V. (Egy éjszaka a szép kun földön.)

Schwindler Gusztáv kerületi főorvos úr, kinek oldalágon, a mint bizodalmasan nyilatkozék, igen ősi magas rokonai vannak, és ki ősei czímét bármikor föl is vehetné – de, bizonyosan még egy kis időt vár – sebes léptekkel, csörtetve haladt Nagy-Kakasd girbe-görbe utczáin, oly biztosan, mintha egész gyermekkorát itt az alföldön, ennek hagyományos alakú falvaiban és városaiban töltötte volna. Egyenesen odatalált Krumpelholz főnök úr kastélyához.

Idős nők, ha haragusznak is, a maga lovagias módja szerint adott elégtétel után – csinos fiatal embereknek a mai időben is hajlandók megbocsátani.

Ez akkor is így volt.

Krumpelholzné dühében, megsértettségében rögtön lehányt magáról minden drága selymet, bársonyt, csak hamis fürtjeit és fogait nem – és pongyolába tette magát. Ily hangulatban vendégre teljességgel nem számíthatott. A főnök úr kártyázott valahol a pénzes kunokkal – és bizonyosan nyert.

Egyesegyedül volt tehát a felzavart kedélyű úrnő.

És ime kit kellett látnia maga előtt a maga fesch, elegans voltában! a szép Schwindler Gusztit.

– Rossz ember – sóhajtá a megkérlelt úrnő egész szenvedélyes sóhajtásokkal – örömmel fogadva és tűrve -65- a lázas melegségű kézcsókokat. – Ön még mindig oly kiszámítottan gonosz. Foglaljon helyet – mutatott helyet fehér pongyolás csontos vékony karjaival – egy divánon – át kell öltöznöm. Nézze addig albumomban régi ösmerősei mellett a legujabb kun szépségeket, és aztán nekem referál. Tudja, de őszintén.

Volt annyi bátorsága és szemtelensége Schwindler úrnak, hogy kijelentette, mikép ő nagyságát ebben a pongyolában elragadóan igézőnek találja és boldognak fogja magát találni, ha így tölthet pár perczecskét varázskörében.

– Guszti! maga még – látom, mindig javíthatlan rossz ember, várjon be fogom önt vádolni – szólott a legédesebb meghatottsággal a sovány veres rút asszony, hosszú sárgás ujjaival fenyegetve a merész embert. – Tudja meg édes Guszti, hogy Krumpelholz minden perczben itthon lehet, és Nagy-Kakasd nem Grácz. Ez a város szörnyű pletyka-fészek. Várjon, át kell öltöznöm. Nézze az albumot, és – válaszszon feleséget. Meglátjuk, mennyire változott izlése?

S oly könnyedén, oly kedélyes kaczérsággal, mint azt csak egy művelt kulturhölgytől várni lehet, – szökkent ki a főorvos úr indiskrét tekintetei elől.

Schwindler úr levetette szűk keszeg termetét egy széles tarka fauteilbe, előkereste finom elefántcsont fogpiszkálóját, nevetett és játszott a hosszú fehér fogaival. S a vastag aranycsattos album képei helyett egyetlen egyet látott maga előtt, a nagyon érdekes arczú, imponáló termetű gazdag Vilma kisasszonyt, a szent-jakabi szép pusztával, a nagykakasdi házakkal, a nagy oszlopos emeletes vendéglővel s a tőkepénzekkel, melyeknek számát perczről-perczre növekedni érezte a kamatokkal és a kamatok kamatjaival.

– Itt végre meg kell állapodnunk, – mormogá magában azzal a reménynyel, mely a legtisztább és legcsalhatatlanabb számításon alapult.

Örvendező hálával köszönt egyet a sorsnak, mely eddig még mindig a legbiztosabb utakon vezette. -66-

– Ah, hát ön az albumot így nézi – lebbent a szobába majdnem báliasan a főnökné. A divánra ült és kecsesen maga mellé vonta Schwindler urat.

– Láttam, – nyitotta ki a díszes albumot – önt nagyon is elbájolta ma estve valaki. Későn jött ön – az a valaki már menyasszony.

