XII. (Hogy végződik egy felséges nap.)

Nem az a nap, mikor a Felség Nagy-Kakasdról eltávozott: óh a szép ifjú császár is láthatta, hogy itt nagy lehet a baj! Mikor a nép hallgat, összeteszi kezeit, csak néz, és csak a szemével beszél: akkor a többit el lehet találni. Még ott lobogtak a diadalzászlók; még künn voltak a fátyolos képek; még égett a zsarátnak, a hol régi kun szokás szerint a hizlalt ökröt sütötték, a mit megettek a katona urak; még párolgott a fekete kun föld, a csapra ütött vörös bortól, a mit fölszivogattak a zsandár és fináncz urak, mivel a nép csak messziről merte nézni a mulatságot: és már, mintha emlékezete is elenyészett volna a fényes lovaknak, hintóknak, aranyos csillagos uraknak – Nagy-Kakasd csöndesen vonta tovább az élet nyikorgó szekerét.

– Gaz, hitvány egy nép! – mormogá díszes kastélyában dr. Schwindler úr – hogy mutatta egy kis jó ebédért barátságát; egy-két finom szivarért hűségét: s mikor jött a nagyszerű alkalom, hogy kitüntethesse magát – elbujt. Megállj csalárd kun, meg fogsz te is ösmerni a másik pofámról. Majd csinálok egyleteket, énekkarokat, de bőgni fogsz hozzá. Semmirevaló kétszinű népe! Csak ácsorgott, de leragadt a nyelve. Hogy a szemem égett ki szégyenletemben! Egy két igazi jó -169- hangú éljent hallottam volna bár – nem! mintha mind a tömlöcztől, bitótól, hóhértól félt volna – úgy hallgatott. Megálljatok Hajkók, Hajósok, Mészárosok, Halászok, Vargák, Ugodiak – ezt kegyetlenül meg fogjátok keserülni! Nos? szabad; herein!

László Károly úr lépett be, több bátorsággal, mint eddig, de sápadtabban is; hetykébben és mégis nyugtalanabbul.

– Ah kedves öregem, nos? Meg volt elégedve az ünnepélylyel? Nagyszerű! A tábornokok el voltak ragadtatva. Ah, kétségkívül ő Felsége is. De az látszott is az arczokról. Tudja, mit szerettem az egészben, édes öreg bátyám? Azt a nyugodt, szép, csendes, férfias magatartást. Ah, az példátlan. Nagy-Kakasd kitett magáért. Sehol egy kis zavar, vagy botrány. Úgy-e öreg? Mintarend. A fáklyásmenet is kitünően sikerült, csupa hivatalnokokból állt. Nem engedtem, hogy valami tudatlan polgár megzavarja az előirt formát. Igen szép volt. Nos, öreg, mit mond?

László úr egy kicsit rázogatta a fejét.

– Már az elmult, méltóságos úr öcsém – bár máskép szerettem volna, s hej, ez a kun tudná is, de dühös! Igen tele vannak és voltak a tömlöczök. Hiszen még a dohánymagazinum is mind ideiglenes börtön. Bár én azt mondom: az egész várost becsukatnám. Van ok rá bőven – de más a baj! Mit csináljunk a leányommal? az a hitvány borbély nagyon a fejébe vette magát. Mit csináljunk Mártonnal, azzal a semmirekellővel? Be kellene záratni, be kellene kisértetni Szolnokra egy fél esztendőre. Vagy adatni neki egy pár évet. Okot kapunk, haza is kerül – de gyorsan kellene.

– Nem, édes öregem, máskép kell venni a dolgot.

– Hogy méltsás úr öcsém? Mi már kifáradtunk. Isten akár mire büntessen – az anyját haragomban meg is taszítottam.

– Ah! öreg, nagy bolondot tettél. -170-

Óh mily édesen hangzott a bárói ajkakról a varga fiúnak a tegezés. Éledt, dagadt, mint meleg kemenczén a hólyag.

