XIII. (A Waring és Toryng ház.)

«Báró hunyadi és abrudbányai Hunyadi Sch. Gusztáv országgyülési képviselő szivesen kéri czimedet (boritékon a valódi czim és név) a nagy bálházi teremben junius hó 12-én d. u. 2 órakor tartandó ebédre. Válasz váratik. Szalon ruhában megjelenni kéretik a miniszter ő excellenciája miatt.»

László Károly úr a valóságos báró apósa, László Károlyné Ő Nagysága a báró úr anyósa és Némethné szül. László Amely elragadtatással adták-vették a diszes velin papirra, aranyos betükkel nyomott bárói meghivót.

Teljes diadal. Öröm.

Most Hajkók, Sebestyének, Halászok, Mészárosok, Vargák, Nagyok és Kissek, Szentpéteriek, Szathmáriak, Szalayak és minden törzsökös nagy-kakasdi kúnok, és régi régi birtokosok a hajduk, jászok és kúnok földjén, mit szóltok ehez?

Ime a galicziai jött-ment zsidó.

Országos képviselő, királyi tanácsos, a vidék leggazdagabb földbirtokosa, minden egyletnek elnöke, utczáknak, palotáknak, főpostának, telegraf-hivatalnak, vasutnak teremtője – báró.

És te mi vagy! jól meghizott urambátyám, vagy -327- uramöcsém, évenként fogyogató vagyonnal és nővögető adóssággal – mint ehol én is – és egyéb semmi.

Ebédre hivnak, hanem nem zsinóros mondurodban: szalonruhában – a báró úr asztalához. Fekete frakk, fehér nyakkendő, szépen kivasalt finom ing – nem ám kún gyártmány, mélyen levágott fekete mellény s úri szabásu szük fekete nadrág a Jedlicska szabónál. Laktopán, glacé keztyü – és czilinder kalap.

S jó lenne, ha torzonborz szakáladat és vastag kunkorékos bajuszodat is elhagynád valahol. Ott a mustra, a báró úr.

Báró Hunyadi úr még mindig csinos, szép, elegáns ember. Sőt mivel egy báró mindig szebb és imponálóbb egy közönséges úrnál: tehát most még szebb, mint valaha. Egy kis pofaszakállt visel, mely gyengés fekete, kissé szürkés, de nagyon gyengén szürkés, hullámos fekete hajat, s bajuszt semmit. Igy egész fiatalos arcza van.

Az elegáns szalon ruha úgy áll karcsu sugár termetén, hogy egy ifjú gavalléron sem állhat különben. Szemüvegével játszik, hol felteszi, hol leemeli és egy csinos olasz dallamot dudorász.

Dudorász. Amely néni is dudorász, és László úr is dudorász valami szép, szép ifjúkori nótát – kevély, boldog szive közepében.

A családi tanácskozás a felett foly, hogy kik legyenek még a meghivottak a főhivatalnokok és főcsaládokon kivül. – Mert a miniszter…

– De Vilma, de hát hol az a báróné? – kiált fel ideges türelmetlenséggel Amely néni.

Kiszalad a báróné után – és Lászlóné is utána tünik.

– Apám, – kezdi fejét álmatagon hátrafelé vetve a báró úr, – a berlini bank felmondta a kétszázezer forintot, de se baj, intézkedtem már Bécsben. Akár egy milliót kapok. A vasúti akcziák nagyon, de nagyon kelnek. – A miniszter…

László úr nehány perczre visszaesik régi paraszt, adószedői és alfőnöki modorába, rángatja fejét, fintorgatja -328- orrát, és mintha a torkán akadt volna valami drága hal elrejtett és észre nem vett szálkája: köhécsel a fulladásig.

– Hát hiszen, ha fiam-uram, a báró – – a miniszter…

– No igen, igen. Azt vélném, ha a helyi adósságokat a takarékpénztárnál…

– Itt nincsenek talán?