– Ah, éppen nem. Nagyon is igénytelen arcz.

– Az igaz – úgy találja?

– És kevés szelleme lehet.

– Semmi. Én mondom.

– Én pedig elsőnek mindig a szellemet tartottam, ez minden báj királynéja.

A főnökné érezte, hogy itt már versenytárs nélkül áll; a német klasszikusokat, Schillert, Kotzebuet; a francziákat Suet, Dumast; az angolokat Walter Scottot és a derék svéd Schwarz Máriát senki jobban nem ismeri mint ő. Szerette volna is megmutatni nagyszerű regény magazinumát, a finom német nők e szentélyét.

– Tehát még mindig azzal tart ön: a szellem mindenek fölött – szorították meg egymás kezét.

– Mindig – tekintett a doktor mélyen a ránczos, zavaros fényű szemekbe, melyekből Európa összes romantikai irodalma sugárzott ki büszkén, kevélyen.

– Mit mond ön a szegény majornéhoz?

– Egy nő, a ki szerelem nélkül ment férjhez.

– Egy bolondhoz; – tudja, férjem egész bolondnak tartja a bárót. Meg fogja ön látni, Krumpelholz kitünő hivatalnok, az el van ismerve. Az egész kerület isteníti. Ah, csak egyszer a császár erre jöhetne. Itt találna rendet, csendet, békét, hűséget. Mennyire örvendek, hogy önt nevezték ki –

– A nagysád műve – hajtá meg magát a doktor úr, és borult a főnökné kezére. – Ah, tudtam.

– Kérem, kérem – huzódott közelebb a főnökné a doktorhoz – erről egy szót se. Ez a mi titkunk. Édes Guszti maga hallgatni fog. Itt egy nagyon-nagyon szép otthont fogunk magunknak teremteni. Hisz ha nincs tiszta német család, van más itt, és még fogunk -67- hozni néhány morva családot. Akarom, hogy ez a város a mi városunk legyen. Férjem minden hivatalt tiszta némettel fog betölteni. Oh igen, édes Schwindler – itt mi nagyon jól vagyunk. Találja ön is magát nagyon jól. Bálokat adunk, estélyeket adunk, reuniókat, hangversenyeket rendezünk. Egészen mintha otthon volnánk. Ez a nép szörnyű gyáva, eleinte féltünk – ah mit? Pisszenni se mer, férjem kitünően rendezte az ügyeket. Nagyszerűen ért hozzá. Be fogja tanítani önt is. Jószágokat fogunk vásárolni. Nagyon olcsón jut az ember pompás jószágokhoz. Férjemnek van hozzá kulcsa. Teszi minden főnök. Ön is fogja…

A főnökné mindenről beszélt, csak házasságról nem. Igen, ő még mulatni, gyönyörködni akart, volt hozzá szelleme, műveltsége, s az egész megyének első dámája volt – az, a ki Gráczban egy kis boltocskát tartott, a hol a volt katonapapot örök hűségre kötelezte bájaival és regényeivel.

Schwindler úr, miután teljesen kiengesztelte a régi ösmerőst, mintha csak a sarok-boltból lépne ki, a hol hasogatott fát is árultak és éneklő-madarakat – vidáman tért lakására és készséggel lépett be az akkori Magyarország reformátorai közé. Kinyitotta ablakát, hogy széttekintsen azon a területen, a hol néhány évvel ezelőtt iskolás gyerekek egyszerre férfiakká lettek; öregek ifjakká; betegek, haldoklók hősökké; asszonyok, leányok dicsőkké, örökéletű martyrokká; – a hol a hó alatt tetemek porladoznak, tündöklőbbek a csillagoknál; – a hol most kiélt, kipusztított kunyhókban búsan húzza meg magát pislogó sártüze mellett az ezer esztendős magyar koldus-unokája, karácsony első napján, míg…

Eh! – égnek a csillagok; im hogy tündökölnek fehér, ezüstös-aranyló színbe játszó világukkal! – ébren van odafenn az a valaki!

