XI. (De most már igazán báróné lesz.)

Kis gyerekek nem igen tudnak arról, hogy a mama nagyon beteg ám! A sápadt beteges arczot megszokják. Oh, hogy sejtenék ők az alatt a kibeszélhetetlen veszteséget? Nevetnek, ha van min – és gyereknél hogyne volna ilyen? Rendel a jó isten örökké, mert szereti, hogy a kicsinyek semmit se lássanak a sötétből.

A kis Vilmos és Bella még a piros szemű, fehér köntösű nyulakról is megfeledkezett – futott, futott át a nénihez, az új mamához. Ott egy csomó gyerek volt, leány és fiú, a kik két hosszú asztal mellett írtak, olvastak és énekeltek.

Tanította őket a néni.

Vilmos és Bella is beállott a béres és munkás gyerekek közé.

Bellát oda vette a néni az ölébe s a kis leányka forró szeretettel – mintha édes anyját ölelné – kulcsolta át az új mama nyakát s leste tekintetét, szavait.

A leányka kisebb volt még, semhogy valami nehezebbet tanuljon, de arra elég nagy, hogy mindenre figyeljen és minden zajban, mozgásban, mosolyban gyönyört találjon.

Hunyadiné az alatt, míg beszélte a szebbnél szebb történeteket a bibliából, Kainról és a szegény Ábelről, -306- Józsefről, a kit testvérei eladtak és Dávidról, a ki kicsiny létére az Úr segítségével olyan szépen eltalálta a nagy óriást: valami soha nem érzett melegséget talált a kis gyermek gömbőlyű karocskájában és puha pirosas ujjacskáiban. Hagyta, hogy a leányka üljön ott, és meg nem mozdította volna a nyakát a világért is.

– Nénimama, most már énekeljünk, – kiáltott oda Vilmos a gyerekek közül, – és feltartotta hosszú fehér kis kezét, hogy indítson.

És megzendült egy szép gyermek-ének a vadgalambról, a mely szereti a zöld erdőt.

Zöld erdő, zöld erdő
A kedves lakásom.
Rosz ember, rosz ember
Engem sohse lásson.

Kis fiam neveljem,
Patakvizre vigyem,
Szép hűvös patakról
Búza földre tegyem.

Míg a dal zengett, harsogva mint a zöld erdős kőszikláról lezuhanó patak és nem akart, és nem tudott megállani mint a madár, a melyik szép vidékről még szebb vidékre siet – egy ember állott az ajtóban levett kalappal, mosolyogva, szemeit egy pontra, a tanítónénire függesztve.

Egy-két munkás gyerek intett a plajbászával, hogy ni: ott valaki van, egy úr, de mire elvégezték az éneket – s a tanítónéni is észre vehette a dolgot – az idegen eltünt. Senki se tudta és senki se látta merre.

Ott megy a jegenyefák mentén az ér mellett, mely a Hajkó és Sebestyén birtokot a László pusztától elválasztja.

Dr. Márton Sándor úr.

Kalapját most is kezében tartja s úgy ballag az árnyékban. Sűrű tömött hajában alig látszik még egy-egy ősz szál, szakálla tömött, bajúsza ép, ment az öregedésnek jeleitől. – De homlokát erős vastag redők -307- szántják keresztbe s szemei mint a sok gonddal és bajjal élő embereknél szokott lenni: zavarosak, törődött fényűek, mintha könyekben úsznának.

Visszagondol a multra – a letölt tizenhat, tizenhét évre.

Hol volna most, ha egy rosz ember ide nem kerül? ha nem olyan bizodalmas egy idegen iránt? ha a legelső sértésre vissza nem vonul? ha szembe száll az akadályokkal? ha felvilágosítást kér férfiasan és részéről is magyarázatot ád? ha nem a daczban, az öntudat kevélységében talál menekvést és védelmet? ha – –

– Nem! – sohajt homlokát törülgetve a megtermett vállas, erőteljes ember – nem vádolom a sorsot – nem – –

De oda bent a szívnek minden elfojtott joga egy perczre talpra szökik.

És szavakat mond, kemény metsző, sértő szavakat, melyekre felelni – képtelenség.

– Gyáva voltál –

– Nem, csak szemtelen nem akartam lenni.

– Hűtelen voltál –

– Nem, csak követelni nem akartam.

