IV. (A ki boldogulni akar, asszonyhoz folyamodik.)

Egy kis, őszes szakállú, vidáman mosolygó öreg ember szaladt a kocsi elé a postaház nyitott tornáczáról, előre nevetve, mint minden boldog apa, és a legnyájasabb szavakat és legkedvesebb hireket forgatva elméjében, melyekkel az érkezőt fogja köszönteni. Bár egy aggastyánnak, ki a pipa füstjében legtöbbször kedves vigasztaló, mulattató barátját birja, nem könnyű dolog csak egy perczre is letenni az égő készséget, az öreg – tisztán láthatja mindenki – örömmel meghozta ez áldozatot, hosszú szárú selmeczi fekete pipáját kivette szájából, mint a tisztelgő fegyvert oldalához tette, s a mennyire öreg szemek tudnak élénken forogni, és fényben ragyogni – élénken forgó és örömtől ragyogó szemekkel kereste és vigyázta a kocsiból kiszálló várvavárt vendéget.

Egészen fellépett a kocsi lépcsőjére s úgy tekintett be az ablakon.

– Nos mit akar? – kérdé komoran a főorvos úr, ki épen készült kiszállani.

– Mit? hát a fiamat! -47-

– Kit?

– Márton Sándort, Bogáti Márton Sándort. Vagy leszállott volna valahol?

– Kitörött a keze, meg a lába – törekedett felvilágosítani a dolgot a postakalauz – a cseri csárdában hagytuk a szép asszonynál.

– És melyik keze törött ki? – kapta most szájába az öreg a pipát és szívott rajta egy nagyot – és törölt egyet a gyöngyöző szemein. Ej ej istenem!

– A bal, vagy tán a jobb, vagy mind a kettő.

Az öreg félre fordult; egy darabig tipegett-topogott, türtőztette magát, csak épen nyögött, de lassanként szabad folyást engedett könyjeinek és zokogott hangosan, úgy hogy hiában égett a pipa.

– Ne búsuljon öreg úr, – ölelte át gyöngéden a fényes ruhás főorvos úr – semmi nagyobb baj, holnap vagy holnapután már itthon lesz, én magam kötöztem be sebeit, egy kis csontzúzódás. Feldőltünk.

– Tudom. Ez a legrosszabb jel! Akár vissza is fordulhat Pestre. – A szerencse oda van.

– De hogy lehet ilyesmit mondani? – nevetett a főorvos úr megelégedve.

– Százszor tapasztaltam, a ki az úton feldől, nincs mit keressen. A jelek soha sem hazudnak.

S megindító volt nézni, hogy jár-kel fölebb-alább, hogy tipeg-topog, sír, jajgat a vén ember.

– De ne sírjon, holnap én magam megyek ki érte, s haza hozom, – vigasztalá a főorvos úr épen nem kedvetlenül, sőt olyanformán, mintha ő ennek az egész mulatságos dolognak igen tudna örvendeni.

Volt valaki még az udvaron más is, valami cselédféle asszony. Odament a kocsishoz, kikérdezte apróra, a dolog hogy történt, mint történt, igazán erősen összetörte-e magát a szegény Sándor úrfi? S lesett minden szót.

– No lesz otthon a kisasszonynak, – mormogá, haza felé ballagva.

Dr. Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr még -48- nehányszor végignézett az igen szegényes öltözetű öreg emberen, a ki valóban úgy tett, mintha mégis hinné és várná, hogy kedves Sándor fia egyszer csak ki fog szállni a kocsiból, – kaczagott, egyengette karcsú derekát, borzolgatta fényes fekete göndör fürteit, s könnyű, ruganyos léptekkel átsétált a szomszéd vendéglőbe, mely akkor azt a fényes czímet viselte homlokán, hogy:

«Hôtel a három királyokhoz», és pedig német nyelven, egy egész tősgyökeres kún városban.

A legszebb, legnagyobb szobát nyitották ki számára. Díszes, három ablakos szögletszoba volt, egy kis erkélylyel, a honnan karácson ünnepén be lehetett látni az egész téres, havas piaczot, járó-kelő katona tiszteivel, fényes gombos, csillagos hivatalnokaival s lassan, vontatva döczögő bundás kúnjaival, és rókatorkos mentéjű asszonyaival és leányaival.

A főorvos úr, bár díszes egyenruhába volt öltözve, még díszesebbé akarta magát tenni: felrakta minden rendjelét, egy szép nagyot, középen csillogó drágakővel, és két ügyes keresztecskét fekete-sárga zsinóron, kardot kötött, finomabb keztyűt keresett, s rendeletet adott, hogy a legjobb bérkocsi álljon elő.