Emeld föl fejedet, kún! Lépj ki udvarodra, melynek kerítését nevetve hordták el idegen katonák – nézz szét, hátha találkoznál egy Schwindler tekintetével, a -68- ki utál, – jegyezd meg, s a kit te majd 1860-ban tenyeredre emelsz, s 1867-ben a koronázásra küldesz díszmagyarban, őseid mentéjében, őseid buzogányával, haragos, szilaj kún paripán, s a ki 1880 felé urad, mindenhatód lesz, magad akaratából, a ki az ötvenes években ütött, rúgott, köpött, nyúzott.

Épen feléd néz az erkélyről! Nézz jól a szeme közé: édes jó kúnom!

Nagyságos Krumpelholz főnök úr rendelte, a szabadság és a morál nevében, hogy az egész nagy kiterjedésű feketeföldi kerületben esti 8 órán túl minden benszületett tartsa megszeghetlen kötelmének, hogy kicsinyjével, nagyjával otthon tartózkodjék. Haszontalan erkölcsrontó névnapozások, úgymint a karácsoni istvánozások és jánosozások egyszer mindenkorra eltöröltetnek, keresztelés, esketési ünnepélyek tartassanak nappal és csak a templomban, kormánybiztos jelenlétében, ha a tömeg nagyobb találna lenni. Halott virrasztások és torozások nincsenek többé. Le kell szegezni a koporsót idején, bezárni az ajtót. Látogatások, népcsődületek szigorúan betiltatnak. Sírni csak különös engedély mellett szabad az utczákon. Lovas zsandárok czirkáljanak egész éjjel s beronthatnak a rend, csend és békesség nevében akárhová. Fegyverek elszedetnek, botok konfiskáltatnak, muzsikaszó, éneklés csak polgármesteri engedély mellett eszközölhető, passzus nélkül sem ki, sem be a határon. Ilyen nélkül a gyermek is elfogandó és a nyomorék földön csúszó koldus is.

Érezze meg a nép, hogy őriző pásztorai vannak és térden állva adjon hálát.

Nyolcz és tizenkét óra közt jár az idő. Krumpelholz úr nehány híved-magával most botorkál haza német dalokat dudorászva s be-bepillantva egy-egy ablakon a rend, csend és békesség nevében.

Zajtalanok az utczák, csak az őrző pásztorok kurjantása és csörtetése hallatszik; a kutyák is megvonulnak a kapu alatt, fogaikat vicsorgatják ugyan az ösmeretlen szagra – de ezen túl ők se mernek menni – -69- mert a rendet már ők is megtanulták. Legfölebb egy-egy paraszt kakas kukorékol az ülőn – elárulva, hogy a kultura rajta mit sem fogott. A tehenek nem bőgnek, a lovak nem nyerítenek, a kútágasok nem nyikorognak, az órák halkan ütnek a tornyokban.

Csend, rend és békesség mindenütt.

Csak a vén csizmadia nyöszörög vasán a városház tömlöczében, az a boldogtalan kún, a kit holnap fognak a piaczon megmogyorófázni, mert eljárt a szája s azt találta kiáltani: éljen a magyar!

Csend, rend, békesség vagyon az egész területen.

A betegek fájdalom és nyögés nélkül sorvadnak, a szopós gyerekek sírás nélkül növekesznek. Ah, mily ritka és mustra rend!

Éjszaka van a kún földön, csendes szép szelíd karácson éjszaka.

Ha Schwindler Gusztáv, az új kerületi főorvos úr azt gondolja, hogy itt lehet élni: akkor nagyon jól gondolja; ha azt hiszi, hogy itt nyugodtan alhatik: akkor nem fog csalódni, mert a koporsóban sincs nyugodalmasabb, zajtalanabb pihenő hely, mint ott, a hol egyszer régen Árbocz, Turtul és Kemencse a szép László királyt agyonverték.

Aluszik mindenki, jól pihen az egész híres Nagy-Kakasd.

Csak a szegény Márton Sándor nem tud pihenni a Cseri csárdában. Keze-lába nem fáj már, fiatal seb hamar begyógyul.