– Várjunk, – gondolkozék a főorvos úr.

– De nem várunk méltóságos öcsém. Az eljegyzésnek meg kell lenni ma – oda rendeltem a papot, s az esküvő is szeretném ha Rozália napján megeshetnék – a boldogult anyám nevenapján. Még minden szerencsémet a Rozália nap hozta.

– Helyes. Azonnal fel kell mennem Bécsbe a miniszter bátyámhoz s azt gondolom, október elején László Károly valóságos kinevezett főnök. Hanem kell egy kis rendjelecske is. Mi? kedves öreg? Jól viselted magadat. A főurak tetszését nagyszerüen megnyerted. A főhadsegéd így nyilatkozott: báró, ki ez a derék szőke úr? Kitünően jó arcza van. Exczellent!

No azt nem mondom öregem, hogy aztán mit mondtam a grófnak. Októberben megtudjuk.

Hogy ölelkezett a két derék ember, mintha birkózott volna. Úgy ropogtatták egymás kezeit, hogy csak úgy csattogtak a csontjaik.

– Egy kis cselhez kell fordulnod, öreg. Apám is így nyerte meg anyámat, a ki egy gazdag hamburgi bankár egyetlen leánya volt.

– Hogy, édes jó úr öcsém? Hadd tanulok.

– Letérdelsz előtte s kijelented, hogy vagy agyon lövöd magadat még ma, vagy igent mondasz leányom. És egy kicsit még feldicsérsz – el ne felejtsd: feldicsérsz. A bárói czím is talán.

– De letérdeljek? Méltóságos úr öcsém, hogyan legyen az? Le?

– Le.

– Én; a leányom előtt? Senki előtt se tettem. A térdem se hajlik.

– Igen. – Igy – hirtelen. Látod? Próbáljuk. Úri szokás.

– Elneveti magát.

– Ah nem – nagyszerű effektust fogsz csinálni -171- öreg. Az nagyon könnyű; egy pár perczig tart. Meglepi a kisasszonyt, szavát veszed – és megvan. Daczos konteszekkel így kell bánni. Igen.

– De, de – hogy is – törülgette homlokát a leendő főnök úr –

– Hogy mit mondj? úgy-e édes öreg. Oh te naiv vagy.

Schwindler úr nevetve megsimogatta a mindegyre veresebbé váló embert, ki úgy fujt, hogy alig lehetett hatalmas jó tüdeje előtt megállani, és félig tréfásan, félig talán komolyan is, mert a hang arra mutatott: így kezdte tanításait:

– Bemégysz hozzá – természetesen lehető ünnepélyes fekete öltözetben, mert ez is hat –

– Igen – ezt megteszem.

– S kezdesz nagyon megilletődött hangon: Kedves egyetlen jó leányom, szeretsz-e engemet –

– Hogy ne szeretné a méltóságos úr öcsémet, az volna még szép, ha be nem tudná látni egy László leány – az én leányom a maga hasznát –

– Nem – nem: – tégedet édes jó öregem, hogy tégedet szeret-e? Igen, ezt kell hangsulyoznod. Azután áttérsz arra, hogy ugy-e nem volt egyetlen kivánságod is soha, a mit meg ne adtam volna.

– Ez helyes – ez igaz. Nem hiszem, hogy hálátlan tudna, vagy merne lenni.

– Tehát már délutánra?

– Igenis, ha úgy tetszik, méltóságos úr öcsém.

– Nagyon szűk családi körben, most csak a legbizodalmasabb embereket, máskor – majd akkor – minden rokont meghivatunk. Én is itt akarom látni testvéremet, pár kedves rokonomat, talán Bécsből is lejő a miniszter fia – vagy épen –

– Ah – bizony szép lenne – édes istenem, ha én azt megérném!

– Minden bizonynyal. Minél előbb el kell utaznom.

– De azért ujságba kitehetjük a dolgot. -172-

– Magam fogom eszközölni.

