XI. (Jön a császár.)

Senki sem gondolta volna, még a jó méltóságos Schwindler kerületi főorvos úr sem, hogy a Baranyai Miska egycsillagos úr kisded fiacskájának, az aranyos gyémántos Gusztikának felségesen sikerült keresztelője oly minden tekintetben váratlan forduló pontot képezzen Nagy-Kakasd történetében. Az átkozott Kossuth nóta, mint valamely olthatatlan tűz végig robogott a nádas házak között, a csöndes kun várost, a hol már kezdett minden embernek a vére szabály szerint forogni: fenekestül felforgatta. Betört a cserép-zsindelyes házakba, a kemény vasajtókkal ellátott adóhivatalokba s ott két-három fiatal magyar-német hivatalnok a morva előljárónak felmondta az engedelmességet, lement a szomszéd korcsmába s onnét a Borosné kávéházába, onnan Vaczak Fülöphöz, ki a temető felé, s előbb suttogva, majd bátrabban is kiabálta, hogy jön, jön…

– Ki jön? – kérdezték lelkendező örömmel, mert látták, hogy valami várt kedves vendégről lehet szó.

Felelt a hegedű, mely csak úgy ordította, sikoltozta a szebbnél-szebb forradalmi nótákat. A czigányokat ölelték, csókolták. Hirtelen ők lettek a legtiszteltebb emberek.

A Kossuth-nóta végigrobogott a nádas házak között.

-152-

A Hajkó fiúk, a Halászok, a Mészárosok, a Sebestyének a kaszinóban, mint egészen biztos dolgot beszélték, hogy Krumpelholz a Kossuth nótát huzatta, hogy Napoleon, az olasz király, a török szultán, meg az angol – az az – Budán a nyárra koronázás lesz. A vén Harkai folyvást levelez a kint levőkkel.

– Hol a vén Harkai? Ide vele, – zúgtak.

S az öreg embert nehány percz alatt a kaszinóba teremtették.

– Szóljon, beszéljen, mert a bátyánk mindent tud. A németek a Kossuth marsot huzatták, meg a Klapka indulót, a Perczel indulót, a Rákóczit. S mi itt semmit se tudunk. Beszéljen.

S feltették az asztalra.

Az öreg ember örömében sírt-rítt és egy szót se tudott szólni. Valami leveleket csakugyan mutatott, de azok egy batkát sem értek. Amerikai dolgok voltak.

– Ujat, ujat, bátyám – sürgették az ifjak – magának tudni kell. – Mutassa azt a levelet.

– De nincs.

– Hát a bárótól meg a gróftól mit kapott?

– Semmit mást, – dadogott és törekedett leszállni a magas asztalról az öreg ember.

– Onnan nem bátyám, még el nem mondja az igazat. Maga mind azzal ámított bennünket, hogy így tudja, úgy tudja az állapotokat: hát most ki vele Harkai bácsi.

Némelyik oda sugta az öregnek bátorításul: lesz kölcsön bátyám, a régit meg nem kérjük.

Mind hiába volt: a vén emberből egyetlen szót sem birtak kikaparni.

Valaki elkiáltotta: Veszeli Jóska.

– Mit, Veszeli Jóska? – morogták innen-onnan.

– Az a fődoktor belső embere. Neki tudni kell a dolgokat.

Előteremtették Veszeli Jóskát.

A díszesen, csinosan öltözött ifjú egészen halálsápadtan tántorgott be egy csomó ember bátorító rángatásai között. Azt hitte, utolsó órája ütött. -153-

– Mit tudsz Jóska? Tegnap este, meg ma hajnalban mit huzattak Baranyai Miskánál? Hogy áll ez a történet? Schwindler is ott volt. S a főnök is. Neked tudnod kell. Hol vannak a magyarok, meg a francziák, meg az olaszok, meg az angolok – kiabálták innen, össze-vissza, biztatva, kérve fenyegetve. Hiszen ha ők már úgy vannak, nem messze lehetnek már a határtól. Beszélj, mert kiszakítjuk a spitzli nyelvedet, ha most hallgatsz.