– Nekem vannak apám. De ne aggaszsza. A vasuti couponokból két részletből kitelik. Kérném, fizetné ki apám. Azt gondolom, negyvenöt ezernél nem lesz több. A miniszter…

– De – sáppadoz a vén kún – de fiam uram – hogyan?

– Képviselői ebédek és informáczió nehány lapnál, hogy a vasuti engedmény keresztül menjen. A Waring és Toryng ház fedezi. Egy Eszterházy-dominiummal vagyok alkuban s a miniszter is…

– De nekem nincs pénzem, – pattant fel durván László úr.

– És szóltam talán pénzről? Azt akarom, hogy innen Tolnamegyébe tegyem lakásomat. Vilmának igen unalmas ez a hely. És egészségtelen. Apám lakhatnék itt is, nálam is, – felváltva. A házak könnyen kiadhatók. Nekem nagyon sokszor le kell szaladnom Tolnába – ott valami új vasutat tervezünk báró Wenzing és gróf Forró barátaimmal. S a miniszter nagyon bizik bennem.

– Jó, jó, de nekem nincs pénzem. Ezeket az itteni vasuti akcziákat, ha már megvettem: állom, de tovább egy tapodtat se megyek.

– A bolti számlákat is – értem a vas és füszernemüeket, egyenlítse ki apám. A nagy ebéden itt lesz a miniszter is. Nagyon kedves ember.

László úr izzadt, míg a báró ringatta, hintázta magát és dudorászta szép kis dalait. László úr – fájdalom – majd semmit sem törődött a miniszterrel.

Talán nem is tudta, mi a miniszter!

– Jó lenne – vevé fel a szót a báró – ha apám -329- összevásárolna egy csomó földet a nagy-kakasdi határban – a vasut mentén. A kisajátítások nagyszerüen jövedelmeznek. Én a miniszterrel, vagy az államtitkárral, ki személyes jó barátom, e tekintetben nagyon szépen ki tudnék jőni. Gondolja apám?

A báró fölkelt, átölelte László urat, és úgy sétált vele a széles, szőnyeges teremben.

Az ölelgetés még a férfiak szivét is engedékenyebbé teszi.

Lehetett ezt tapasztalni László úron is.

– Gondolja apám, hogy ez üzletet én igazítsam?

– Ha akarja fiam uram – nekem nincs ellenvetésem, csak a sok építkezés igen kimerítette a tárczámat.

– Ah! ne legyen gyermek, apám. Itt veszteni nem, csak nyerni lehet. A temesvári erdők nehány embert milliomossá tettek. Most olyan erdővásárlásba megyek Wenzing báróval, hogy minden adósságunkat egy csapással letörleszthetem. És fogom is. Az erdélyi kincstári erdők és javak – ért engemet? Egy tiz forintot érő ölfa. –

– Annyit nem ér.

– Tehát ötöt?

– Lehet, valamivel többet is.

– No és nekünk kerül nála 40–50 krajczárba.

– Hogyan? – kiáltá derült arczczal az após.

– Igen. Vannak igen jó embereim, s a miniszter nagyon bizik bennem.

– És bizonyos volna?

– Tökéletesen. Hisz a miniszter a kedvemért jő le ebédre.

– Nem a miniszter, hanem a fa, az már ér valamit. De ettől a vasuttól félek.

– Pedig épen nincs mit. Ezeket a váltókat édes apám – s a báró egy csomó elkészített váltót huzott ki finom frakkja belső zsebéből.

László úrnak a nyelvén volt, hogy: nem irom, és egy csomó káromkodás is a nyelvén volt – hanem a báró oly melegen ölelgette és simogatta, hogy nem tudott -330- menekülni. A nagy erdők – óh a nagy kincstári erdők…

– Mennyi? és fél szemével a rettentő erdőket nézte László úr. Hogy zugtak, mily szépen, édesen.

