XIV. («A szegény báróné ténsasszony!»)

Rettenetesen szép és édes ünnep az, mikor a zsarnok, elbizakodott hatalmasságok egy váratlan órán megaláztatnak, s gúnyos ajkaikon a fáradhatlan kevélység szelid esedező mosolylyá aljasodik.

Egyszerre, mintha csak az országos törvény rendelné: minden száj elkiáltja magát:

– No, no!

– Csak nem tán?

– Az, igen.

– Megbukott?

– Alábbvaló lett a vak kutyánál.

– S mint nagy tűznél minden ember, a ki csak mozoghat, talpra szökik, és csákányt, fejszét, botot ragad, s lüktető erekkel szalad, hogy minél előbb körülményesen megtudjon mindent az első kis sziporkától az utolsó gerendareccsenésig: a gazdag bukottak is épen ezt az erélyes részvétet költhetik fel az érző szivekben.

Három ilyen szerencsés egyénen kaczaghatta ki magát tele tüdővel, még pedig a megboszultatásnak minden aggodalma nélkül az én kedves ifjúkori örömeimnek, boldog napjaimnak székhelye – Nagy-Kakasd.

– De hogy a gaz Schwindler akkor bukjék meg, mikor már báróvá lett – az mégis különös! Nos – -339- mondja valaki – magyarázá a legvénebb Hajkó a kaszinóban igen-igen boldog érzéssel – hogy nincs isteni gondviselés?

S egyszersmind arra gondolt e derék, becsületes ősi kún, hogy most már ő lesz a város vezére; im tehát csakugyan az ő órája is elérkezett.

Vastag ajkai nyitva maradtak.

Sokan azt vélték – folytatni akarja az isteni gondviselés csodálatos és erősen örvendetes titkait, holott az öreg úr már az ujabb jövővel, mely minden bizonynyal a gazdag Hajkóké leszen – állott csöndes beszédbe.

– És mi lesz most? – veték fel a kérdést úgy az olvasó teremben, mint a billiárd- és kártyaasztaloknál, sőt a tágas folyosón, a seres poharak mellett is – számosan. – Hm! és mi lesz most? Az a szép!

– Hát természetes, – fejtegeté Mészáros Simon bácsi nagy elégtétel nyeréssel, – a nagy utcza neve nem lesz többé Hunyadi-utcza.

– Helyes.

– Uj gazdasági elnököt –

– És dalárda-elnököt –

– De tüzoltó főparancsnokot is – erősíték a Szentpéteriek.

– Azt is – és egyházi főgondnokot is. –

– És iskolai főgondnokot –

– Mindenesetre. És borászati elnököt.

– És takarékpénztári főigazgatót.

Az öreg Hajkó erre többek előtt alázatosan meglebegtette ősz fürtjeit – és bizodalmasan mosolygott mindenkire, a ki csak részvényes volt ama humánus intézetnél (tizenöt perczentre dolgozott).

– És a szépészeti bizottság elnöke –

– Az is.

– Építtető, számoltató, köveztető bizottságok – mind új elnököt kapnak.

– De mi lesz vele, e jöttment zsidóval, – tusakodék a Halászok közül az, ki utóbbi időkben legtöbb -340- dicséretet halmozott a báró úrra, – hány évre csukják el?

Megfelelt ő maga:

– Tiz évet megérdemel.

Ez itélet oly jól volt találva, hogy mindenki belenyugodott. Csak a felett tértek el a nézetek, hogy ez itéletet lánczon, sánczon vagy voltakép min és hol is fogja kitölteni ez akasztófát érdemelt világbolondító.

Némelyek Vácznak adtak előnyt, mások az ország fővárosát tették érdemessé a báró személyére, olyanok is voltak, kik Illavát emlegették.

Az erkölcsiség magas mértékét mutatta a kedélyekben, hogy ily ember nem talált még csak egy mentő-védő szóra is.