– Szerencsétlenné tettél egy nőt, kit hidegséged által oda vetettél egy gonosz ember karjai közé – –

– Nem – ő utasított vissza.

– Hazudsz!

Márton úr félre kapta a fejét, mintha egy fa mellől valaki igazi hangon kiáltotta volna e szót.

– Hazudsz – hangzott újra, – hazudsz, hazudsz – –

Márton úr fölcsapta a fejére kalapját és sietve vágott be egy oldalon a bükköny-földek között, hogy minél előbb elérje azt a tanyát, hol beteg felesége feküdt.

Elbeszélt úgy-e mindent? a mit látott? hogy a gyerekek mit csinálnak? milyen jó helyt vannak? Hogy az a szegény asszony milyen áldott egy teremtés?

Nem, egyetlen szót, csak egy kicsiny szócskát sem mert mondani az egészből. -308-

Miért nem?

Oda ült alázatosan, de vergődő nyugtalan szívvel beteg felesége ágya szélére, megragadta a szelíden mosolygó anyának elszáradt – hideg kezeit és sokáig sokáig beszélt a gyorsan készülő új épületről, a helyesebbnél-helyesebb tervekről, a czélszerű berendezésről, a konyhakertről, a virágos kertről, egy szivárványos kútról, melyből gumicsövekkel lehet az öntözést bármikor végezni.

– A konyha legyen nagy és világos –

– Igen. A kertben fogok egy szép filagoriát csináltatni. Ott reggelizhetünk és vacsorálhatunk.

A nagy beteg, bár határozottan soha sem hiszi el, hogy beteg: kedves tervek és remények valósulása küszöbén egy perczre elkomorodik, s egy szempillantásra maga előtt látja – a koporsót.

Szerencsére egy röpke szempillanatra csak.

– A varrógépet – nyögé lassú hangon a beteg nő.

– Azt nem fogjuk többé betenni. Kivettetem.

Bella könyein át hálásan mosolygott és megszorította férje kezét.

– De csak addig, míg jobban leszek. A gyerekeknek én akarom varrni a fehérneműiket. Másnak nem engedném. Soha-soha.

– Kevesebbet beszélj édesem, nem szabad magadat felizgatnod. Úgy kellene, hogy a jövő hó derekán fürdőre menjünk.

A beteg asszony hirtelen fölemelkedett, s mintha menekülni akart volna egy képtől, egy alaktól – rögtön szaván fogta a doktor urat:

– Igen, a gyerekeket is viszszük. Jobban is vagyok. Azt gondolnám –

Szegény asszony úgy sietett, úgy szökött volna e helyről, hol gyermekei oly boldogan töltik napjaikat. Akárhova, akármerre, ha így ezzel a beteg ágygyal is – csak oda, a hol egyedül lesznek, egyedül.

Nem egyedül, csak ama tanítónéni nélkül. -309-

– Oh istenem, – mormogja mosolyogva némi szánalommal olvasóm.

– Semmi oh istenem, és semmi szánakozás.

Egy anyának, a ki határtalanul szereti férjét és gyermekeit – joga van követelni, hogy azokat a gyerekeket senki se mulattassa, simogassa, szeresse és csalogassa; joga van követelni, hogy arra az emberre semmiféle nő különös szemekkel ne nézegessen – igenis ne nézegessen.

Minden nő elégedjék meg a maga választotta férjével, és ne kivánja a más nő kis gyermekeit elédesgetni, mert a mely embernek a gyermekeit egy asszony igen szereti: hát ott, azt a férjet, azt az embert – igen!

Azt gondolom, ilyenformán gondolkozott és beszélt magában dr. Márton Sándorné, mert szemei haragos állásából és élénken kipirult arczából ezt lehetett kiolvasni.

Erőnek erejével fölkelt, felöltöztette magát és betegsége daczára törekedett, hogy egy kissé szép legyen és ezt Sándor is belássa s erre vonatkozólag egy pár szót szóljon is.

Jó férj, becsületes szerető férj azonnal észrevesz minden ily igyekezetet és méltányol.

Márton úr szeretettel ölelte át még mindig szép nejét, megsimogatta dús szőke haját, megcsókolta nagy kék szemeit, melyekből mély, mély igaz szeretet és jóság, hűség sugárzott és azzal a bús fájdalmas tudattal, azzal a világos látással, melylyel az orvost még beteg gyermekeivel és nőjével szemközt is – a tudomány megáldotta vagy megverte: búcsúzott el kedves betegétől és ült szekérre, hogy betegeinek, szenvedő nyomorékjainak gyógyításában, vigasztalásában találja fel háborgó lelke nyugalmát.