Lovas zsandárok jártak-keltek föl-alá az utczákon; katonák rohantak szuronyt szögezve; futott a nép, mely a szokatlan zajra kitódult a kapukon. Kiabálás, nyögés, jajveszékelés töltötte be az utczákat. Nehéz sebesülteken törtettek át a zsandárok; egész csoportokat hajtottak a városháza felé; – délre minden valamire való tömlöcz megtelt szinültig; urakat, polgárokat, parasztokat, asszonyokat, gyermekeket nyomtak, tömtek egy pinczébe. A város északi részén valami szénaboglya meggyult – félre verték a harangokat…

Krumpelholz úr mint az itélet dörgött, robogott utczáról-utczára hires lovaival; vastag, kövér nyakáról csorgott a düh verejtéke, ajkai tajtékzottak, szemei előtt nem lehetett megállani, kezeivel, mintha vágni akart volna: hadonászott jobbra-balra. Kiabált mint egy őrült, rettentő kegyetlenséggel akarta elenyésztetni azt a kis örömet, melyet egy-két régi ismerős édes dal a szivekben hamarosan fakasztott. Úgy gondolta a galicziai katonapap, hogy délre kipusztítja a fele várost, s délután a megmaradt feléről jelentést tesz a miniszteriumnál, hogy Nagy-Kakasd mintaváros a csendben, rendben, békében.

Míg a főnök úr mint egy Jupiter tonans haragos mennykőivel a tegnapi sok étel-ital hatása alatt mindenfelé tisztította a levegőt: dr. Schwindler kerületi főorvos úr drága faragványnyal, számtalan női fotografiákkal fölékesített iróasztala mellett ült; nem várta meg, míg Krumpelholz úr postára teszi hű tudosítását: ő már irta a magáét. -154-

«Nagyméltóságú úr!

Kegyelmes uram!

Csendes, békés, engedelmes városunkat a mai napon megdöbbentő jelenetek dulták fel. A bűnös népszerűségkeresés kezdi megteremni mérges gyümölcseit.

A féltékenység, a határtalan irigység a legszebb eredményeket képes megsemmisíteni. Nem akartam eddig hivataltársaimról élesebben nyilatkozni, az ujabb botrányok ezt most tennem parancsolják. Okmányok, aláírásokkal ellátva – állanak rendelkezésemre, hogy kerületünkben minő megvesztegetések uralkodnak, hogy a kinek a hűségben elől kellene menni, a kerületi főnök Krumpelholz Lipót úr pénzért, ajándékokért elitélt bűnösöket ereszt szabadon büntetés nélkül; a kincstárt vétkes szerződésekkel károsítja; a népeket lázadásra serkenti. Elsőre A. alatt, másodikra B. alatt, harmadikra C. alatt alázatos tisztelettel ide csatolt okmányok bizonyítanak megczáfolhatlanul.

Forradalmi dalokat énekeltet, melyek a bitóra itélteket, részint pedig a bitón igazságosan kivégzetteket dicsőítik. A mai nap rettentő története, midőn a fél város ordítja az ocsmány énekeket, mert egy tegnapi, jóérzelmű családnál történt – estélyen ő maga volt, ki a legfőbb rebelliseket éltette, és a zenészeknek parancsolta, hogy e rebellisek nótáit húzzák. D. alatt idezárt és aláirásokkal felszerelt okmány erről hangosan szól.

Kérdem kegyelmes uram, hogy most, midőn mindenfelé kezd helyre állani a kivánt rend; midőn kerületemben számos egyletek alakítása által a legnyersebb és legvétkesebb elemet, a főbb birtokos osztályt pár hónap alatt sikerült az új államforma legőszintébb hiveiül megnyernem, melyre E., F., G., H. pontok alatt becsatolt okmányok adják meg a legvilágosabb tanuságot; kérdem kegyelmes úr, nekem különös pártfogóm és a legmélyebb hódolattal tisztelt nagyméltóságú uram, hogy akkor, midőn minden perczet arra kell fölhasználnunk, hogy legmagasabb urunkat, a császár ő felségét -155- gyermeki alázattal, örömmel és engedelmességgel fogadja a nagy összbirodalom minden hű népe, s így a félrevezetett, de nem rossz érzésű magyar is, mely utóbbira fényes tanúim az F., K., L. alatt feltüntetett okmányok, mint a melyekből kitünik, hogy mily örömrepeső szívvel várja itt a kun a Felséget – hő tisztelettel kérdem, hogy eltűrhető-e most, és épen e nagy napokban, egy nagy, szélesen kiterjedő kerületben, hogy egy tapintatlan, megvesztegetett szivű, romlott lelkü ember kormányozzon?…»

A hosszú, kimerítő, szép, alapos jelentés után oda volt téve egy név a legforróbb magasztalásokkal, mint oly ember, ki a gazdag és kitünő kerületben a kerületi főnökségre a felhozott, és megdönthetlen okok, és nagy betük alatt becsatolt dokumentumok alapján – a legalkalmasabb. Hű ember, vagyonos ember, megvesztegethetlen ember, és fáradhatlan erélyes ember; a jelenlegi aljárásfőnök, a derék László Károly úr.