Nagy-Kakasd híres városában ekkor még csak egyetlen bérkocsi volt, a nagyságos László Károly úr szekere, mely vendéglője kényelméhez tartozott. Igen, a város legnagyobb vendéglője a László Károly uré, a postaépület is az övé, a telegrafhivatal is az övé, mellette a fürdő is az övé.

Látni való, hogy László Károly úr itt számos és dúsan termő gyökereket eresztett.

Mind e körülményeket már öltözködés közben megtudta a főorvos úr a vendéglős úrtól, ki bánatára – a mint mondá – magyar ember volt ugyan, de különben a legjobb érzelmű német.

– Hogy áll itt a hangulat, édes vendéglős úr, minő érzés uralkodik urunk császárunk ő felsége iránt? Nos, nos? -49-

– A legpompásabban állunk, méltóságos uram, – mintha vas kezek uralkodnának e gaz népen.

– Nincs zaj? – Van csitt – csitt?

– Egy mukkanás sincs. No persze, az volna még szép.

– A nép szereti a hivatalnokokat?

– Az volna még szép, ha nem szeretné. Van rá orvosság.

– És az?

– Korbács, – s egyet suhintott a sapkás vendéglős úr ujjaival.

– Nagyon helyes, nagyon helylyes! – nyomta meg a kellemes szavakat édes hanglejtéssel a főorvos úr.

– Pár év mulva itt, – s németre fordítá a beszédet az okos vendéglős, – mindnyájan –

– Igen, – érté el a szót a főorvos úr, – tiszta németek leszünk. A katonaság dolgozik? Erélyesen lát az ügyekhez?

– Oh persze! Csapatások, nagyszerű csapatások vannak. Innen az erkélyről, – ugyan méltóztassék csak egy perczre kisétálni – innen nagyszerűen látja az ember kezdettől fogva. Azt hiszem, holnap is fogunk kapni egy kis mulatságot.

– És az?

– No most valami vén csizmadia, de ez előtt, még a mult évben – kisasszonyokat is kaptunk. Tyüh! hogy bőgött a nép. De a szuronyok meghozták a csöndességet. Oh most pompásan élünk: künt, bent, csend, rend! Az. Egy tyúkért fölakasztják a kúnt. Az. Most igen jól vagyunk.

A főorvos úr vidáman kaczagott e specziálitásokon, megigazgatta spádéja fityegő bojtját, s a város egyetlen, rendelkezés alatti bérkocsijába belépett.

– Méltóságos Krumpelholz kerületi főnök úrhoz, – szólt oda a kocsishoz, éles, parancsoló hangon, a mint ez az egyenruhához illik.

Schwindler Gusztáv úr fölemelkedett egyszer-kétszer ülésében, hogy szétnézzen, tulajdonkép hogy észreveszik-e -50- a városban és nézik-e, s néhány percz mulva kiszállhatott a Krumpelholz főnök úr katonai őrökkel ellátott kastélya előtt.

Mint egy herczeg, oly büszkén, elegánsan szökött ki a kocsiból, kapta hóna alá kardját, s futott fel a magas földszinti ház deszkalépcsőin.

– Ah Schwindler, kedves Schwindler, – ölelte át egy vastag, kövér, magas termetű, pofaszakállas, kicsi, hegyes fejű ember, csillogó egyenruhában, csillagos aranygallérral. – Excellenter néz ki barátom!

S a kövér úr, ki maga volt Krumpelholz kerületi főnök, körültapogatta a kerületi főorvos úr szikár termetét.

Schwindler úr könnyű főhajlással nyujtotta át bemutatásul kinevezési okmányát.

– Ez hát megvan, – folytatá a főnök úr, – ön megérkezett a legpontosabban, mint mindig szokott. Hát a báró úr Bécsben, a mi patronusunk?

– Kitünően van, excellencziás czímet fog kapni. Ingyen.

– Ah, ah! annál jobb! Mi is annál magasabban fogunk állani. Ez itt nem rossz világ, barátom. Serünk jó, egyenesen Kőbányáról hozatjuk, van két-három kitünő complet parthienk. Ezek az ide való balek urak illendően pénzesek, és gonosz rossz játékosok. Lehet élni. Ez hát megvan. Most jőjjön, menjünk át az asszonyokhoz, szerencse, hogy még itthon vannak; a Transport majornéval, azzal a szép kis mollettel, tudja Hausenstein leány, a vén gráczi vaskereskedő leánya, csinos, excellens – magának nagyon fog tetszeni, tehát azzal akarnak tenni egy-két látogatást a városban. Igazán jó, hogy itt van már egyszer. Minden asszony vágyik önt látni, a fesch Schwindler Gusztit. Hm, ördöngösen jól néz ki, csak meg van soványodva. No bizony dolog itt is lesz.

