgözve tartá, most, mióta kedvesével gyakrabban találkozott, bizonyos beteges ingerlékenység váltá fel, mely százszorta fogékonyabbá tette minden kellemetlenség iránt, mely Odalietől származott, mint lett volna különben. E sokat hányatott szív, midőn nem látott jövőjében pontot, melyen megnyugodhatnék, görcsös lázzal ragadta meg a jelen azon röpke pillanatait, melyekben azt hitte, hogy élvezheti a boldogságot. S így Odalie kaczérsága, mely a jelen arasznyi boldogságát megzavarta, – kétszeresen fájt annak, ki e boldogságról a jövőre nézve már ábrándozni sem tudott.

Anatole nem volt féltékeny a szó közönséges értelmében, a mennyiben nem tette fel Odalieről, hogy képes volna őt megcsalni, neki szerelmet hazudni, midőn azt nem érez. De e gondolat kivételével óriási mérvben meg vala benne azon önzés, melyet a szerelem olt az emberbe. Ismerte Odalie társaságának minden báját, érezte, mily gyönyört képes adni e leánynak minden pillantása és irígyelt mástól minden szót, minden tekintetet, melyet Odalie intézett hozzá. Szerette volna kizárólag -167- bírni kedvesét, hogy annak egy szava, egy tekintete, egy mosolya ne legyen, mely nem hozzá van intézve. S miután e monopolium lehetetlen vala, miután Anatolenak alig volt alkalma kedvesét láthatni, a nélkül hogy mások iránti magaviselete az irígység ez érzését ne költse fel lelkében: e folytonos, minden perczben új táplálékot nyert szenvedés néhány hét alatt oly ingerlékennyé tette kedélyét, hogy Odalienak több fájdalmat, mint örömet kellett merítenie mindinkább «kiállhatatlanná» váló kedvese társaságából. -168-