– Pár ezer. Mondom, legyen nyugodt. Ezeket az üzleteket apám nem érti. Ne gyermekeskedjék. Pár hó mulva egy milliót nyerhetek…

Tetszik? egy milliót? A kincstári erdők kifogyhatlanok – s a miniszter…

Ziháló tüdővel és kábuló fejjel írta alá az oda tolt váltókat László Károly úr. De gyönyörüek voltak azok az erdők. Teremtő isten, mily szépek!

– De fiam-uram – én – én kijelentem, hogy ez az én aláirásom az utolsó volt. Tudja csak az erdőkért teszem, hanem hát fogja meg azt a minisztert. S mutassa a markával…

A báró nevetett, és két oldalról jól összecsókolta apósát:

– Öreg gyermek, de nagy gyermek vagy! Egy millió, tudod? Nagyon jó emberem a…

– Fiam-uram is nagyon vigyázzon, mert olvastam én bécsi miniszterekről régen.

– Hát eddig csalódott bennem? Talán a báróságot oly könnyen adják?

– Nem mondom. Sokunkba is került. De megvan. Vigyázzunk. Az erdők…

– És talán a báróság pénz és vagyon nélkül ér valamit?

– Az is igaz. Hanem ha a kincstári erdők s jó embere a…

– Talán én czéltalanul utazom, ma Bécsbe, holnap Párisba, majd Londonba? Talán a miniszter rám bizná magát, ha nem ösmerne? Menjen vén zsörtölődő gyermek! Ha az eddigi nem volt elég, hogy feltétlen bizalmát kiérdemeljem: talán meg fogom nyerni az ezutániakkal. Igazán boszankodhatnám. De ilyen voltál öreg.

A báró úr, miután a váltókat rendbe szedte, kalapja és aranygombos pálczikája után nyult – s elegáns lépésekkel távozott. -331-

– Öreg – szólt vissza – kérlek, menj be a bárónéhoz és igazítsátok el a meghivók dolgát. Senkit ki ne hagyjatok. Főkép ne azokat, kiknek földjeik vannak a vasut mentén. Légy okos öregem, diplomata, – óvatos! Csókollak. A miniszter itt lesz. Az erdők…

S nevetve eltünt a báró úr.

László Károly úr félt is, örvendett is. Féltette pénzeit, de ha a milliókra gondolt, a megveendő kincstári erdőkre, a szép Eszterházy-dominiumokra – megint csak átadta szivét a dicső reményeknek.

Csöndesen benyitott a báróné szobájába.

Majd hanyatt esett.

Amely néni sirt, s Lászlóné szemei is ki voltak sirva.

A báróné nyugodtan ült a Márton doktor kis árva leánykája mellett a széles diványon, és varrt valami ruhácskát.

– Hát ez mi? – dadogá László úr. – Miféle sirás ez? Halljuk.

Sem Amely néni, sem Lászlóné nem mertek válaszolni a kérdésre.

– A néni-mama a papa felesége lesz, – mondá föltartott szép kis fejével a barna piros leányka.

– Micsoda beszéd ez, Vilma? – hörgé inkább mint kérdé az apa.

– Válni akarok apám. Az én időm kitelt.

– Kitelt? és válni akarsz? És kitől, ha megmondanád?

– Hunyaditól.

– A bárótól? Van neked eszed? Meg vagy te őrülve?

– No én is azt mondtam, s az anyja se tudott mást mondani – lépett közelebb Amely néni – esdeklő tekintettel. Most! mikor már igazi báróné; mikor többé senki se csufolhatja; mikor elérte a legnagyobb szerencsét; gazdag, irigyelt, magasztalt – – Te Vilma – borult oda a bárónéra Amely néni – én – én megölöm magamat, ha te szándékodról le nem mondasz – és még ma a Tiszának megyek. -332-

– No ez szép! – pattogtatá a szavakat László úr kifakult arczczal.

