X. (Kinek a kis fia vagy te?)

A nagy, ismét fényessé lett László-családban mindenki megmozdult s mióta Hunyadi nemcsak mint koronázási küldött pompázott fejedelmi díszruhájával, ősi kun fegyverzetével, drága arab sárga paripájával, de mint a néhai Ugodi Sándor utóda a követségben is tökéletesen megerősítette magát, és folyvást Pesten tartózkodik grófok, bárók társaságában, és közelebbről már királyi tanácsosi czímet is nyert: valóban az egész nemzetség a boldogság napjait élvezi.

László úr tökéletesen átadta magát vejének.

Többé nem ilyen, meg amolyan, ezze, azza, hanem kedves fiamuram! Ha így szólt: hát tegye fiamuram; ha amúgy helyesebb, én belenyugszom.

Hogy is ne nyugodnék bele egy semmiből fölkapaszkodott, uzsorás pénzekből fölgazdagodott, sötét multja által magát mindenütt meggyűlöltetett ember, oly férfiú, országos kitünőség, követ és királyi tanácsos (talán mégis csak majd egyszer igazi báró is) intézkedéseibe, a kit mindenfelé a legnagyobb hódolat és tisztelet környez?

Most Hunyadi úr építtet. -298-

Államhelyiségeket építtet, postaházat, törvényszéki palotát – nagy és biztos évi bérletekre, melyek a legszebb uzsorákkal vetekedhettek.

Fölötte tetszetős dolog ez a fukar, kapzsi, pénzszomjas László Károly úr előtt.

Hajnaltól késő estig az új épületek, tégla és porondhalmazok, mészgödrök körül jár-kel, ragyogó orczával, az örömtől, szerencsétől, boldogságtól – nemcsoda – egész megifjodva. Nem fél többet az emberektől: hogy félne? mikor mindenki a legnagyobb tisztelettel süvegeli, köszönti.

– Az emberek mindig jók, ott nincs hiba, csak mi el ne hagyjuk magunkat, – okoskodék néha magában, a felette megvidámodott, egykori zord Bach-főnök, és rettenetes adószedő. Nagy úri nyájassággal köszönti ő is a szives kérdezősködőket, kik a nagyszerű építkezéseknél csudálkozásaikkal és minden gazdagságot, hatalmat vigyorgó, hódolatteljes mosolylyal fogadó elösmeréseikkel és szerencsekivánataikkal itt is mint bárhol, megszoktak jelenni.

– Hogy lesz? mint lesz? ugyan pompás lesz!

Hogy tündököltek a kevély László úr szemei e dicső kérdésekre.

– A vőm, a fiam uram, a követ, a királyi tanácsos úr akarta, én bele se mentem volna jó szerén, de ő, de ő – – hát teljék kedve – felelé dicsekedő leereszkedéssel a dúsgazdag birtokos és tőkepénzes úr.

Ez postaház lesz telegráf hivatalokkal és alant boltokkal: a madarasi-utczában vendéglő épül kétemeletes, nagy báltermekkel, kávéházakkal – mert erre fog jönni a vasút és innen fog lemenni Erdélynek, Oláhországnak – ki, ki Konstantinápoly felé. A jövő nyárra készen kell lenni a törvényszéki épületnek, hivatalokkal, börtönökkel, erős börtönökkel hatvan-hetven perszonára. Igen, királyi törvényszéket kapunk. A fiam ki fogja eszközölni.

Míg a hatalmas ember ily beszédek után a dicséreteket, szerencsekivánatokat, oh-kat – ah-kat és édes -299- isteneme-ket – Jézus Máriá-kat fogadja polgároktól, hivatalnokoktól, bámuló és az irígység miatt megpukkanó úri asszonyoktól – úgy mintha véletlenül történnék, fel-fellépeget az emeleti falakra – s gúnyos kicsinylő tekintettel mintegy oda téved a szolnoki utczába a Csákvár Mózes boltja felé – a hol hasonlókép foly valami némi-némű építkezés.

Vajjon ki építtet ott?

Dr. Márton Sándor úr.

Most épen május derekán jár az idő, szépek a napok, melegek, verőfényesek – alkalmatosan mehet úgy a nagyszerű, mint a kisszerű építkezés.

A mint hogy megy is nagyon szépen.

Már a Márton dr. úr házacskájának a falai is rég kiemelkedtek a földből, pedig olyan kevesen dolgoznak az épületen, hogy alig hallani a lármájukat.

Ott áll az ifjú doktor úr. – Az ember azt hinné, hogy beteg vagy valami nagy bánata van. Szemei inkább könyesek, mint ragyogók, arcza komor.

Hát a szegényebb embernek, ha épít – akkor sem olyan nagy és olyan tiszta az öröme, mint a gazdag birtokosnak? Pedig mikor lehet egy férj boldogabb, mint mikor hajlékot épít övéinek.