– És czédulákat küldözhetünk a rokonoknak hogy: Báró Schwindler Gusztáv és László Vilma jegyesek – mert most látom, így szokás.

– Semmit édes öreg. Előbb beszélnem kell a miniszterrel érdekedben, ha főnök vagy: rokonaim örömmel veszik az eljegyzés hírét – így némelyik talán – van egy-két büszke nagynéném, egy pár ambicziózus nagybátyám – és általában a rokonok egy kicsit tartják magukat. Most csak mindent csöndben – ha visszatértem: szabad kezet hagyok. Fogok örvendeni édes jó öregem, ha ezt az ügyletet ma lefejthetjük. Tehát délután négy és öt közt megjelenek. Add át legforróbb hódolatomat ő nagyságának és – leendő kis menyasszonyomnak. Szeretném, ha csak Némethné, a pap és Baranyai Albert – ez igen hű emberem és valamelyik legbizodalmasabb hivatalnokod lenne jelen. – Igen? Jó? szabad így kérnem?

– Egészen a parancsolatja szerént legyen, semmi kifogásom. Tehát körülményesebben csak az esküvőkor?

– Csak, édes jó kis öregem. Így így. Legyen csak így. Rokonaim tudod –

– Értem, igaz, igen helyes. Természetes a dolog, nagyon természetes – dörmögé László úr még akkor is, mikor már rég otthon volt és díszbe öltözött.

Még egyszer bement feleségéhez.

A jó asszony, kit az utóbbi napok ismét rabságba vertek: a gondolkozás rabságába – némán, lesütött tekintettel fogadta díszes feketébe öltözött férjét, ki ép, egészséges arczával, göndörös tömött, szőke fürtjeivel, méltóságos bajuszával és pirosas kövér álla alatt kiborotvált szakállával most is, mint mindig, kellemes hatást tett szívére. Sértette ugyan az elmult napok durvasága, de ő, ki soha nem szeretett senkit férjén kívül, és őt határtalanul, lelke egész őszinteségével – csak annyira tudott neheztelni, mint igazi jó feleség, midőn egyetlen tekintettel bár: megkérik. -173-

– Teréz – szólt csengő, szép férfias hangon László úr – ma igen-igen nagy napunk lesz, és ha szeretsz és becsülsz engemet és akarsz még látni –

A feleség ledobta a munkát, a mi kezében volt, és ijedten vetette föl fejét.

– Igen, ha akarsz még látni – –

– Károly, te indulatos voltál, megfeledkeztél magadról, de ha megbántad – én lelkem Károlyom –

– Teréz ha ismersz: ne bánts. Ismered szivemet. Értetek élek, bennetek van minden örömem. És ez a nap, ha segítesz: ma felséges napunk lesz.

És sétált tovább fel s alá, komolyan, mint egy főnök, mint egy szép rendjel leendő birtokosa, mint oly ember, a kinek ma már báró veje lesz. Visszaemlékezett a multra, leánya és Márton Sándor boldogságára, a szép esztendőkre – és szívében oly érzés kezdett tért foglalni, melyről ez előtt csak egy nappal is aligha akart volna tudni.

Az egyszerű emberben – ha még oly önző, durva is – van egy kis vallásosság. Isten – sors, itélet – s több ily ártatlan dolog élő igazság szívében, elméjében. Az istent akarta-e megnyerni, vagy csak rendkívüli boldogsága, fényes szerencséje lágyította meg: egészen hogy tudnám én azt – csak tény, hogy így folytatta beszédét:

– Teréz! vajjon Bella szereti-e azt a Márton Sándort? Én úgy hallom: nagyon szereti? Ha igen, én a leányom kedvéért kórházi főorvossá tétetem azt a Mártont és vegye el Bellát. Egyéb módon és úton is örömest segítek rajtuk. Lássa az isten, hogy én rossz ember nem vagyok. Az eljegyzésnek Vilma és a báró között ma délután négy és öt óra között érted: négy és öt óra között meg kell lenni. Itt lesz az öreg pap; a testvérem, Némethné; Német a polgármester is, Baranyai Albert, kit Schwindler, úgy látám, felette megkedvelt. Más most senki. Készítsetek egy kis finom, finom úri uzsonnát, rövidet, jót, pompásat. Vilmának megmondod, hogy ne ízetlenkedjék. Megbocsátottam, hogy -174- Mártont nagybeteg korában meglátogatta, hisz jó szerén még akkor mintegy menyasszonya volt – úgy ni, névleg; de most legyen komoly és készítse magát a jövendőhöz, mint báróné.