És nevetett, egész harsogó főnöki bátorsággal Krumpelholz úr, vágva egyet-kettőt apró szürke szemeivel a gavallérra, ki szintén nevetett. -51-

Álljon meg csak egy cseppet Schwindler. Van-e szüksége fogatra? két szép kún vasderes, tizenöt és félmarkos. Olcsó árban adom hintóstul, szerszámostul. Nekem négy, egészen összeillő szürkém van a gróf Erdődy méneséből – én tehát ezeket a dereseket nélkülözhetem.

Újból hatalmasan nevetett, mint a kinek valami furcsa jutott eszébe.

– Képzelje: ezt a két derest egy deresért kaptam. Le kellett volna húzatnom egy vén, szájas kúnt, s a fiai ezzel a kis ajándékkal kedveskedtek. Hadd menjen, – mondám. – No úgy-e emberileg cselekedtem? Lehet egy kicsit néha engedni. Tehát a fogat? Mit mond hozzá Schwindler! Nagyszerű ám.

– Átveszem.

– Igazán? Az egész – egy darab ezres, ló, kocsi, szerszám, sőt adok hozzá egy igen ügyes kocsist is, ruhástul.

– Tartom – és Schwindler úr látatlanban átvette a fogatot és kitette érte az ezres bankjegyet.

– Ön kedves Guszti mindig igen nóbel ember volt. A míg szállása nem lesz, foglalja el az én szállásom egy részét. Oh elférünk. Ez egy egész vár.

A főnök úr a jól kötött egyezség után igen derült hangulatban ölelgette Schwindler urat és mivel az ezres mellett társakat is sejtett, alig várta, hogy egy kis összeillő ferblikompániát láthasson.

– Ez hát megvan, kedves Guszti – veregeté a főnök úr a főorvos úr vállait. – Mehetünk. Lássuk a nőket. Hej! bár leányom volna. Mi?

S a két régi ösmerős összeölelkezett.

Így ölelkezve bruderosan mentek át a nőkhöz.

– Alisz, Alisz, – kiabált torkaszakadtából egy hosszú, sovány, vörös vuklis, kidülledt szemű, erősen parfümirozott és puderozott dáma úgy az ötvenes években – a tiszteletteljes csók után, melyet a hazai ösmerőssel, a csinos főorvossal váltott, – jer, jer, és nézd, ki van itt. -52-

A közben azonban fogta és szorította hevesen a csinos fiatal ember sovány, csontos karját.

– Jer csak, de vigyázz, a báró előtt el ne áruld, hogy láttátok már egymást valamikor, vagy három éven át Gráczban mindennap – vigyázz.

Egy szép, csinos kis szőke nő lépett be, – rögtön, a homloka csúcsáig elpirulva, és zavart tekintettel nézve az elegans Schwindler úr felé.

– Meg ne öleljék egymást – az istenért! – kiabált a vén dáma, átölelve ő maga a fiatal embert, és élénken, németes gemüthlichkeittal magához szorítgatva, folyvást vigyorogva, topogva, tánczolva, és el-elrejtve a szép fiatal asszony elől.

– Báró Transport Fülöp majorné, – mutatá be tettetett páthoszszal a főnök úr a régi ösmerősöket, mint idegeneket egymásnak, – dr. Schwindler Gusztáv kerületi főorvos.

Schwindler úr lehetőleg kiszabadítván magát a főnökné erős ujjai közül, hódító elegancziával csoszogott quadrille-lépésekben a piruló és sáppadó szép kis gömbölyű szőke majornéhoz.

Mikor a férfi érzi, hogy otthon van, és küzdelem nélkül érhet el mindent, a lehető legbutább és legszemtelenebb arczot képes vágni.

E hitvány jogban Schwindler sem tagadta meg magát. Úgy ment a nő elé, hogy a kis piruló, bátortalan asszony kénytelen volt a főnökné oltalma alá helyezkedni.

A mult mindig hatalom egy gavallér kezében, és Schwindler úr nem volt az az ember, ki e hatalmat el akarta volna dobni magától. Használta.

Oly sokáig tartotta kezében a remegő szép asszony puha kis kezeit, oly sóváran és követelőleg nézett nagy szürke szemeibe, oly közel vonta magához, hogy ugyanakkor meg is csókolhatta volna már. De azért volt kedves és hódító, hogy tudott várni és várakoztatni.

– Nagyon, nagyon szerencsésnek tartom magamat – báróné.

– Persze – dörmögött kaczagva a vén főnök – s -53- csipett egyet sovány felesége gazdagon berizsporozott arczán. Volnék csak fiatal. Megmutatnám, ki volt Krumpelholz.

S nem lehet azt a durva hetykeséget hamarosan elképzelni, a mivel Krumpelholz úr kifejezte lemondását, – a szép nő bájaival szemközt.