Itt nincs járókelő, tudakozódó. Egy kis házacska nem igen költ sem irígységet, sem kiváncsiságot.

Költhetne pedig. Im mily széles az a néhány lombos akáczfa mily kellemes árnyékot fog hinteni a házacskára, a tornáczra, meg a játszó gyermekekre. Arra beljebb a hosszan elnyuló kert; keleti oldalán a gyümölcsös, a délin a veteményes jó kezek között szépen megmutathatja, hogy mit tud. De most még rendezetlen. – Ekkora helyt is sok boldog szív elférhet.

László Károly úr néz, merőn ide néz az éles szemeivel. Talán azt látja, hogy Márton Sándor úr mily bús, hogy a doktor úr arcza mily halavány.

Lehet, az ember sok mindent láthat, ha akar.

– S ennek adtam volna én az én egyetlen leányomat? -300- – mormogja magában László úr, mikor látja a szegényes építkezést, s a kopott ruhás doktor urat.

Mosolyog. És ugyan egy szerencsés ember mért ne mosolyogna? de mért ne kaczagna vagy akár egy-két élczes vidám gúnyolódó szót mért ne mondhatna? Hát egy gazdag ember, a ki a legjobban adta férjhez egyetlen leányát – vajjon ennyit se tehetne meg? Akkor mit ér a vagyon, akkor mi haszon van az összezsugorgatott, összekaparászott pénzben, ha még egy szivünk szerént valót se nevethetnénk.

Én részemről azt hiszem, hogy a kinek vagyona van, summásan pénze; a kit a szerencse – már mindegy akármilyen úton fölemelt: annak szabad nevetni, csúfolódni, de sőt ezt jól felfogott érdeke, díszes társadalmi állása is megköveteli.

Miről tudná meg a világ, hogy egy hitvány, csekély eszű, lelketlen csaló, huzavona, alacsony ember ime fölemelkedett, kimosakodott a nyomoruságból, állást, irígyelt, díszes állást foglalt el a társadalomban: ha nem nevetne a vergődő kicsiny embereken s ha azokat jól meg nem döfölné?

László úr nevet, s a legkeményebb, sértőbb szavakkal emlékezik meg arról a tolakodó emberkéről, ki szemeit elég vakmerő volt az ő egyetlen leányára emelni, s elég szemtelen volt még arra is gondolni, hogy valamikor a nagy László-birtokokban mint tulajdonos, örökös intézkedhessék.

Mikor egy gazdag felfuvalkodott, semmiből a sors kedvezése által magasra jutott ember édes elandalodásában nevet, azt egyszerre mint az égdörgést minden szegény, vergődő ember, főkép családapa tartozik meghallani.

Meghallotta-e Márton úr? úgy lehet, mert az új posta-palota felé fordult s bús tekintetével kereste a volt alfőnök urat.

Miért?

Hát mit néz a madár, mikor rád néz?

Talán semmit – és benned senkit. -301-

Reggeli nyolcz-kilencz óra tájt járhat az idő.

Lombosak már a fák, szép magasak a sötét zöld vetések, és mindjárt kaszálásra érettek a buja harmatos rétek.

Hunyadi Gusztávné künn lakik a pusztán. Míg férje Pesten szerzi a dicsőséget, apja bent palotákat emel: ő anyjával a nehéz gazdaságot vette át.

A mit leánykorában unalmasnak, parasztos dolognak talált, hogy a munkásokat felügyelje, azokra főzessen, vajat, turót, sajtot készítsen, baromfiakat tartson, sok sok csirkét, pulykát, réczét, libát költessen, és gondolkodjék, hogy a legjobb fajú zöldségnemeket termeszsze a szentjakabi kövér gazdag földben: most itt e lombos fák, zöldellő vetések, dús kerti növények, zsibongó, zajongó majorságok oh mennyi, és mily édes örömet adnak lelkének.

Korán kel, s mikor a cselédség és a munkásnép dologra indul, már ő rég megjárta a kertet, udvart, az illatos mezőt, a harmatos búzatáblákat.

A szentjakabi pusztán kétszeres kedvvel dolgozik a munkás, mert jól fizetik, jó étellel tartják s a kinek gyermeke van – beadhatja a nagyságos asszony keze alá, ki egy kis iskolában maga tanítja, gondozza a cselédek és munkások gyermekeit.

Az egykor annyira elhervadt László Vilmát, a ki a fényes esküvő utáni napokban és esztendőkben látta csak: az, ha ma látná, meg nem ösmerné.

Im ott jön a magas sűrű rozs között, egy keskeny csapáson. Jön visszafelé a munkásoktól, a kiknek most adatta ki a reggelit.

Széles, lehajló szalmakalap árnyalja be pirosas telt barna arczát; magas kifejlett, erőteljes termetét apró kék pettyes fehér falu köntös fedi. Sebesen, vidámon tart a puszta felé, karján egy kis kosárkát hintázgat, melynek tartalmát bizonyosan a munkások köszönték meg.