A László-féle nagyszerű építkezések előtt kellett a városban elmennie.

Most – úgy találta, közelebb van ehhez a hatalmas gőgös emberhez, mint tizenhét év óta valaha állhatott: -310- úgy találta, hogy az, kinek leánya oly szeretettel viseltetik az ő neje s gyermekei iránt, megérdemli, hogy több tisztelettel és szivélyességgel üdvözöljék. Úgy vélekedett, hogy jó lesz, ha egy kissé leszáll, s csupa illedelemből megnézi az építkezést.

Nagyságos László úr észrevette a doktor közeledését.

– Vajjon mit akarhat Márton uram, – mormogá magában az építkezést felügyelő gazdag László úr.

Akármit akar: egy gazdag ember soha se haragszik azért, ha egy kis emberke, már mint a doktor is ehol – alázatosan közeledik személyéhez.

Pedig a mi Márton Sándor urat most, egykori mátkája apjához viszi, nem az alázat, hanem ennél több: a hála – leánya iránt.

– Hát mit szól ezekhez a falakhoz? – kérdé jó előre László úr onnan merítvén a beszédtárgyat, a honnan az legjobban esett.

– Túlságos vastagok.

– Mért? és nevetett örömében László úr, hogy oly pompás vastag falakat építtet, és hogy ezt hogy irígyli tőle az egész világ. – Im az a rongyos Márton doktor is szinte megpukkad mérgében.

– Két láb elég volna és fél.

– Nem, legyen három láb, két emelet uram, két emelet. – Még olyan nincs a városban.

S László úr kész volt rögtön az egész tervet egy téglára lekarczolni, s megmutatni, hogy minő pompás termek és hivatalok lesznek itt.

Olyan büszke, felfuvalkodott ember még nem volt, a ki ha erre alkalma nyilt: készséggel ne dicsekedett volna akárkinek is. László Károly úr nagyon alantas embernek tartotta ugyan Márton urat, de olyannak, a ki sokfelé jár, és így sokfelé elmondhatja a hallottakat. Megfogta azért a kezét és megmutogatott neki mindent apróra, az utolsó előszobáig, fáskamráig.

– Nagyon szép. De roppant sokba kerül. Vajjon ki adja a biztos perczentet?

László úr hirtelenében egy átlagos számítást csinált -311- – nevetve vidáman, a legszebb jövedelmek előérzetében.

– Tizennyolcz perczentet hajtania kell.

– Lehetetlen.

– Az állam veszi ki. – Lehet. Tetszik érteni?

– Mégis nem gondolom.

– Oh még jobb perczenteket is ad az állam. Ügyesség – s mutatta a kezeivel – egy kis mellékes áldozat, mert tetszik tudni azok, kiket az állam szerződéskötésekre leküld: legtöbbnyire szegény ördögök, sok mennykő gyerekkel, czifra feleséggel – no és – tetszik ezt tudni. Még több perczentet is srófolhatnék ki, de becsületes ember vagyok. Tizennyolcz – húsz perczent elég. Elég!

– És vajjon biztosan kiveszi az állam?

– Vőm már mindent eligazított.

– Szép.

– Szép, hm! de nem ment ám ez ingyen. Vőm kénytelen volt egész bálokat adni a főbb hivatalnokoknak és szájasabb képviselőknek.

– Bálokat?

– De még pedig hol?

És oda súgta azokat a névtelen helyeket, a hol az állami szerződéseket némely ügyes ember a legszebb eredménynyel kötni szokta.

Vacsorák, ebédek, tenger pezsgő – no és még a járulékok. De Guszti szörnyen érti a módjukat. Meg kell adni, igen-igen praktikusan fogja fel a tényeket.

– Szerencsét kivánok a szép szerződésekhez – valóban így már lehet építeni.

László úr, a mint utóbb vejétől tanulta – ki mindjárt-mindjárt le-lerándult Pestről Nagy-Kakasdra pénzekért és váltói aláirásokért – csak a balkeze kis ujját nyujtá a doktor úrnak.

– Doktor úr, – kiáltott egy magas falról László úr a távozó ember után, – tetszett-e hallani, hogy vasutunk lesz?