Az ablak felé fordult és meg nem állhatta, hogy a csinos ezrest meg ne tekintse. Most már ilyenekben telt gyönyörűsége s a hol csak lehetett – ilyenekre is vadászott. Akkoriban a kövér kun és jász földön az e fajta nemes vadakra hatalmas vadászatokat tartottak az idegen urak, de sőt a mi édes tulajdon véreink is. Ismertem olyan főnök urakat, járási alfőnököket, polgármestereket, adószedő született magyar atyafiakat, a kik, hogy dicső honvéd voltukat elfeledtessék és a legkövérebb konczokhoz juthassanak – de nem merem őket leirni, mert ma szélsőbaloldali követek és miniszteri főhivatalnokok – és én egy szegény ember vagyok, a ki eleget bajlódtam már rossz emberekkel, és szeretném, ha nem kellene többet bajlódnom.

Nyilott a főnök úr ajtaja s betörtetett hosszan előre nyujtott virginiai szivarral és ennek a hosszú szalmaszálával, melyet fogai közt tartott, egy magas, száraz, majdnem öles termetű, szürke hajú katonatiszt, dragonyos őrnagyi ruhában, olyan hosszú karddal, hogy egyszerre, ha a jó szerencse szolgál vala neki – száz ember fejét csaphatta le vele. Ezen az őrnagyon minden hosszú volt, hosszú volt az orra és igen hosszú, lefityegő a két vörös bajsza, hosszú a feje, hosszú a nyaka, melyre arasztos gallért kellett volna szabni; hosszú a két lógó karja, mint két kapanyél és a bőrös nadrágba és hosszú szárú sarkantyús lovagcsizmákba szorított lábai oly hosszúk, hogy a legszórakozottabb és búsabb embernek is csak a hosszmértékeket juttathatták eszébe.

Megállott az ajtóban és csörömpölve összecsattantotta sarkantyuit és várta, hogy mutassák be annak az idegen úrnak. -54-

Krumpelholz úr elébe vezette a főorvos urat, a ki igen alázatos, majdnem búskomoly arczczal lépett a dragonyos őrnagy úr elé.

– Báró Transport Fülöp, őrnagy a hatodik dragonyos ezrednél – dr. Schwindler Gusztáv, feketeföld kerületi főorvos – a mi régi kedves új barátunk.

– Nős ember – kérdé a hosszú szalmaszállal a dragonyos őrnagy úr – egy hosszut nézve a karcsú fiatalemberen.

– Minél előbb meg fogjuk házasítani báró, – szólt a társalgásba döntő erővel a főnökné, – még pedig ide a városba, hogy legyen állandóan köztünk.

– Igen. Annak minél előbb meg kell történni, doktor úr, – rázta meg keményen a finom gyermekes, kicsiny kezeket, – mert nekünk itt missziónk van. Tudja doktor úr, itt nekünk nagyszerű missziónk van. Ez a föld jó, tetszik nekem; az emberek igazán nem rosszak, csak egy kicsit félnek tőlünk; no, no, egy kis okuk lehet, nem történt minden a maga rendjén, hanem a nép jó, felséges szép nép, lelkemből szeretem. Erős mint a vas, hajthatlan mint az aczél és bizony valljuk meg, nem utolsó népe a császárnak. Azt kell velük tennünk, a mit a britt tett a skóttal, irlandival, szászszal, celtával – be kell olvasztani a németségbe. Hatalmas katonákat lehet belőlük válogatni, a vért úgy borul a széles domború mellükre, mint a sapka a fejemre, a sisak felségesen áll szép barna fejükhöz; s minő karjaik, lábszáraik vannak, s hogy győzik az időt, hideget, meleget, telet, tavaszt, esőt, záport. Felséges szép nép.

S a hosszú három ujját keskeny ajkaihoz értetvén – hevesen megcsókolta s intett ki az ablakon a járó-kelő kunok felé.

– Oh nekünk itt gyönyörű missziónk van.

Mosolyogva, igen szelid, jóságos mosolylyal oda ment a feleségéhez, egy tiszteletteljes csókot lehelt szép homlokára, derekát átfogta s egy pár nyájas szót sugott a fülébe. -55-

– A házasok mind ilyen bolondok, – jegyzé meg a főnökné, – ilyenek volt mi is, úgy-e Lipótom.

– Na persze – és mindig is leszünk, Karolina. Nincs gyermekünk, hanem te az enyém vagy kicsikém (oh pedig be nagy asszony volt), én meg a tied. Ez hát megvan.

– Talán menni akartok valahová, Alisz? – kérdé gyöngéden a báró őrnagy nejétől – a karcsú, csinos ifjú fődoktort nézegetve – ha igen, úgy ne zsenirozzátok magatokat, menjetek, mi itt hárman maradunk. Úgy is sok beszédem lesz a fődoktorral. – Meg kell nyernem a missziónak.