Édesen, boldogan mosolyog a fehér holdvilágra, mely legfényesebb sugarait mind oda gyűjtötte, a hol az universzális medikus úr üldögél az arasznyi nagyságú csárdaablakban; oda mosolyog a fehér hóra, melyen gyalog is be tudna már sétálni a városba, oda mosolyog a kis ablakon, fehér havon, csillogó holdvilágon keresztül a László Vilmáék szép palotájára, el egész addig, a hol fehér telt karjait a zöld takaróra téve Vilma nyugoszik, ha ugyan olyan összeszorított ajkak, haragos vonások mellett pihenést tud adni az álom. -70-

Holnap otthon leszek én is – mormogja a fentvirrasztó ifjú. Oh mennyi öröm, mennyi édes remény, mennyi biztos hit lehet e szavakban, ha vőlegény mondja. Holnap otthon leszek én is.

Eljönnek a régi ifjúkori barátok, ajkaikon üdvözlő mosolylyal, mely szónál tisztábban elárulja a készséges üdvözlést, de a fájó irígységet is, no Sándor, te boldog ember vagy, a legszebb, leghűbb és leggazdagabb leány a tied. Eljönnek a rokonok, hizelgésekkel, jövendő mondásokkal, csókkal, kéréssel: látod, hogy megmondtam, úgy-e? el ne felejtsd, meg ne vess bennünket. Keresztül fut a hír – mert ennek még Krumpelholz úr sem parancsol, hogy az öreg Márton fia itthon van, milyen ügyes, derék fiú, bezzeg van diplomája és még milyen? Abból lesz még a doktor, különb a híres Kovács Józsefnél, a gazdag Patkó Pálnál, a vaskos Markos Jánosnál, a kik valaha Kakasdon uralkodtak. Elbujhatik mellette az uzsorás zsidó doktor, a német Weisz és a kevély örmény hasas Csikvári.

Márton Sándor nem teheti, hogy erre végig ne fussa emlékezetében nagy nevű tanárainak Skodának, Balassának, Hyrtlnek, Sauernek leghíresebb reczeptjeit a legpompásabb esetekről és maga elé ne képzelje a legfelségesebb operácziókat veséknél, köveknél, hályogoknál, nevezetes attráxoknál, a milyenekre pedig a kövér alföldön okvetetlen sok kedves eset fog előfordulni.

Ah, hogy örvend egy ifjú orvos, ha veszedelmes nagy betegségeket kezelhet; ha az élet-halál mesgyéjén könnyű, derült mosolylyal mondhatja ki: ne féljen asszonyom, túl van a bajon a kisasszony, pár nap mulva – igen, igen. És nincs a világon az a bűbájos mosoly, mely felérjen azzal a jóságos mosolylyal, mely egy becsületes, lelkiismeretes doktor ajkain játszik.

Az öreg Márton úr is szendereg szegényes, hideg szobájában; őszes sárgás bajuszszal fedett ajkain a vígasztaló, örökké ott fityegő pipa helyett most e szavak lebegnek: holnap itthon lesz a fiam, megjő!

És az öreg Harkai bácsi is szendereg titkos irataival, -71- merész hitével, hogy ő megjő, meg fog jőni és «lesz még egyszer ünnep a világon»; megdörren még az ágyú; kibomlik még az aranyos, szárnyas zászló; paripák fognak felebb-alább dobogni Nagy-Kakasd utczáin, csótáros, rojtos nyergű kún paripák; felharsan a régi nóta; megcsendül a régi hang, egetverő taps zúdul rá; s megrendül az ég s a föld!

Aluszik az öreg Harkai néni is, lelkében egy-egy jóféle reparálandó órával, mely százszor többet ér a mostani apró óráknál.

Szendereg, álmodik a szép Bella kisasszony is, a sok szép fehérneművel, mely a menyasszony számára készült egész éven át, még a berregő gép is lezárta szemeit, összetette kezeit és aluszik a virágok mellett az ablakban, erőt gyűjtve, gyorsaságot és jó kedvet.

Nyugodjál kedves kún föld, aludjál – karácson szép éjszakája van most!

-72-