Baranyai József úr testvérével rögtön megindult a kellemetes hír vétele után, és házról házra járt, hogy a város neki tulajdoníthatja: Baranyai Józsefnek és Albertnek és az igen erélyes fütető Mihálynak és a fáradhatlan Ábrisnak, hogy a társadalom egy ilyen minden erényt, becsületet, lelkiismeretességet, hazafiságot megmételyező elvetemedett embertől örökre megszabadulhatott.

Szerezte a votumokat a követségre, a takarékpénztári főigazgatóságra és egynehány elnökségre, a melyik mint az építtető, köveztető, számoltató, néminémü szép kis javadalmazással járt.

Ah mindenkinek volt valami kapni és mondanivalója!

Ácsok, kőmívesek, lakatosok – de a tanács, mely föllélekzett, az egyház, az iskola – oh – minden ember kapott egy kis okot, hogy magát károsított félnek mondja s a masszából kárpótlást követeljen.

A dalárda kidobatta nagy olajfestményü képét, mely életnagyságban ábrázolta diszmagyarban, karddal, sarkantyuval, kezében a hymnusz kottájával a hatalmas műpártolót. – Eh! menjen.

Az egyház egy förtelmes iratban adott kifejezést fölháborodásának, hogy efféle egyén oly számos esztendőkön -341- át befurhatta magát az elnöki székbe és – uralhatta a tért. S ez iratot jegyzőkönyvbe is vétette egész terjedelmében, és fölterjesztette a püspökhöz, lapokba adta, és bemutatta a fő egyházi hatóságoknak, sőt úgy kéz alatt – az országgyűlés ellenzékének is megbélyegeztetés végett.

A tüzoltó testület jegyzőkönyvileg kimondotta, hogy amaz évenkénti diszvacsorák és nagy ebédek, – melyeket amaz elromlott lelkü férfiú adott, – kivánatos, hogy végkép, örökre kitöröltessenek a jobbak emlékezetéből.

A gazdasági egylet – a borászati…

Kifejezhetem, hogy minden egylet méltóan cselekedett – magához.

Öröm ragyogott az arczokon, de öröm; mert az erkölcsi bátorság egy-egy hatályos ténye mindig örömöt okoz.

Nagy-Kakasd mintául vehetendő módon járt el Schwindlerrel, ki ez idétt talán Londonban vagy Berlinben időzött, s ki láthatta akkor – mily eredménynyel?

László Károly?

Hah a gutaütött László Károly!

Mint az esett lovat a hogy leszerszámozzák: a lehetőleg, mondhatnám, a csontig leszerelték nagy mohón – a védtelen, a szótalan, magával jótehetetlen uzsorást is, s átengedték nehány érdemes rugás után – sorsának.

A nagy bálház?

Elment.

A főposta, telegráf, nagy vendéglő, adóhivatali helyiség, törvényszéki palota – a szép szent-jakabi puszta – minden, minden elment. Elment. Oh mily sietve elment.

Maga a volt Hunyadiné állott a dolog élére, és mindent kifizetett, a hol csak apja valahol aláirásával érdekelve volt.

Mennyi váltó, mennyi követelés! -342-

Szentséges isten, mily éberek, vigyázók az emberek! Hogy följegyeztek mindent, s hogy elő tudják állítani a húsz esztendős fizetetlen kontókat, még oly fukar egyénnél is, kinek soha egy krajczár adóssága eddig nem volt.

Még a czukrász is beküldte kontóit – tortákról, süteményekről, jegeskávékról – melyek talán Farkas Elizkénél fogytanak el egykor.

Ünnepnapok, rettenetes szép ünnepi napok folytak Nagy-Kakasdon.

De hát nem volt senki, a ki megállítsa az áradatot s azt mondja:

– Kérem tekintetes törvényszék! azokkal a pénzekkel más tartozik; az árvának gondnokot rendelnek, egy gutaütött, eszméleten kívüli vén ember talán szinte érdemelne valamelyes támaszt, csak annyit bár, mint az, a kit holnap után akasztani fognak a kaszárnya mellett?