A szép kis báróné, s a hosszú vörös vuklis főnökné nemsokára kecses meghajtással eltüntek, holott, látszott tisztán – még örömest maradtak volna.

Az őrnagy úr áttért a fődoktor úr családi viszonyaira, honnan való; szülei élnek; mióta él itt Ausztriában; mert ő bajor, s csak pár éve, hogy az osztrák hadseregbe lépett a neje kedveért. Ő minden családi ágazatját szives készséggel föltárta; a doktor úr azonban lehetőleg kellemetesebb tárgyakat keresett. Engedte, hogy a báró fejtse ki nézeteit a misszió kérdésében, és mint minden előkelőbb úrnak nézetéhez: a báróéhoz is szivesen csatlakozott.

– Helyes, – nyomta meg a szót a báró, – tehát ön úgy vélekedik mint én? helyes; az bizonyos, hogy missziónknak a legszebb jövője van, ez a föld feltétlenül alkalmas és kiválóan kinálkozó a legszebb műveletekre. Igen.

Gyárakat, szesz, czukor és szövőgyárakat kell teremtenünk, kulturmunkákkal foglalni el a népet, dolgoztatni, jól fizetni, hogy ne maradjon ideje a haszontalan aspirácziókra; nem ütni, verni, botoztatni, vadítani, hanem leszállani közéjük, gyermekeiket altisztekké tenni hamar, hogy azok vezessék, tanítsák társaikat. Egyet követelnék szigorúan: a nyelvet. Ezt meg kell tanulni kicsinynek nagynak; a kicsinynek az iskolában, a nagynak a hivatalos életben, de nem bottal, hanem -56- jutalommal. Ez a nép nagyon fogékony, s úgy örvend, ha az ember egy pár jó szót szól hozzá. Meg kell tenni.

– Ugyan hagyja báró – nem ér az semmit, nem lesz abból semmi; ütöm, húzom, nyúzom, akasztom, konfiskálom – vagy menjen Ázsiába, a honnan jött.

– Nos doktor, szóljon ön is, akarom tudni, hogy hát ön mikép vélekedik – fordult a főnök úr kigyult arczczal az egészen közömbös hideg doktorhoz.

Schwindler úr sohasem akart elszalasztani egyetlen embert is, a kit használhatott – és ő neki pedig elve volt használni mindenkit, a mint hogy ő is meghajlott a hol kellett, – oda szegezte tehát érzéketlen szemeit az őrnagy úrra s leste előbb, hogy az mennyire osztja a brutális hajlamokat.

A báró elfordult, kinyújtotta egész hosszában hosszú kezeit és lábait, s egyet köpött.

– Ez a baj, – mormogá, – hogy itt minden hivatalnok bérlőnek tartja magát, ön is Krumpelholz; – szomorú, valóban nagyon szomorú. – Egyik esztendőről csak a másikra akar élni, azután odább menni – jobb helyre, s onnan ha lehet, még jövedelmezőbb helyre. Nyomorult, hitvány állapot! Nem értem!

Hirtelen fölkelt, végig mérte a tágas termet, az ablak elé állott, s nézte a járó-kelő tömeget – s annyi részvéttel, annyi jósággal, hogy a doktor felfüggesztette nyilatkozatát.

– Nos doktor halljuk, ön mikép vélekedik – szorgalmazá a főnök a választ, oda sem tekintve a báróra.

– Azt gondolom, – lépegetett óvatosan gondolataival a doktor úr, – itt felette sok és fontos teendője van a magas kormánynak.

– És tovább – düllesztette ki keményen potrohát a főnök.

– Igen, itt felséges missziónk volna – szólt egyet a major úr bús tekintettel.

– Mit misszió, ki beszél itt misszióról? Nekünk a császár csak kötelességeket adott. Csend, rend, élet -57- halál árán is – és pénz. A többi mit sem ér. Halljuk a doktort. Schwindler, csak ki egyenesen a szóval, semmi himelés-hámolás.

– Én mindig egyenes ember voltam, – sóhajtá a doktor inkább, mint mondá, – de én még egészen ismeretlen vagyok itt a viszonyokkal. Azért ha a főnök úr megengedi, nekem még ma nehány látogatást kellene tennem. Különben nagyon fogok örvendeni, ha úgy a báró úrnak mint a főnök úrnak nézeteimet – annak idején őszintén elmondhatom.

– De hát a szigorúságomról mit tart ön? Szeretném, ha a császár ő felsége látná, hogy ez a lomha rabló paraszt mint reszket tőlem, hogy még csak pisszenni se mer. Pedig semmit se használtam mást, mint a korbácsot, meg a börtönt. Ez az én chinám a lázakra, s uti figura docet: biztos.

Erre lehetett nevetni, és a főnök úr büszkén meg is tette.