László úr egy cseppet elfogódott; az ajkai remegtek; alig tudta megtartóztatni magát, hogy ne sirjon. Oh édes jó istenem, hogy ne!

Egynehány lépést szótlanul kellett sétálnia.

– Teréz, mit érez a szived, hogy leányunk báróné lesz?

– Apám, – lépett be a szomszéd szobából nesztelenűl Vilma –

– Nos?

– Én soha.

– Te soha. Tudod mit mondtál?

– Tudom.

S Vilma sárgás halavány arczával, melyen áttört a pirosság; tündöklő, merész tekintetével, és csöndes, mély rezgő hangjával oly szép volt, hogy maga az apa is örömmel szemlélte a makacs leányt.

– Hát azt meggondoltad-e, hogy kivel beszélsz? – tört ki az apából a durva hivatalnok.

– Meg.

– És azt is – édes jó leányom, kedves egyetlen örömem, legdrágább boldogságom a földön, akarod-e, hogy összetett kezekkel áldjam az istent? Árvákat fogadok fel, régi barátnédat kiházasítom, – Vilma – mindent elkövetek, hogy isten megáldjon benneteket – akarod-e?

– Micsoda beszédek ezek apám? Nem megmondtam-e, hogy én mindaddig, míg Sándor szeret és hozzám hű, senkihez az ég alatt nem megyek.

– Nem? Meglátom én.

És László úr készen volt, hogy egyetlen jól alkalmazott csapással leüti azt a leányt, mint szokta tenni a hivatalos szobákban a csökönyös rabokkal.

Vilma háttal fordult apjának. -175-

László úr kérőre fogta, de dühben forgó szemekkel nézett feleségére.

– Látod, mily nehéz helyzete van egy jó apának. Elkényeztettünk, mert egyetlen gyermekünk voltál és beteges, gyönge leányka. Minden kívánságodat megadtuk, csakhogy a jó isten el ne vegyen. Istennek hála felnőttél, erős vagy, mint én – hogy ilyen egészségre egy szegény leány is büszke lehetne, a ki kapával keresi a kenyerét.

– Még nem mult el, hogy én is ne kereshessem.

– Az elmult. Micsoda bolond beszéd? Vigyázz a szavaidra, velem beszélsz.

– Nagyanyám ezelőtt a ház előtt kakast árult és almát, az isten még vissza fordíthatja, ha mindenben megcsaljuk.

– Nem csaljuk; ha kell, templomot vagy iskolát építtetek, csak azt engedje meg, hogy te édes leányom megfogadd a szavamat.

Az édes anya remegve nézte leányát és férjét, és hol egyik, hol a másik felé tipegett, mintha segélyt akart volna vinni kövér, széles kezeiben – ha tudta volna honnan.

– És mit akar apám? – fordult apja felé Vilma.

– Hogy…

– Hogy Schwindler neje legyek?

– Azt; látod szeretsz, mert a számból vetted ki a szót.

És meg akarta ölelni leányát.

– Menjen apám –

– Miért? a miért szeretlek, mint az istenemet?

– Ne beszéljen így.

– A mért ha nem hajolsz a szavamra – hát – –

Feleség, leány egyszerre felsikoltottak.

László úr térdre vetette magát leánya előtt.

– Addig állok így, a míg azt nem mondod: hozzá megyek apám; vagy főbe lövöm magamat. Ha egyetlen gyermekemnek se tudok parancsolni: nem kell az élet; ha én a háznál a legutolsó vagyok: pusztuljak.