– De régen látom én már, hogy ennek a bolond asszonynak valami sróf kiesett a fejéből. Hanem visszateszszük.

S mutatta a vastag veres ujjaival, hogy van ereje visszatenni azt a srófot.

– Visszateszszük – visszateszszük – szaggatá László ur nagyokat lépkedve.

– Megigértem – szólt nyugodt csengő hangon a báróné – Bellának haldokló ágya mellett, hogy gyermekeinek anyja leszek. Esküm köt.

– S te hát el akarsz válni a bárótól és hozzá akarsz menni Márton Sándorhoz? – üvöltött rettentő hangon László úr.

– Csak el akarok válni s ezeket a gyerekeket én akarom fölnevelni.

– Neveld, de nem itt, nem az én házamban. Rossz leány, úgy tudd meg, hogy én mindenemből kitagadlak az utolsó szegecskéig, porszemig.

– Megteheti apám. Első kérését, hogy Gusztihoz menjek –

– A báróhoz –

– Akkor nem volt báró, csak egy csaló.

– Hazudsz.

– Tehát hazudjam! Jól van. Első kérését megtettem, hogy hozzá mentem nőül. Neje nem voltam soha, egy perczig is – de meg nem csaltam. Gyermekkoromban megigértem Sándornak, hogy vagy az övé leszek, vagy senkié a földön. Szavamat megállottam. Én nem vagyok asszony, csak Schwindlerné, vagy jó: a báróné – de én ma is László Vilma vagyok. S az akarok lenni. Elég volt.

A kis Márton leány a nagy zajban, hadonászásban sirva fakadt és szorosan bele kapaszkodott a bárónéba.

– Ne bőgj, mert kidoblak az ablakon, – kiáltott a leánykára László úr féktelen dühvel, – rögtön haza -333- takarodol, poronty. Itt meg ne lássalak többé. S megragadta a kis leányt, hogy kilódítsa.

A báróné fölkelt, megfogta a kis leány kezét s szólt:

– Ha kiveti apám ezt az árvát, akkor én is kénytelen vagyok vele menni.

– Mártonhoz? hogy czafatja légy?

– Apám, – kiáltott a báróné, – én tiszta vagyok, mint ez a gyermek – olyat hát ne mondjon többé nekem.

– Czafat vagy, rossz vagy, rongy vagy, eszelős vagy, mindig is az voltál, egy fantaszta bolond, hanem megköttetlek, és úgy vitetlek a bolondok házába. Megköttetlek. Most, mikor már báróné – ah hol itt az ész!

Vilma megcsókolta anyját – és oda fordult Amely nénihez:

– Oda mehetek Amely nénihez?

– Ha el nem válsz a bárótól, hiszen mindenem a tiéd.

– Jól van Amely néni – tehát nem alkalmatlankodom, – szólt elsáppadva Hunyadiné.

Valahol meghuzom magamat. Jó, hogy Amely néni is – kivetett.

– Isten, de van Isten az égben, hogy ilyen eszeveszettet teremtsen! – kiabált, jött-ment a rettenetesen feldühödött apa, – a szerencsét, a dicsőséget, boldogságot – most, mikor a miniszter – a báró – az – –

– Anyám, – ölelte át Vilma zokogó anyját, – a jó isten áldja meg.

– Én is megyek, – szökött távozó leánya után Lászlóné, – én nem hagyhatlak. Elmegyünk az én házamba.

– Menjetek eszelősök a bolondok házába, – kiabálá László úr tajtékzó ajkakkal – de ezen a küszöbön ide többet, mig én élek többet soha – többet soha! Mentek? – – No hát veszszetek! – –

Amely néni mint erős László-vér, egy darabig nézte a dolgot s tartotta magát keményen, de mikor látta, hogy Vilma is elment, Lászlóné is elment: mintha kergették volna – utánuk szaladt. -334-

Mit szólt a báró? És ilyen dolgokra mit szólt a szegény báró úr?