Óh, ha tudta volna ezt László úr, nem rettegne most a tegnapi szomorú keresztelő miatt.

Dr. Schwindler úr csengetett.

Veszeli Jóska állott elő.

– Nos? – kérdé éles szemekkel a főorvos úr.

– Szerencsésen megszabadultam és a főnök urra hárítottam mindent.

– Dühösek az emberek? várják az olaszokat?

– Mint zsidók a Messiást.

– Van pénz? csak itatni-etetni. Eljő a mi időnk is.

– Most?

És ragyogtak az ifju szemei.

– Nem még. Csak legyen okos barátom. Csöndesen ápolni kell a tüzet, de úgy, hogy mindenki ne lássa. Végh Pétert a kovácsot, és Harnócz uramat a csizmadiát tartsa beszéddel, hanem vigyázva, hogy meg ne üsse a lábát. Vasárnap elmegy helyettem a lakodalomba. Most egy darabig el kell magamat vonnom mindentől – a német nagyon szemes. Járjunk tul az eszén. Ah, csak üssön a mi óránk! -156-

Forrón megrázta az ifju kezét, és ezzel a hazafias kézzel nyujtotta át a segélypénzt.

– Okosság, szemesség, hűség. Kivágatni a nyelvet inkább, sem mint egy szót is szólni, a mit nem szabad. Baranyai Miska nagyon fecsegő, attól sokat meg lehet tudni – vele igen óvatosan. De őt is használhatjuk.

– Átkozott csalárd ember – méltóságos uram, se nem német, se nem magyar. Inkább német.

– A hogy az óra jár. Nekünk most ilyen kell.

– De a Hajkó fiuk igazi magyarok, s még Mészáros Simon is, pedig ő legjobban mutatja, hogy: így úgy!

– Beszélni kell a német mellett, s úgy egy-egy kicsit Kossuthról. A császár ő felsége juniusban itt lesz. Mindent megad – fogadja a nép örömmel, a foglyok kiszabadulnak – őszre koronázás lesz, a télre bejönnek a künn levők. De ezeket csak igen vigyázva, édes barátom. Megértett?

– Igen.

– Most menjen, keresse fel László Károly urat, kérje: látogasson meg engemet délután négy órakor. Várni fogom.

Veszeli Jóska örömtől dobogó kebellel sietett küldetésében. Büszkén tekintett a távolba, a hol ő mind azt látta, a mit más a városban rajta és a főorvos uron kivül senki. Hallotta a paripák dobogását, látta a lengő zászlókat, a szekereket, a fegyvereseket, az ágyukat, régi társait – azt a szép szép dicső világot, a milyen soha se volt még és soha se lesz több.

Megadta magát ő is dr. Schwindler urnak, az igazi hazafinak, a kit a künnlevők – egyenesen ő küldött ide, hogy vigasztalja, bátorítsa a népet, szedje össze az erdőkből, nádasokból, szénaboglyákból, kertekből, kunyhókból az igaz embereket, hogy mikor eljő az idő: együtt legyünk mind.

Hogy dicsérte, magasztalta ezeknek a bátortalan – s lassanként mind börtönbe kerülő gyámoltalanoknak, hogy ki ez a Schwindler, minő dicső lélek, az ő tanácsosa, -157- az ő testi lelki barátja, a nép jóltevője, segítője, vigasztalója. Ne féljenek, mert ez senkit el nem árul, ki nem ád.

S mikor Harczó Balázst elfogták, a ki a szőlőkből visszajött –: elfogatta a főnök; mikor Halász Károly bekerült a tanyákról egy este a sok szép szóra – hát egy vasárnapon megvasaltatta a főnök. Nem mindjárt, de mégis nem nagyon sokára, nem a régi dolgokért, hanem uj okokért. Uj okok mindig kerültek, mert bőven voltak készletben.

Schwindler ur játszotta a magyar hazafit, bőkezű volt, gavallér; mint hires doktor, a szegény juhász emberhez is elment, és kivette szép szavaival a hálálkodó szegény meggyógyult emberből, hogy hol vannak olyan juhászok, a kiket el lehet fogni és föl lehet akasztani.