Vilma odaborult apjára, kit ily helyzetben sohasem -176- látott és könyeivel borította el annak kezeit – László úr, a kevély, dölyfös, hatalmas, zsarnok László Károly úr – zokogott.

És a szegény anya? Siratta férjét és leányát.

– Jól van apám, – szólt fuldokló zokogással a lány, – én hozzá megyek – de – megirom Sándornak, hogy örökké őt szeretem. És engem verjen meg az isten.

– Hozzá mégysz? – ugrott fel, mint az aczélrugó, az apa – Schwindlerhez, a báróhoz?

– Legyen az apám akaratja. Miattam ne ölje meg magát.

– Legyen az apám akaratja.

– Úgy, édes leányom; ma, délután négy és öt óra között. Látod, így szeretlek, így vagy az én aranyos leányom, az én kis angyalom, báróném. – Most boldog vagyok, isten megadta legédesebb kivánságomat. Leány, úgy járatlak, mint egy grófnét. Soha egyetlen kérésed nem lesz megadatlanúl. Olyan hintót, olyan lovakat veszek, olyan nagy úri társaságot gyüjtök a tiszteletedre, a javát, a szépét, a milyet csak ez a megye adhat. A hány báró, gróf, nagyságos, méltóságos ura van a kúnságnak, ha csak akkora is, mint a kis ujjam: itt lesz. Tegyen tisztességet a leányomnak, a bárónénak. Hogy miből tegyem, – van, adott az isten, s ha velem lesz: ezt a mostani vagyonomat megkétszerezem. Mind, mind csak teérted. Ha eddig szerettelek a jóságodért: ezentúl a tenyeremen hordalak az engedelmességedért. Látod gyermekem – simogatta, ölelgette kifogyhatatlan édeskedésekkel – anyádat is –

– Engem nem kényszerítettek a boldogult jó szülőim.

– Teréz, te sohasem akarsz engemet megérteni. Nem tudsz, nem birsz oda emelkedni, a hol én vagyok, pedig már tanulhattál volna tőlem, elég időd volt. Ugy-e mik voltunk? s hol állunk ma? A báró néhány hét, vagy néhány nap mulva meghozza rendes főnöki kineveztetésemet és – még mást is. Méltóságos asszony lész, a főnök neje, a báróné anyja – vagy talán ez semmi? -177- Semmi. Hanem, ha meghalok, tudom, nem hull senkinek a sírjára is annyi köny, mint az enyimre. Érzem, s ez nekem elegendő jutalom. És most drága lelkeim, készüljetek – az idő nagyon rövid.

És kiki – azzal az érzéssel, a melylyel a jövőt nézte: készült útjára.

Az anya aggodalmakkal, sóhajtozásokkal, de mégis büszke hittel, hogy ha leánya a boldogságot nem nyeri is meg – hisz im mivé lett az övé is, a ki ahhoz ment, a kit szeretett – megnyeri majd a világi boldogságot, és talán majd egyszer, valamikor megadja az isten neki másban: gyermekeiben – a mit most elveszített.

Vilma olyan nyugodtan, mint a hogy az istenéhez tért elitélt, halála elé megy: ment szobájába. Most nem, mint egykor, – mikor nem tudott egy sort is írni Sándornak: most ömlöttek a sorok halványkékes levélpapirjára: «Légy boldog Sándor, én szerettelek és soha egy perczig, – tudja ezt a mindenható, hogy meg nem szüntelek szeretni; de ha most mást parancsol: legyen meg az ő akaratja. Apám megöléssel fenyegetett, hogy főbe lövi magát, ha Schwindlerhez nem megyek. Ha megölné magát: úgy sem tudnék egy szempillantásig is élni tovább. Ne fordulj el tőlem, ha látsz az úton, vagy valahol, ösmerj meg és légy meggyőződve, hogy szivem utolsó dobbanásáig téged és csak tégedet szeretlek. Isten büntetését elhordozom ezért és hiszem is, hogy eljön az idő, mikor az isten nem marad adós. Ne is maradjon és ha kedves előtte az igazságos büntetés: töltse ki rajtam minél előbb. Tegyen az isten tégedet, édes Sándor, százszorta boldogabbá, mint engemet tett, és adjon te neked olyat, a ki engemet elfeledtessen és ezerszerte boldogabbá tegyen, mint én tudtalak volna tenni. Az én sorsom tudom, hogy el van végezve…»