– Menjen csak Schwindler, és szeretném, ha a tiszti kar után egy perczre bár befordulna az aljárásfőnökhöz. Az asszonyok is ott lesznek, hozza ön őket haza. Valami kaszinói gyűlésünk lesz ma este, de sietni fogunk a báróval. Adieu, édes doktor.

Elváltak.

– Pompás fiú, kitünő gavallér, – dicséri a főnök a bárónak oly hangosan, hogy a kitünő gavallér is hallhatta.

Schwindler úr elsőben is az aljárásfőnök úrhoz hajtatott. A vendéglős felvilágosítása után most már még inkább vonzódott e helyre. Látni akarta a gazdag magyar németet és a menyasszony egyetlen leányt.

Már az előszobában hallotta a különböző variáczióban élesen kihangzó szót. Schwindler, Schwindler – –

Hogy ne dobogna és még örömmel egy férfi szíve, mikor saját édes nevét hallja egészen idegen helyen is.

Tollas – a mint akkor nevezték, – nagyszerű pofon csapott kalapját hóna alá kapva, a másik kezével gyiklesője markolatát szorítva – alázatos főhajlással, a mi -58- mindig szokása volt, mikor ünnepélyes szint akart adni a dolognak – kissé, mint a nagyon szerény becsületes ember, előre hajolva – majdnem csúszó léptekkel haladt arra felé, a honnan a bátorító hangok verődtek.

– Édes, édes Schwindler, – ugrott a doktor úr felé a főnökné örvendező vuklikkal, és a felhevülésben igen mozgó, de szép, betett fogakkal, – ez nagyon szép öntől, igazán nagyon szép. Nézze, reszketek – és dobogó szívére tette a doktor úr kezét – ah ez – nézze, hogy egy kitünő doktorunk lesz végre – szédülésbe hoz – édes, édes jó Guszti – tudja-e, hogy ezzel hálára kötelez maga iránt?

A bárónén kívül, ki bosszankodó pirulással nézte, hogy a vén főnökné mily – oh, oh! – még két más nő várta a vendég kiszabadulását a hevesen ölelő karok közül. Finoman mosolyogtak, hajtogatták fejüket, és nézték a nagyon csinos, halavány barna úri embert. A háziasszony, a fényes, sima bőrű, kövér, barna asszonyság, tömött fekete hajával, vastag karjaival, húsos tompa orrával és egy ideális tekintetű, ég felé meresztett kék szemű, ritkás szőke sárga hajú, melyet szürke szálak diszesítettek feles számmal – és pirosra festett ajkú úrnő várták a bemutatást és bemutattatást.

Végre még egy jó csomó érzelgés, és ugrándozás után ez az ünnepélyes várva várt percz is elkövetkezett.

– László Károlyné ő nagysága, a háziasszony – Schwindler Gusztáv kerületi főorvos, és Németh (akkor hamar sok ember lett németté) Józsefné, a háziasszony férjének testvére, született László Amely, a szép Vilma nevelő anyja, nagynénje – óh Vilma Vilma – –

László Károlyné és Németh Józsefné, született László Amely busan mutatták bájos mosolyaikkal hogy: ah! Vilma nincs honn, nincs honn.

– De a városon van? – kérdé szembetünőleg megütődve a főorvos úr, ki senkiért sem jött ide, csak a szép Vilmáért, bár a kis mollette báróné egyenesen személyes bájainak tulajdonítá Schwindler úr gyors látogatását. -59-

– Igen, – hajtá meg szőke deres fejét Némethné született László Amely, – rögtön itthon lesz, atyjával s egy barátnéjával, – azaz nem épen barátnéjával, csak egy gyermekkori társával kiszekereztek együtt a szent-jakabi pusztájukra.

– Igen – mosolygott László Károlyné ő nagysága, – le nem tudván venni apró szemeit egy perczre is a főorvos úr csillogó arany-gallérjáról, fényes csillagairól és díszes rendjeléről és finom, halavány úri arczáról.

Schwindler úr észrevette a hatást s a legtiszteletteljesebb, alázatos, hódoló tekinteteket vetette az édes anyára. Göndör fekete fürteit, melyek nagyon jól illettek a fehér arczhoz, magas homlokhoz, a kis vékony bajuszhoz és törzstiszti pofaszakállhoz – különbnél különféle állásokban mutatta be, úgy az ismert, mint az ismeretlen úrhölgyek előtt. Gyűrűit sem rejtette el és a karcsu, hajlékony derekát sem, sőt a szép fehér nyakát is többször ki-kiemelte a korlátoló aranygallérból. Tündöklő fehérségű fogainak, piros keskeny ajkainak és szabadon hagyott gödrös állának szépen egybehangzó közös hatását felette előnyösen tudta érvényesíteni. Festőileg ült a bámuló hölgyek előtt és engedte, hogy azok addig is, míg a menyasszony hazaérkezik, merőben el legyenek ragadtatva.