– Nem hallottam. Vasutunk? -312-

Vasutunk. Vasárnap lesz az előértekezlet a nagy vendéglőben – el kell menni. Vasárnap délután öt órakor. Vőm az egyik főengedményes és valami angol gróf a társa.

– Nagyszerű, – kiáltá őszinte csodálkozással a doktor úr.

Csak a vidám hahotát lehetett hallani a falról, egy minden örömmel megtölt szív édes, hatalmas hahotáját.

Vasutunk lesz, telegráfunk, főpostánk, huszárkaszárnyánk, nagy emeletes, két emeletes vendéglőnk – ah vasutunk, vasutunk – –

Ezekről beszéltek a kereskedők, a csizmadiák, asztalosok, ácsok, kőmüvesek, háziurak, korcsmárosok, uzsorások, javabeli özvegyasszonyok és férjhezmenő hajadonok.

– Ki hozza a vasutat?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a huszárokat?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a telegráf és főposta hivatalt?

– Hunyadi Gusztáv.

– Ki hozza a város fölvirágzását?

– Mindent mindent a követünk, Hunyadi Gusztáv.

– De hisz akkor már a báróságot is meghozza.

– Meg a grófságot.

Ez utóbbi szó, mint egészen váratlan új szó, csodálatos rezgésbe hozta a vén László Károly úr szívét. Ha halotta egy-egy kiváló jó emberétől – mert a gazdag és szerencsés embereknek mindig kiváló jó embereik vannak – valóban irult-pirult és annyira nem tudta mit csináljon, hogy még a régi járásmódját is megváltoztatta. Úgy járt, mint a város egyetlen grófja a vén púpos katonaviselt Virbicsek Ferdinánd, mindig mélyen meghajolva, tiszta csinos német ruhákban, lassan, senkinek sem köszönve, de mindenkitől elvárva a szives köszöntést; reggelenkint egy kis virágbokrétával, mint Ferdinánd gróf – és örökké szivarozva. -313-

Néha-néha egy kissé kitört ugyan belőle a paraszt zsugoriság és összeveszett vejével, ki szüntelen pénzért és aláirásokért zakatolt, de látva a biztos sikert, a felette jövedelmező államszerződéseket, melyek jól fölvéve a dolgokat – a huszonöt perczentet is megadogatták: nem tehetett mást, mint ismét csak a Wertheimba nyult s egy-egy summásabb váltónak jó társ mellett ismét csak aláírt.

Eredeti kapzsisága a gyors pénzszerzésben, eredeti vadsága és kiméletlen kegyetlensége a pénzek felhajtásában, eredeti óvatossága a pénznek gyümölcsöztetésében az újabb nagyszerű statusműveletek által, nem tagadhatni, bizonyos behízelgő simaságot nyert.

Néhol azt is mondták róla: nóbel ember, gavallér.

Ki mondta?

Egy-két koldus báró, a ki nagy szolgálatokért pár száz forintot kamat nélkül kapott tőle s egy-két igen szegény professor a katholikus gymnasiumban.

László úr nevetett ezeken a pompás czímeken, de jó néven vette őket.

Ha ily kedvező körülmények között forrongott az egész város s minden szegény hivatalnok előléptetésről vagy legalább fizetésjavításról álmodozott az új változások beálltával: nem maradhatott tétlenül a női közönség sem. És épen most, hogy elnöki választásra készült.

– De most már báróné lesz – hangoztaták több családban.

– Ah – én nem tudom! sóhajtá, kiáltá vagy sikoltá vagy épen a hogy jött: rebegé Némethné szül. László Amely néni nyugodt és most már teljesen megerősödött reménynyel, sőt minden kétséget kizáró biztos hittel – nem tudom, engem ne kérdezzetek.

– Én a férjemtől tudom – erősíté Sebestyénné.

– Én az ujságból olvastam – veté oda biztosan Hajkó Pálné, – sőt valami olyan is állott a lapban, hogy főispánnak neveznék ki.

Néhány öregebb asszony egy kis sarokasztalkánál összesúgott. -314-

– Mégis sok, mormogá egy őszes nő keserű mosolylyal.

– A szerencse se tudja mit csinál. Egy emberre rak mindent. Ah! – –

Újabb és újabb vendégek érkeztek Amely nénihez – öregek és ifjak, de mind, kivétel nélkül czifrák, tollasok, pántlikások, csipkések és azon tisztességes törekvéssel, hogy ha lehet, úgy nyolcz avagy tíz évvel mégis csak ifjabbaknak látszassanak.