Még némely emlékekről írt – de egyetlen szót sem Belláról – és bezárva levelét, még az nap délelőtt elküldötte Sándornak.

Amely néni szül. Némethné, a kellemetes hír vétele -178- után azonnal legfinomabb, legdrágább ruháiba öltözött, drága kenetekkel, illatos szerszámokkal szerelte föl magát, hivatta a főorvos urat, hogy rögtön jőjjön – és addig is, míg szemtől szembe lehetett volna a báróval, gyakorolta magát az ájuldozásokban.

Oh mily édes, gyönyörteljes ájuldozások voltak ezek, látták a tükrök, úgy a kicsiny, mint nagy tükrök, a hosszú selyem függönyök, az uj bécsi bútorok, és a szolgálók és a szobaleányok is.

És oh mily szeretetteljes találkozás volt az, mikor a kedves Guszti hálája jeléül fél térdre ereszkedett – mint maga mondta: istennője a szent Amely előtt.

Ezeknél a jeleneteknél csak azok voltak még szebbek, a melyek délután négy órától kezdve következtek egymásután. Csak csöndben, titkon, egészen benső meghitt családi körben kellett volna a bárói eljegyzésnek történnie, hanem László Károly úr és kedves nővére, Némethné, szül. László Amely úrasszony úgy vélekedtek, hogy itt a rendezés tiszte egyenesen az övék. És hogy Guszti, a báró csak szerénységből (oh, a jó kedves Guszti) tette, hogy három-négy embernél több ne legyen az eljegyzési ünnepélyen.

– Itt kell, hogy legyen egy pár profeszor, az ujságszerkesztő, Simon bácsi, Károly bácsi, István bácsi, az öreg Hajkó, a főadószedő –

– Csak rendezd Amely – nincs szavam. Nekem semmit sem szabad tudnom, – mondogatá, kezeit nagy lelki örömök közt tördelve, ropogtatva László úr – csak szépen, és mindent uri módulag. Ez a fő.

Így történt aztán, hogy mikorra Schwindler úr kitünő díszben, halavány sárgás-fehér arczán egy kis finom, művészien alkalmazott pirosítóval, kardosan, a tollas kalapjával megjelent: egész fényes gyülekezet fogadta.

– De – kérdé László urat a nagy gyülekezet miatt – zavartan.

– Ah persze! – hajtogatá magát igen bájos mosolylyal Amely néni – itt mi vagyunk itthon. Jó embereinket meg nem sérthettük. -179-

Szokásos ölelgetések, csókolkozások és kézszorítások után, mi közben sűrűn hullottak könyek itt is, ott is – behaladtak a nagyszerűen feldiszített éttermekbe. Sokan irígységtől marva, némelyek a finom ételekre és italokra gondolva, mindnyájan pedig az ünnepeltek iránti hódolatból kifolyólag folyvást vigyorogva, hajlongva, sziszegve, sóhajtozva és minden tisztességet elkövetve és erőltetve.

Nyolcz óra tájt, – mikor már csengtek a köszöntő poharak, – egy libériás inas, a fődoktor úr inasa: oda súgott a méltóságos úr fülébe:

– Itt a testvére, meg a nénje, meg egy öreg asszony. Kint a folyosón állnak és kéretik a méltóságos urat.

A főorvos úr kifutott és László úr is kifutott – és ott a folyosón látta, hogy egy csomó nagyon szegényes öltözetű ember áll.

-180-