De Schwindler ur úgy mosolygott mindenkire, olyan jó volt, nem kevély, barátságos – nyilt szivű, még Kossuthról is mert itt-ott beszélni, és merte szidni a minisztereket, sőt még fölebb valókat is.

Mindig – a mi a fő – a maguk helyén.

Lehet még, óh jöhet még idő, – mikor megint a dr. Schwindlerek uralkodnak: édes olvasóm! akkor vedd kezedbe ezt a gyürődött fotografiát.

Veszeli Jóska épen olyan együgyü volt, mint te, meg én, meg néhányan, a kik mind elhittük azt, a mit óhajtottunk, a ki azt gondolta balgatag örömében, hogy a sima, szép, tiszta, szabad uton jár; holott pedig éjjel-nappal nyakig gázolt a vizben, a süppedékes mocsárban.

Dr. Schwindler alázatosan (mert a ki föl akar emelkedni: mindig, állandóan alázatos legyen, még mikor senki se látja is, nehogy egyszer megfeledkezzék magáról és mindent elveszítsen egy órai férfias bátorságáért), tehát alázatosan, szerényen, előre hajtott fejjel, de mégis eltagadhatlan kitünő jó kedvvel – épen most lép be Méltóságos Krumpelholz főnökné urasszonyhoz, ki könyek között ül az ablakban, és egészen megfeledkezik -158- arról, hogy a sürün hulló könyek mind lemossák a drága festéket helyükről, holott egy időses delnő ilyesmire főképen kellene, hogy ügyeljen.

– Óh mit csináltak maguk, – miket beszéltek, muzsikáltattak maguk doktor, azon az átkozott keresztelőn?

– Semmit – épen semmit, Nagysád.

– De Lipót…

– Lipót épen nagyon jól viselte magát, úgy mondhatom, hogy kitünően.

– Hát ez a lárma? Hisz fel van fordulva a város?

– Nagyon, szerencse, egy csomó gazembertől megszabadulunk.

– De kiktől? – kérdé aggodalommal a főnökné, mintha érezte volna a gyorsan közeledő fergeteget.

– Egy csomó nyelves kun betyártól. Lipót maga scenirozta a dolgot s a provokatió nagyszerűen sikerült. Én csak bámulni tudom a zsenijét.

Mig künn a kardlapok és szuronyok alatt jajgatott és sikoltott a nép: bent a fényesen butorozott főnöki szalonban hirtelen, mintha csak egy villanatra: csöndesség, némaság állott be. A régi szakácsné, ki kezdte észrevenni, hogy az egykori szegény katonaorvos, most az ő pártfogolása után: méltóságos kerületi főorvos úr nagyon tekervényes utakon jár, és mindenütt Krumpelholz Lipót hivatalos eljárásait törekszik nevetség tárgyává tenni, mig az aljárásfőnököt, azt a buta magyart mindenfelé magasztalja, mint a hűség és fáradhatlanság mintaképét – a gyülöletnek és aggodalomnak érzéseivel fordult a hidegen mosolygó gavallér felé. Sirástól kiveresedett szemeit oda szögezte a régi széptevőre és kereste lelkében az utat, módot, hogy mivel és mikép kötelezze le vagy állítsa meg fondorkodásában.

Semmi sem oly nehéz, mint mikor már érezzük a bajt, tisztán látjuk a veszélyt – és minden áron bátraknak, nyugodtaknak kell lennünk, hogy erőtlenségünket el ne áruljuk. Egy szó, egy elhibázott tekintet és bukásunk kész. Ellenségünk legjobban tudja, hogy ki van -159- csavarva kezünkből a fegyver, és mégis úgy tesz, mintha hatalmunk tetőpontján állanánk. Hizeleg, dicsér és kifogyhatatlan a hódolat kedves jeleiben. Csak egy mozdulat kellene, hogy lerántsuk a gyalázatos álarczát, de mivel nincs erőnk, hogy a hitványt eltiporhassuk: – mutatnunk kell, hogy vakok vagyunk, és épen semmit se tudunk.

A főnökné nyájas akart lenni – nem; lehetetlen volt: mindig csak a vád, panasz tolult ajkaira; nyugodt akart lenni – és minden mozdulatánál elárulta, hogy fogva van. Közelebb huzódott a szép hűtelenhez – és megragadta kezeit.