E jogot a szerencsés asszonyságok nagy mértékben föl is használták, mert akkora zajt és lármát csaptak, úgy mozogtak székeiken, nevettek, ölelkeztek egymással, és tekintgettek az új kerületi főorvos úrra, hogy az e karácsont méltán számította legszebb ünnepei közé. A kipirult és valóban igen élénk hangulatba jött főnökné mindjárt átfutott a szomszéd terembe, hogy forró fejének egy kis levegőt szerezzen az ablaknál, tulajdonképen pedig, hogy a tükörnél megerősítse lötyögő fogait és leesni készülő hamis fürtjeit, és hogy kék eres, sovány hosszú nyakát és vörös arczát ellássa a mindig készen tartott puderrel, és hogy nehány ifjúi szemvágást és biztató mosolyt próbálgasson a tükörrel; -60- a báróné alig várta, hogy Gusztávval, egy perczig bár, együtt lehessen magára – azért folyvást sóhajtozott, és a zongora körül sétált és vissza-vissza tekintgetett, miközben kurta fehér ujjaival egyet-egyet nyomott a billentyűkön, és egy-egy régi szép akkordot ütött Schubertből, Franz Robertból, Beethovenból és a Próféta Fideséből, mint a röppenő madár, ágról-ágra csalogatva a kedves társat; Lászlóné lelkében a legjobb sülteket készítette és finom kun tésztákat és alig várta, hogy jönnének már Szent Jakabról, hiszen az isten világában, ehol, egyszeriben hat óra lesz már; Némethné, született László Amely képzeletében csinos lakását rendezte otthon, híres déli virágait és varázshatású befőttjeit, különösen a ropogós kemény cseresnyéket – természetesen a főorvos úr kedvéért, ki a mint sovár tekintetéből ki lehet venni, talán a befőtteket mindenek fölött legjobban szeretheti. Hogyne, olyan finom ember bolondja lehet az igazi kitünő befőtteknek.

Egyszersmind készen volt a holnapi programmal, hogy e váratlanul pompás délutánt hol és mikép fogja leirni, lefesteni, elbeszélni a leghívebben.

S előre igen gyönyörködött egy csomó vén dáma barátnéja irígy tekintetében. Azt a kérdést is fölvetette, hogy e szép fiatal embert kinek fogja elkommendálni – Varga Marinak? nem az nagyon elbizná magát a paraszt nemzetségével, Starker Eliznek, a gazdag kereskedő egyetlen leányának – annak is sok lenne a szerencséből; választani fog a Sándor-leányok közül, azok jók, kedvesek, nem, mégsem; azok közül sem fog választani, mert az apjukkal egyszer szemben állott, pedig Ágnes megérdemelné, nagyon jó és okos leány és alázatos, nem kevély, de ha az apjával perben állott; máshova megy, falura, vagy Madarasra, Karczagra, Túrra, Kőrösre, Kecskemétre – egy percz alatt minden ösmerősét boldoggá akarta tenni a csodálatosan kedves fiatal emberrel. Végre megállapodott egy pontnál – hátha ő maga – – nos, miért ne? Gazdag, -61- javabeli; – nem volt-e már efélékre eset? Oh igen, százszor, ezerszer. És ha minden vagyonomat reá hagyom – mondá magában – ezért, ekkora szerencséért nem teheti-e meg? Hiszen úgy eltartanám, hogy egy herczegné se különben. E pontnál legtovább megállott, és mindaddig nem mozdult innen, mig Szent-Jakabról haza nem érkeztek a leányok.

Uj bemutatások, uj mosolyok, kézszorítások, ah-ok és öh-ek és hódolatjelek.

Az első, a kit Vilma köszöntött, nagynénje volt, született László Amely; ezt ölelte és csókolta össze gyermeki szeretettel, talán megszokásból – és csak azután fordult anyjához, kire hidegen, mint a nagyon elkényeztetett egyetlen leányok szoktak – föl sem vevéssel, pár rövid futó szóval, csak úgy, hogy az is meglegyen.

Bellára kevés figyelem fordult – s pár percz mulva el is tünt, hazament. Szegény leányt, főkép ha szép – egy gazdagabb mellett – észrevenni, méltányolni, vagy épen kitüntetni: jó társaságban nem szokás.