A pénz, a vagyon olyan, mint a friss kövér legelő.

És ez veszedelmes baj.

A társadalom, törvénykezés – erről nem tehet.

Élni kell!

Nagy-Kakasdon szép ünnepnapok járnak.

Dr. Márton Sándor úr a madarasi utcza közepe táján egy közepes nagyságú, fazsendelyes tetejü ház udvarába lép.

Vén eperfa alatt, szalmafonatu nagy bő karszékben egy ősz öreg ember ül. Fájós szemeire mélyen le van huzva a zöld ernyős sapka; hosszan kinyujtott lábait meleg posztó, térdig érő utazó csizma fedi; összekulcsolt kezei mellén nyugszanak.

A nap melegen süt – a vén ember mégis erősen összevonja magán a vastag téli kabátot.

Egy szép, fiatal, magas, sugár termetü, fekete ruhás nő siet a doktor elé és félre vonja, hogy mielőtt magával a beteggel beszélne: ő tegyen nehány kérdést.

– Jobban aludt s egy-egy szót érthetően ki tudott mondani. -343-

– Ah igen, csak részleges gutaütés és László úr igen erőteljes ember volt, őszintén mondom.

– Van reménye? – ragadta meg a fiatal nő a doktor kezét.

– Nagysád! – –

És hosszan nézett a doktor úr a nő sötét szemeibe.

– Kérem.

– Ma én jöttem reményért. Engedje meg, hogy László urat mint apámat gyógyíthassam. Vilma szeret-e még, mint régen! Én – –

– Sándor – mi nagyon szerencsétlenek vagyunk. Nem tudja?

S a szép barna nő búsan nézett maga elé.

– Vilma, édes – első örömem, elszakított boldogságom –

Vilma, édes…

Szótalanul öltötte karját a nő a doktor úr karjába – és ment apja felé.

– Apám! Sándor arra kér, hogy felesége legyek – akarja-e?

A vén ember levette sapkáját, erőtlen lábaira állott, oda tántorgott a doktorhoz, megragadta vállait – és édes mosolylyal, hulló könnyekkel – fejét igenlőleg hajtogatva kiáltá:

– Bu – bu – ble – bu – bu…

Nevetett, sírt és hol leányát, hol Márton Sándort ölelgetve – kezeit az ég felé nyujtogatta, ott is örömmel jelentvén, hogy:

– Bu – bu – –

– Apám – anyám! – az isten megsegít még bennünket – vigasztalá Vilma oda érkezett anyját – és féktelen örömben kitörő apját.

– Az isten az én egyetlen kivánságomat betöltötte – a többit elhordozom – zokogá a jó anya – Sándorra borulva –

– Anyám – köszönöm – rebegé Márton úr.

S azok, kiket egy rossz ember sok-sok esztendőre elszakított egymástól, most a nyomornak e szivetszorító napjaiban egyesültek. -344-

– Enyém vagy – ölelte át Sándor régi szeretőjét.

– Mindig az voltam – hajtotta fejét Vilma elsője, egyetlene vállaira, oly édes elpirulással, oly égő ragyogó tekintettel, mintha a tizennyolcz év nyomtalanul röppent volna el felette.

– Hitted-é, hogy valaha elhozza az isten ezt az órát?

– Kértem – sokáig, de mikor elvetted Bellát – –

S Vilma, ki mindeddig meg tudta tartani hideg, régi megszokott erélyét, elfásult türelmét, zokogásban tört ki s heves, szenvedélyes csókokkal árasztotta el azt az embert, a kiért megőrizte szivét, a kiért mint egy Hero – leány maradt.