– Gusztáv – édes Gusztáv, – szólt azon a hangon, mely az örvény felé menők reszkető erőtlen hangja, – mondja, nincs ön velünk megelégedve? Bántottuk? Ön Lipótnak minden jó emberét elhidegítette. Az ezredes – igen Schweinberg tegnap mondta rólunk: Lipót, ha te így fraternizálsz ezzel a csőcselékkel – fel fogsz függesztetni. És ki vitte bele? Ön édes Guszti.

Schwindler ur egész szinészi nyugalommal vetette hátra fejét és nagyon, nagyon jóizüen nevetett.

A szegény asszony, ki férjének nagyon sok hibáját, bünét tudta, azt hitte, mint minden – hibáit bánni kezdő szív – hogy ezeket már Schwindler is tudja egytől egyig. Törekedett is kivenni a tekintetéből, mosolyából, hogy mennyit tud Guszti és mit mond rájuk. Ugy-e nem nagy hibák, nem is fontosak, ilyeneket minden főnök követ el bátran, és semmi baj sem éri egyiket is. A miniszterek oda fönt még többet lopnak, csalnak – s alig akad horgon egy-egy. Azt is szépen elcsinálják, hogy a világ mit sem vesz észre az egészből.

– Lipót igen jó szivü ember, és hű. Barátaiért a szivét adja.

– Óh igen, – nevetett tovább a doktor.

– Ha megtámadnák – ön bizonyosan védeni fogná. Igen – és –

Ki akarta mondani a szegény asszony, hogy a te dolgaidat mi is tudjuk. -160-

És férjem egy hét alatt mind ide teremti a zsidó atyádfiait – s akkor s egyebek is fognak még történni, vannak olyan dolgok – és nem felejtette még el mindenki – a gráczi bádogos két leányát fel lehet még ásatni a sírból, s a szegény Hannuska leánya, s az özvegy Harmné kilencz éves kis leánykája s a Burnovszky leánya – –

Krumpelholzné a Schwindler Guszti büneinek egész sorozatán végig ment, égő bosszúval, hogy kigyuladtak az orczái.

Úgy akarta, hogy a miket elgondolt: élőszóval el is mondja. De hogy tegye? hátha rosszabbá teszi a dolgot. – Nem, nem ingerli még.

Elmegy az ezredeshez, még ma elmegy. Fölfejti Schwindler egész czudarságát. Meg kell előzni a veszélyt. Bukjék ő. Mindent – oh mindent elmond. Elmegy az aljárásfőnökhöz – ott fogja leirni, kicsoda ez az ember. Nem, ők nem hiszik el, vagy ide hivatja azt az ifju doktort, a ki vőlegénye volt az aljárásfőnök leányának és Schwindler kimarta a házból. Őt, igen őt fogja idehivatni. Lerántom, lehasítom az álarczodat gonosz – mondogatá magában a főnökné, megsemmisítelek, csak egyetlen lépést merj még ellenünk tenni. Rám semmit se mondhatsz – és Lipótra?

Érezte Krumpelholzné, hogy de Lipótra sokat mondhat egy bosszuálló rossz ember.

Ma még nem mondok semmit – fűzé odább komor gondolatait a főnökné – várok, hátha ő is észre veszi magát és békét hagy. Igen, ígen – és az elegáns hideg, kaczagó ember vállaira borult.

Azt gondolta: mert ő mindent elhallgat – az a másik is el fog hallgatni mindent; mert ő nem tör vesztire, amaz is okosabb és jobb lesz. Megint boldogok lesznek, vigan élnek, mindenki tisztelettel fog feléjök fordulni; Lipót egy kicsit kegyetlenebb lesz, szigorubb, példát ad, valami összeesküvést fölfedez, néhány rosz embert fölakasztat: és még erősebben fog állani a miniszteriumnál, mint eddig. Igy, igen így. -161-

Nem lehet tudni, hogy Schwindler úr gondolt-e ilyes dolgokra, félt-e valamitől, a mi a multban történt; hitte-e, hogy ez az asszony ott jár az eszével, a hol – – Oh a szerencsés boldog ember sehol se jár másutt, mint a merre jó szerencséje viszi, és semmire se gondol másra, mint a mit szive legmelegebben kiván.

És mit kivánhatott volna jobban Schwindler Gusztáv úr, mint azt, hogy Krumpelholzék ne vegyenek észre semmit és hogy délután három órakor László Károly pontosan megjelenjék nála.

Óh megjelent, de kimondhatlan aggodalommal. Nagy a zaj a városon!