Schwindler úr könnyedén, tréfásan, majd a mint látta, hogy mily osztatlan részvéttel hallgatják élénk előadását – kissé csípősen, s hogy ez úgy tetszett a nőknek – gúnyosan elbeszélte, hogy kivel ismerkedett meg, s hogy annak atyjával is találkozott a postaépület udvarán, a kit le akart lökni a postakocsi lépcsőjéről, mert koldusnak gondolta; hogy az ifjú doktor is mily készséggel ajándékozta őt meg menyasszonya arczképével – s bebizonyításul felmutatta a képet, s a kép sorra is járt azonnal; – s hogy az ifjú nagy rebellis lehet, mert a mostani hivatalnokokra kivétel nélkül – s itt az alfőnök úrra és leányára nézett – mily éles, metsző megjegyzéseket tett; hogy azokat mind gyászmagyaroknak tartja, hogy – –

Az aljárásfőnök bosszúsan sütötte le szemeit, s Vilma is heves, indulatos szavakban tört ki a kép miatt nagynénje előtt. Sirt is – és eltávozott.

E körülmény egészen lehangolta a főorvos urat, elméssége megszünt, dadogott, hebegett. Elvesztette a tért. -62-

László úr alig birta magát megtartóztatni, hogy ily szavak után ki ne jelentse, hogy azzal az emberrel semmi köze többé. Mit? ő gyászmagyar?

Egy koldus ficzkó mer ő róla ekkép nyilatkozni? s az, az ő egyetlen leánya arczképét csak úgy szórja, mint a polyvát?

A kövér ember széles telt arczán a düh és megvetés torz vonásai kiabáltak hangosabban minden beszédnél, s a beszédet Schwindler úr és született László Amely utolsó betűig nyomban megértették.

S talán innen származott, hogy Schwindler úr teljes bizalommal közeledett a szőke asszonysághoz, s legszebb bókjaival törekedett azt hatalmába ejteni.

Nem, nem támadt fel többé a jó kedv, mintha a villám csapott volna a szép magas szobákba: megdöbbenés fogott el minden szívet s menekvésre gondolt még maga a főorvos úr is.

Távozáskor egyenesen László Amely úrasszonynak ajánlotta karját és nem a főnöknének, ki e miatt a búcsuzó csókokat roppantul megrövidítette, s úgy futott le a lépcsőkön, mintha onnan hazulról égés hírét hozták volna neki; a kis bús báróné azonban némi vigaszt talált a zűrzavarban, büntetést az isteni gondviseléstől – egy hűtelenre, leczkét, mely talán használni fog minél előbb.

– Szabad lesz-e én nekem, – szorongatta meg és borította el csókjaival a főorvos úr Némethné, született László Amely asszonyság kezeit a Németh László-féle szép öt ablakos ház előtt, – óh szabad lesz-e nekem tisztelemet tennem sokszor, és minél előbb? Rég éreztem, hogy hang és szó, és tekintet, és alak és szem oly édes hatással lett volna szívemre, mint a nagysádé. Mi nagyon jó barátok fogunk lenni – szabad-é ezt hinnem és kérnem?

László Amely, özvegy Németh Józsefné asszony ily vallomások után a rettentő deczemberi időben, karácson első estéjén majd hogy el nem olvadt. Ha ez nem történhetett meg, mert a karácsonyi ünnep szentsége, -63- tudni lehet, hogy ilyesmit határozottan kizár – annyi mégis megtörtént, hogy az özvegy őszinte meleg könnyek között jelentette ki a főorvos úrnak:

– Édes doktor úr, annyit mondhatok, hogy ez a mai est lelkemben igen kedves emléket hagy – és –

– Szabad lesz kérnem –

– Én az igaz – özvegy asszony vagyok – hanem holnaptól fogva Vilma leányomat – mert őt én neveltem, magamhoz fogom venni, és akkor –

– Előre is nagyon boldoggá tesz Nagysád ez által –

– Azt meglátjuk, édes doktor úr –

– Pártolja Nagysád a kisasszony házasságát azzal a – –

– Sohasem is pártoltam – és most a mai estvétől fogva határozottan ellene vagyok.

– Neki bárónévá kell lenni, tőle függ, hogy az legyen. Nagysád nekem – de kérem, esedezem, ezt ne méltóztassék öndicsekvésül venni – nekem, igenis oldalágon, igen ősi, magas rokonaim vannak – én e czímet bármikor fölvehetem, de –

– Ah! – lebbent el egy édes sóhaj született László Amely fagyos ajkain.

– Igen – szorongatá a főorvos úr a posztó puhaságú hideg kezeket.

– Isten önnel édes doktor – bízzunk abban, a ki – és a havas csillagokra tekintett fel-fel a roppant távolba, a hol a Jézuska csillaga ragyogott.

– Én csak Nagysádban bizom – ah! most tudom, mi az első percz! érzem!

– Isten önnel édes doktor úr, isten önnel.

Született László Amely asszonyság megértette, hogy a csinos főorvos úr forrósága nem az ő személye körül lángadoz: de azért rögtön megbékélt a sorssal, mint testvére – a körülményekkel e nehéz világban, s csengő hangon kiáltá a távozó után:

– Doktor úr, el ne felejtse, várjuk. Szép lesz, ha minél előbb – isten önnel!

-64-