László Károly úr mosolygott, elfogyott sápadt arczain alá csurogtak a nagy öreg tündöklő könnyek, megfogta boldog neje kezét s integetett Vilmáék felé, s tördelte, szaggatta szavait:

– Bu – bu – –

*

Sebesen, boldogan teltek ezután az évek, a báróné ténsassony, a hogy Márton Sándornét régi irigyei kaczagva csufolták – a két szép mostoha gyermek mellett – édes kicsinyeket rengetett, altatott, öltöztetett.

Virágos udvarát, veteményes kertjét paradicsommá tette. Virág van a tornácz hosszú karfáján, virág – egész virágerdő a nagy, utczára nyiló ablakokban, virág a hosszú udvarban, végig a szomszéd magas fal mentén; virág télen-nyáron, a merre jár, érzi illatát, ifjító erejét.

Csákvár Mózes uram sokszor mondogatja boltjában:

– Különös, az is különös ám, hogy ez a báróné ténsasszony még talán bizony örvend, hogy a hatalmas apja koldussá lett, mert meg se látszik rajta, hogy sajnálná a nagy bálházat, se a főpostát, de hát még a szép szent-jakabi földeket, a kiket most a régi ura bir mind – -345-

– Hogy, micsoda régi ura?

– A báró.

Nos, és a báró?

A báró úr egy szép napon csak haza jött ám Nagy-Kakasdra, mikor már minden a maga rendjén ki volt fizetgetve.

Valami zsidó konzorcziumtól, melyben a Baranyai testvérek is ben voltak, de sőt Mészáros Simon bácsi is, és Hayermayer Harczos úr a vejével: átvevegette a régi László-féle nagyobb palotákat, a főpostát, a telegráf, törvényszéki és adóhivatali helyiségeket, és csak most közelebbről a szentjakabi földeket is.

Természetesen a takarékpénztári főigazgatói székben is ő ül ismét.

– Tüzoltó-diszfőparancsnok.

Egyházi és iskolai főgondnok.

A dalárdák – mert most három is van – főprotektora.

A város főtekintélye, ki választja a polgármestert, tanácsot, és nevezi ki az irnokokat.

Férfi, ki fogadja a minisztert ha jő; fogadja a történetirókat mikor jönnek; a Petőfi-társulatot és Kazinczyt valamelyik esztendőben, mert mi is várjuk; férfi, ki a német tábornokokkal és honvéd tisztekkel egyenletes barátságot tud fenntartani, férfi, kit titkon rágalmaznak, pocskolnak, s mint a rongyot, mosnak-szapulnak – de szemben égig magasztalnak – mert az újabb kulturalis világrend ezt így parancsolja; férfi, kit fején, testén fekélyek borítanak, ki valami makacs szívbaj miatt éjeken keresztül nem tud aludni, kinek mindennap lesik, várják halálát, de a kiből talán sohasem fog kiszakadni a lélek, mely az újabbkori praktikus lelkek mintája. Modern szellem! Az.

Mindenki tiszteli, senkitől sem fél.

Mint báró elvett egy nagy nemből való, kopott vén bárókisasszonyt.

Gyermekeik nincsenek, – de mint mondja a báró: mindent kulturális czélokra hagy, és azt többször mondja – -346- a miért természetesen imádja minden helyi, vidéki, sőt még fölebb való társaság is.

Egyet azonban szigorúan megtiltott még a cselédjeinek is, hogy: a báróné ténsasszonyról udvarában senki ne merjen beszélni.

De azért annál többször bekiáltják: a báróné ténsasszony! Hej!

Szegény báróné ténsasszony! – mondják sokan, mikor báró Hunyadi négy lovas, csillogó hintaján kirobog a nagy emeletes Lászlópalotából, s mint egy római isten, a kivel senki sem bir, – végig suhan a Hunyadi-utczán, s kimegy üdülni – a szép szentjakabi pusztára!

– Ah a nyomorult – –

– A hitvány! hangzik úton-útfelen.

– Ah! hát hol az isten?!

– Ah – – eh! hajh! – –

A báróné ténsasszony.

-347-