Hosszu, egészséges, új divatu fogain keresztül nevetett, és rendelést adott, hogy a nagy ebédet a legnagyobb diszszel meg kell tartani a kijelölt napon.

– De mi lesz ebből? – kérdé László úr a bárót.

– Semmi. Nem kellett volna öreg oly parasztosan kitörnöd. Egészen más egy szegény ördög: ha az kiabál, veszekszik, talán verekedik is: jó, talál hozzá, de egy uri ember efféle ostobaságon nevetni tartozik. Különben tegye.

– De elválni – az mégis –

– Nem fog. – S a báró egészen örvendeni látszott a dolgon.

– Hallom bejelentette, s erőltetés alapján gyorsan lejártatják az ügyet.

Mit mond erre a báró? Ah micsoda egy eszelős asszony – ah micsoda!

– Semmit. Ha el akar válni: tegye, egy hajszál akadályt nem gördítek utjába. Ugy se szeretett, soha se volt a feleségem. Járja, csak járja a bolondját.

– De az – hm báró – mégis nagyon furcsa lenne. Eddig még báró nem volt – türte a természetét, kereste a kedvét – s most? Ez furcsa lenne.

– Nos, én nem hajtottam el. De ő engemet rég ellökött magától.

– Könyörögje vissza – a fiam uram. Menjen – könyörögje vissza.

– Ő könyörögjön. A koczka, öreg, megfordult. Felszabadultam. Ideje volt.

– Makacs – de jó lélek. Nagyon makacs, de szereti a fiam uramat. Csak fejes.

– Hagyjuk a dolgot mentére. Nem szabad zajt ütni, ez az első. Magába fog térni. Jegyezd meg öreg, a ki báróné lehet: ténsasszony nem lesz. Könyörögve fog visszatérni. Szeget szeggel. Semmit se félj. Ismerni kell a nőt. -335-

– Agyon is lőném inkább, semhogy valami gyalázatosságot kövessen el.

Akarta mondani: nem lehetne-e elzáratni azt a gazember Márton doktort a gyermekeivel, de most más idők jártak, s Márton már kórházi és városi főorvos volt.

Soha a László Károly úr napjai nem folytak oly lassan, mint most. Egy hét, két hét, de sőt két-három hónap egymás után, és se feleség többé, se leány. S a báró is elutazott gyorsan valamerre.

Minden nap, minden szempillantásban várta, leste őket. Főkép leányát.

Egy kora reggelen kopogtattak ajtaján.

Megrezzent. Szivét valami édes melegség járta át. Jön az a rossz lány. Összeszorította haragvó ajkait – és mosolygott gyönyörrel, diadallal.

– Nem eresztem be, – mondá magában.

És minden figyelme a kopogtatáson volt.

Ah, hogy örült, a mint csak egy mélyen megbántott apa örülhet, mikor előtte áll, esdeklő képpel a gonosz fiu vagy leány.

Ujra kopogtattak – s egyszersmind be is nyitottak a Baranyai testvérek, József és Albert.

József derült mosolylyal, Albert hidegen, fagyos tekintettel.

– Jó reggelt Károly bácsi. Maga nagyon elzárkozik. Kár. Férfiasan kell venni a dolgokat.

– Nem is ügyelem.

– A legjobb is. Más emberen is megesik, hogy ma fel, holnap le. Királyok, császárok sorsa is sokszor a veszteség, a bukás. Hanem a báróról nem gondoltam volna.

– Ah, nem ő a hibás.

– Hogy? hát ki lenne? Bátyám nagyon jó, igen nagylelkü.

– A leányom.

– És a váltókat ő iratta volna alá bátyámmal?

– Miféle váltókat? – dadogá kigyuladt arczczal László úr. -336-

– A báró váltóit, a miket most a bátyám fog kifizetni.