Röviden végeztek, mert a szép dolgon, jó dolgon, ha akarunk, hamar áteshetünk. Nevettek, ölelkeztek – csókolództak újból és újból.

– Mire ő Felsége itt lesz tehát kedves bátyám – ha megtehetjük?

– Ezer örömmel, méltóságos kedves uram öcsém. Büszkeségünk – hogyne?

László Károly úr mire haza ért, a kellemetes kábulás, szédülés miatt majd elvesztette a szeme világát. A mit ilyen formában rég nem tett: mint egy gyermeket fölnyalábolta a feleségét, csókolta, szorongatta, s elhalmozta a legédesebb szavakkal.

– Feleség – drága feleség, tudod-e, mit hoztam?

A jó asszony előre is sirva fakadt örömében.

– A doktorka megkérte Vilmát – és jól tettem úgy-e feleség? oda adtam.

– Istennek hála Károly, áldjon meg érte a jó isten. Mindig tudtam, hogy a szíved jó.

– Hát nem ellenkezel? Kaczagott az alfőnök úr. A doktorka – –

– Isten látja a lelkemet, hogy egyes-egyedül Sándort szerettem, neki szántam Vilmát, mert tudtam, hogy szeretik egymást és boldogok lesznek. – – Magyar ember – – mindenki dicséri – legyenek boldogok. – –

– Megbolondultál? – lökte magától három lépésnyire -162- a kövér vastag asszonyt. – Te együgyű! ki kellene gázolnom azt a buta lelkedet – –

Épen készült teljes erővel, hogy talán valami munkához is lát, mikor nyilik az ajtó és kitárt karokkal, sikoltással törtet be Némethné, született László Amely:

– Mit csinál ott Vilma?

– Hol? kérdé László úr, körültekintve és egy rövid szempillantásig azon gondolkozva, hogy mit csináljon azzal a nyomorult asszonynyal. – Hát hol van Vilma?

– A vén Mártonéknál.

– Kicsoda? Te is elvesztetted tán az eszedet? Szólj, micsoda Vilma?

– Vilma – a te leányod – Harkainéval láttam, saját szemeimmel.

– Asszony! felelsz erre? – lépett közelebb a szerencsétlen feleséghez, – kikelt, kékült, tarjagos arczczal. – Ez a te munkád. Felelsz erre? És vállon ragadta az asszonyt.

– Igen. Sándor nagy beteg. Az öreg Harkainéval ment meglátogatni. Én, én engedtem meg – egyenesedett föl a levert asszony, – menyasszonya volt és Vilma örökké szerette. Nem nézhettem a sok szenvedését – üss, verj; mert látom, hozzá fogtál, ha megérdemlem: ölj meg, de én szántszándékkal egyetlen leányomat meg nem ölöm. Beteg korodban én is meglátogattalak.

A jó asszony azt hivén, hogy e rettentő bűneért lökte el magától férje – félig-meddig megnyugodott a büntetésen és örvendett, hogy leányáért ily megalázó bánásmódban kellett részesülnie. Büszkébben tekintett férjére és sógornéjára és mint a hős: minden seb által magasabb lesz, e szerető anya is, mintha egy fejjel meghaladta volna durva, önző, erőszakos férjét. Nem remegett többé, úgy érezte, hogy a ki büntetését lerótta: nyugodtan állhat meg isten és ember előtt.

– Te isten bogara – tekintett mély megvetéssel László Károly aljárásfőnök úr tudatlan nejére – tudd meg, hogy a főorvos úr, a báró – most tudod-e? épen -163- most kérte meg leányomat nőül – egy báró. – Tudod-e?

– Ah! – kiáltott és rogyott örömmel Némethné szül. László Amely fivére széles egyenruhás kebelére, – ez az én művem Károly! Ah ez az én művem!

És sírva, sikoltva, szökelve, hadonázva oda ment sógornéjához is és ráborult, és felhivta, hogy mindjárt menjenek Mártonékhoz és rögtön hozzák haza a világ legszerencsésebb leányát.