– Hölgyeim, – állott fel egy fiatal, vereses szőke, pisze orrú, de érczes csengőhangú hölgy hosszú-hosszú papiros ívet tartva kezében, – mindnyájan tudjuk, hogy városunk nagyszerű változásoknak néz elébe.

– Tudjuk.

– Hogy a vasut maholnap keresztül fogja szelni határunkat.

– A mi kertünk alatt lesz az állomás, – suttogá örömmel egy szép barna ifjú nő, – ah mindennap fogom látni, kik jönnek. Ah mindennap.

– És mi még semmit sem tettünk – folytatá a papirosos nő – egyletünk érdekében.

– Én azt gondolnám – gondolák és kiálták számosan, de egy hangon és egyik hölgy a másik hangjára emelkedve.

– Kérem, tessék engem kihallgatni. Kész tervezettel lépek az egylet elé.

– Lássuk.

– Halljuk.

– Olvassa.

– Egy csomó vasuti fiatal mérnök, számtalan új hivatalnok, vendég a fővárosból –

– Ah – kiáltott örömmel több csipkés hölgy.

– A fővárosból, hölgyeim. Mi nem maradhatunk tétlenül.

– Nem, nem, nem maradhatunk tétlenül, – izegtek, mozogtak, mosolyogtok és villogtatták fényes tüzes szemeiket számosan.

– Hangversenyeket kell rendeznünk, felolvasásokkal, -315- tánczczal, énekkel, zenével, tombolával, kiállításokkal. Tétlenül nem maradhatunk.

Az öregebb dámák, úgy a negyvenöttől a hatvanig – kikről a világ szeret minél kevesebbet tudni, holott itt a bő tapasztalás és élet ismeret, feltünő vidámsággal állottak fel székeikről és heves taglejtésekkel kisérték azon állításukat, hogy igenis: tétlenül nem maradhatunk.

– Az idők – folytatá a papirosos szőke hölgy – a mint a jobb lapok kifejezik – előre vetik árnyaikat –

– Előre vetik árnyaikat – ismétlé egy-egy örömmel véve e szép kifejezést.

– Meg kell előznünk a kort, ezt parancsolja jól felfogott érdekünk.

– De szépen beszél ez a Szilágyiné.

– Férje írja neki a beszédeket.

– Hogy hangsulyoz – oh te, vigyázz csak.

– Elnököt kell választanunk.

– Úgy van.

– Itt csak egyetlenegyről lehet szó – a szentjakabi remetéről.

– Hunyadinéról – kiálták többen.

– Nem vállalja el.

– Ő semmit se vállal el, ő most árva- és munkaházat akar alapítani – saját költségén. Már egy kis minta-árvaháza és munkaháza van is a pusztán.

– Tegye be a városba. Hagyjon fel a különczködéseivel.

– Álljon az élünkre.

– Követjük. Jőjjön be!

– Menjen érette egy küldöttség!

– Ráér, még, fiatal, – dörmögék az idősb úrnők.

– Férje báró lesz, főispán lesz – suttogá a megszólított, – ezt kell tekinteni. Vilma most bizonyosan báróné lesz. Pünkösdre megkapja Hunyadi.

Előállottak a régibb érdemesebb asszonyságok. Lármáztak, zajongtak, alkudoztak a körülményekkel, huzogatták -316- kifelé a fehér kézelőiket, igazgatták hajukat, csokraikat. Általában nem maradtak tétlenül. Derekasan küzdöttek magukkal.

Ha nehéz egy érdemes férfinak lemondani valamely megtiszteltetésről: százszor nehezebb ez egy nőnél, a kinek igaz éltető levegője a megtiszteltetés és hódolat.

Az uzsonna szépen folyt, a sültek, tészták, gyümölcsök közelebb-közelebb vitték az eszmét, az elnöki széket Hunyadinéhoz, míg végre érzékeny ölelések és csókolkozások tudtára adták a jó Amely néninek, hogy a diadal megvan – az új elnöknő Hunyadi Gusztávné.

– Legyen, – mormogá az élénk beszélgetésben egy tisztes öreg hölgy, ki tele rakta zsebeit czukros süteményekkel, – legalább báróné elnökünk lesz.

– De báróné lesz?

-317-