– Én csak a magaméit fizetem.

– De nem úgy van, – vágott közbe élesen Albert úr. – A bárónak itt saját szerzeménye a mi van – édes kevés. A jótálló bátyám, a takarékpénztár bátyámat perli.

– De miért perelne, – hát mit akarnak maguk?

– Úgy látom, – vevé fel a szót József, – bátyám igen keveset tud, vagy igen úgy mutatja.

– Én semmit sem tudok és nem is akarok tudni és semmit sem szoktam mutatni.

– Akkor – állott elő Baranyai Albert – nekem kell beszélnem.

S kivett egy csomó váltót és nehány ujságot.

– A Waring és Toryng ház megbukott. Itt tessék a Lloydban.

László úr oda tekintett, de a könyezés miatt semmit sem látott.

– A vasut megfeneklett, – jegyzé meg József úr. – Nagy baj. Valami részben én is vesztettem. Hanem bátyám! De bámulom, hogy úgy bele ment, óvatos ember mint a kedves bátyám – és hozzá kétszázezerig! – Bámulom!

– Én a tizezrig sem.

– Hisz most jövök Pestről, személyesen beszéltem a báróval. Tőle tudom.

– Akkor hazudott – dott – dott…

– Nem kellett volna elválasztatni a hugomat. Ez minden nagyobb szerencsétlenség oka. A báró most minden terhet a bátyánkra hárít. Ő – ő kimossa magát. Egész életében…

– Gazember volt, – nyomta meg a szót Baranyai Albert. – A takarékpénztárt jól beusztatta. Engemet is megevett.

– Nem kellett volna bátyámnak elszakasztani tőle a leányát. Nagy uraknál rendes dolog a szerető tartás. Tarthatott volna azért a báró is. Nem kellett volna észrevenni. Most ő is megházasodik, s mint báró elvesz bárónőt. Báró Weinberg leányt vesz. De rettentő gazdag, -337- de rettentő gazdag! A bátyám nyeregbe segítette, követté választatta, banderistává tette, szerzett neki bárói czimet. De hogy bizhatott ennyire bátyám egy olyan emberben! S hogy irhatott alá neki annyi temérdek váltót?

– Ezek, – mutatott Baranyai Albert úr egy csomó váltóra, – ezek a takarékpénztárnál vannak. Ezeket jó idején el kell igazítani. Itt most már a báró tisztán áll. Ő fizetésképtelen.

– Nem kellett volna a hugomat olyan erőszakosan elválasztani tőle azért, hogy egy kicsit a tilosba ment a báró. Most el lehetne igazítani csöndesen mindent. Ki lehetne egyezni, – lenne a bátyám egy pár százezerrel szegényebb, de még mindig jó módban. Így – de mi lelte bátyámat az istenért?

A két testvér felugrott.

– Bla ble ble… dadogá László úr – dedte, dlá…

– Fuss hamar orvosért, Albert – itt valami gutaütés.

Baranyai Albert úr rögtön orvosért futott, – s alig telt belé nehány percz, – ott volt dr. Márton Sándor, a városi főorvos.

Nemsokára ott lett Vilma is, anyja is, Amely néni is.

– Bla ble – ble… sirt és tördelte kezeit a gutaütött ember. Nyöszörgött, buffogott – és törülte záporként szakadó könyeit.

Nagy-Kakasd egyszerre felszökött és futott a László-palotába.

A Hajkók, Halászok, Sebestyének –

– Ah teremtő isten! – mormogák mély megilletődéssel.

– A Waring és Toryng ház – magyarázá Baranyai József ur.

– A Waring és Toryng ház – mormogák az urak.

– Bla ble – ble – buffogá László Károly, lehajtva fejét egész a földig –

Egy dusgazdag ember, egy báró apósa egészen a földig.

– Bla ble – ble – –

Ah és a durva tömeg még röhögött!

-338-