– Ah báróné – a László nemzetségből egy báróné, egy igazi, valóságos báróné. Károly, mindenem a báróéké; azt a két ezer forintot, a mit az iskolának akartam hagyni, hogy a professzorok és tanulók zászlókkal mind kiálljanak a temetésemre – visszahuzom; legyen a báróéké… Kétszáz hold földem a Besnyőben a báróéké: a Nyilasban az a 175 hold a báróéké; minden ezüstöm, arany ékszerem a bárónéé; két szoba butort én veszek. Ti lakjatok az én házamban, vagy akár hol, én itt, itt, ebben a házban fogok lakni a báróékkal. Ezt kikérem. Oh te Teréz, és te nem is örülsz, micsoda asszony vagy te? A vőd egy virklicher báró, a leányod báróné ő méltósága. – De hát menjünk és hozzuk Vilmát. Ah! ah!

És ugrándozott és kiabált hangosan, hogy a báró megkérte Vilmát, kiabálta hangosan, hogy a cselédek hallják meg, és ha van bennök egy kis becsületérzés – rögtön fussanak ide-oda és beszéljék el iziben.

– Nevetett, mosolygott, rendezgette haját, oda-oda állt a tükör elé és mind szüntelen kiabálta: Teréz, Teréz siessünk. Hol Vilma? Oh, az a rossz Vilma.

Ekkora öröm, testvéri részvét nem maradhatott László úrra a kellő hatás nélkül. Megbocsátott nejének, mint az az okosabb és erősebb félhez mindig illik is – édeskésen megsimogatta, azaz simogatta volna, ha a feleség hidegen, komoran ki nem tér.

– Nos? – mormogott László úr gerjedező dühvel, – mi ez? Egy anya ne örüljön a leánya szerencséjének? Feleség, megbocsátottam, legyen eszed! -164-

– Oh te Teréz! – fogta össze Amely néni hosszú kezeit és vetett ugyanúgy egy büszke pillantást a tükörbe. – Oh te boldog anya, nem is sirsz?

– Nem! neki jobb lenne egy kosárkötő fia. Paraszt vér vagy. Eh! megyek ki a pusztára – a pusztára – levegőt, levegőt – –

Kinyitotta az ajtót és a folyosón lekiáltott a kocsisnak, hogy rögtön fogjon, de négy lovat a hintóba és álljon elő azonnal.

László Károly úr leemelte égő veres vastag fejéről a zsinóros alfőnöki sapkát, és képzeletben föltette helyette a főnöki kalapot, a diszkalapot; felöltözött a törzstiszti ranggal biró főnöki díszruhába és úgy sétált, mint új kerületi főnök dölyfösen a báró vejével, majdnem mint maga is egy kész báró. Dúlt-fult ugyan boldogtalan együgyű nejére, de most még se tudott oly keményen haragudni, mint máskor. Jön a császár – a felség, néhány hét mulva itt lesz! Ma a Schwindler jelentése fölmegy, – holnap holnapután megkapják, a nyomozás kijő, vagy a nélkül is egyszerűen elteszik. Tenger a bűne, mennie kell – és én – – mikorra jön a császár, a legkegyelmesebb Felség – Édes istenem de jó vagy!

Ha minden sikerül: akkor fogadom, hogy a kerületemből minden kutyát kiirtok. – Hajkó, Halász, Hajós, Mészáros, Varga, Simon, Szentpéteri – gyökerestül kipusztitalak benneteket.

És fölmutatta két erős kezét. Az isten láthatta, hogy ennek a László Károly úrnak van ereje, komoly szándéka, és sokra lehetne vele menni.

A hintó nemsokára előállott és László Károly úr (szinte félek már így irni csak, hogy: aljárásfőnök úr) kirobogott a termetes palota széles kapuján.

Elmegyek – mormogá magában – mert most haragomban, bosszankodásomban azt a semmire való leányt is összetörném, s pedig összes tervem az ő engedelmességén sarkallik.

Tudni kell, hogy László úr azok közé a szerencsésen -165- fölkapaszkodott emberek közé tartozott, a kik a kövér bő élet miatt felette vérmesekké és hirtelen haraguakká lesznek ugyan, de soha sem felejtik, hogy még fölebb is lehet menni, és pedig csak önmérséklet és engedelmesség által. Mintha épen a sors szép négy lovának a gyeplőjét akarná megragadni: a város végén a kocsis mellé ült, átvette a gyeplőt, korbácsot, és egy kemény rándítással tudtokra adta a lovaknak, hogy jó lesz vigyázni, mert én ülök itt.

A lovak természetesen rögtön észrevették a változást és siettek kifejezni a fülükkel, sörényükkel, farkukkal, hogy: értjük. Ez a kevély birtokos úrnak jól esett, és nagyban előmozdította, hogy fölzavarodott kedélye tisztuljon és csöndesedjék.

Bent a város is nagyban tisztult és csöndesedett. Előbb a hivatalos helyiségekben, majd egy-egy jobb család kebelében terjedni kezdett a kellemetes hir: jön a császár! jön a Felség.

A polgármester megtudta a főnöktől, s a polgármestertől megtudta a tanács; a tanácstól a pénztárnok és iktatói hivatal; az árvabirák; az árvabiráktól az árvák; az árváktól a gyermekek és a gyermekektől oda fenn a szép csillagok, s a mit a gyermekek tudnak és a csillagok: öröm azt tudni minden jó lelkű embernek.

Jön a császár!

Erre volt büszke a katona, s ebben talált vigaszt az elnyomott szegény magyar.

Jön a császár!

Oh istenem uram, most mikor Ő Felsége mosolygó, jóságos szőke arczával, szerető vidám tekintetével végig megyen Budapest és Gödöllő boldog utczáin: még a hat esztendős gyerek is meg mer állni, s jól oda néz a Felséges szemek közé s otthon édes nevetéssel mondja el: apám, anyám, láttam a királyt!

– No és fiacskám?

– Épen olyan, mint apa, még meg is ösmert.

Akkor?

Akkor erre a szóra úgy járt-kelt a vérünk, hogy hol -166- mind az arczunkba szökött, hol mind a talpunkban maradt. Még a zsidók is féltek, pedig azok mind tudtak németül.

Kérdeztük a professzorainktól: igaz-e, hogy jön?

– Igen, jön a császár, – mondták mindnyájan aggodalommal.

A legöregebb, a kit fráternek hivott az ifjúság: ettől fogva még a feleségével, anyósával és az apósával is németül beszélt, holott azok épen egyetlen szót se tudtak németül soha.

Csak azok voltak a boldogok és szerencsések, a kik értették jól és beszélték a német nyelvet, ezek minden jóra számíthattak. Mondták is: Jön a császár!

Milyen boldog lehetett volna most Krumpelholz úr, a főnök, a ki csak úgy tudott németül, mint én magyarul. Ha épen ezekben a napokban nem kapja meg a levelet, hogy készüljön; adjon át mindent ideiglenesen László Károly úrnak, ő maga pedig menjen Morvaországba, vagy a hova akar, csakhogy nem főnöknek többé.

Most, – mikor jön a császár, és következnek a szép előléptetések.

Dr. Schwindler úr most lett igazán első emberré a városban, és az egész nagy fekete földi kerületben. Ő rajzolja a diadalkapukat, ő készítteti a szinházat, ő ékesíti a templomot, ő czövekeli a városház előtti tért apró, alig látható czövekkel, melyek mellett egy-egy ember fog állni égő fáklyával s a tömeg ezt a mondatot fogja kitenni hogy:

Éljen a császár!

Éljen a császár!

És még többet is. Hogy forgolódik Baranyai Mihály, a ki három csillagot les!

Jön a császár!

És valóban egy szép, szép csütörtök délután jött is, sok sok hintóval, sok német katonával, de akkora porban, hogy senki se láthatta a másikát.

De azt látták, hogy László Károly úr mikép köszönget mindenfelé és integet, hogy: no most, no most; és -167- dr. Schwindler úr is, hogy rázza a kalapját és integet, hogy kiabálja a nép: éljen, éljen! Óh a császár oly szelíden is nézett!

De a nép félre huzódott, mert félt, hogy megint fogdosás lesz, holott pedig most is elegen ültek már a tömlöczökben; vigyázva, futásra készen nézte a robogó hintókat. És a mint tódult erre, arra az utczákon – csak ennyit mert mondani, de ezt ordította, hogy:

– Jön a császár! – Itt jön, ott megy – a hol ni: a császár, az a császár!

Úgy hömpölygött a sokaság, mint a tenger, hol itt dagadt, hol ott apadt; itt szétvált egy-egy kevély lovaskatona vágtatására, ott összecsapott és eltemetett embert, állatot, szekeret, folyvást zúgva, üvöltve, ordítva, hogy:

– Jön a császár!

Másnap délelőtt már tovább ment a Felség – Nagyvárad felé. S a nép megint zúgta, – előtte, utána szaladva:

– A császár, a császár – a császár!

A sok hivatalnok haragosan intett, hogy lehet kiáltani – és magyarul is lehet kicsit mondani, hogy – a császár – a császár – – sokáig – No magyarul kicsint!

-168-