Sötét apró szemeiben nyoma sincs a komorságnak; ajkain mosoly játszik, az a mosoly, mely a lélek nyugalmát, vagy legalább tisztaságát hirdeti. -302-

– Vigyázz fiúcska, bele ne essél a vízbe, – kiált Hunyadiné egy hat-hét évesnek látszó gyermekre.

– Nem nem néni, nem esem bele, Bella sem esik.

– Hát kinek a kis fia vagy te?

– Én, meg Bella, – mutatott a szép szőke fiúcska egy öt évesnek látszó kövér piros barna leánykára, – hát maga azt sem tudja néni, hogy mi kinek a gyerekei vagyunk?

– Nem kis fiacskám.

S azzal ölébe kapta a kis bámuló leánykát, hogy csókjaival borítsa be a nap sütötte szép kis barna arczot.

– Mi is itt lakunk nem messze; vasárnap hozott ki bennünket apa, s itt is fogunk maradni az egész nyáron, mert a mama nagyon beteg.

– Jőjjön hozzánk néni, – gyögyögé a kis lányka, – én elvezetem mamához. Ott ni, ott lakunk.

– Hát várj Bella, fogjunk előbb egy halat. Itt ám sok van. Ni, látod, mozog a dugó. Ehen!

– Kis hal – szökött utána édes kiáltással a leányka. Néni, kis hal.

S szorította kövér kis kezecskéjébe a viczkándozó halacskát.

– Néni, mikor apám kijő, annak is szabad lesz itt halászni?

– Szabad kis fiú.

– Nem haragszik néni, hogy István ide hozott bennünket? Egyszeribe itt lesz ő is. Csak buzogányt vág amott.

– Nem, nem kis fiú. Mindennap jertek ide.

– Jőjjön hozzánk néni, ott ni, ott lakunk. Mama nagyon beteg.

A néni megfogta a kis leányka kezét, s valamely mély belső parancstól vezéreltetve – ment a gyerekekkel.

Néhány percz mulva belépett a kis nádas házikóba.

– Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony.

– Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony.

– Bella! – ugrott a beteg felé Hunyadiné. -303-

Sokáig zokogott a két nő, az elhervadt, elsorvadt, egykori szép Bella, s a megifjult, megszépült László Vilma.

A gyerekek oda kapaszkodtak a két nőre és mivel nem tudták, hogy azok mért sírnak: hát sírtak egy kicsit ők is.

– Haragszol-e még? – susogá erőtlen hangon Bella, görcsösen szorítva magához egykori barátnéját.

Vilma nem tudott szóhoz jutni, újból és újból elfordult, hevesen zokogott és kezeibe rejté könyborította arczát.

– Néni, ne sírjon, – simogatá a kis leányka – ne haragudjék, vissza adom a halat – ni fogja, és Vilmos se fog több halat, ha néni haragszik.

– Nem, nem, kicsi angyalom, – fogta ölébe a szép gyermeket, és szorítá magához erősen, – én senkire sem haragszom.

– Hát akkor mért sír?

– Ne sírjon, – kérlelé a fiúcska.

– Látod, hogy szeretnek ezek a gyerekek, édes Vilmám.

– Mért sír a néni? – kérdé a kis Bella anyját, – mondja mama, ne sírjon, ne haragudjék.

– Haragudott, sokáig, nagyon sokáig haragudott ez a szép, szép néni mi reánk kis leányom, – de többet nem fog haragudni. Ide vezette az a jó isten, a ki mindent megbocsát. Csókoljátok meg ennek a szép néninek a kezeit – mert ez a ti kis mamátok.

– Úgy? – kérdé egyszerre a két gyerek örömtől ragyogó arczczal, – hát maga is a kis édes mamánk lesz?

– Az Vilmoska, kicsi Bella.

– És itt marad: apa úgy sincs itt, és ha jön is, neki mindig menni kell.

– Édes Bellám! – ölelé át forró szeretettel Vilma – ne légy bús, itt hamar meggyógyulsz. Én is sokáig beteg voltam, most istennek köszönöm, egészen jól vagyok.

– Be szép vagy Vilma! – tapogatá a beteg nő barátnéja telt karjait. -304-

– Te is az vagy édesem. És nézd, mily szépek gyermekeid.

– Jók, – mondá az anya, azon a hangon, mely a szomorú búcsú hangja. – Meghűtöttem magamat. A lakásunk nedves volt. Most Sándor újat építtet. Ott talán – – úgy-e édes Vilmám – – hozzátok be Vilmoska a fehér nyulat, te is Bellácska – segíts, fogjátok meg, István megfogja – – –

– Megbocsátasz-e nekem Vilma? nem vagyok bűnös, az a jó isten látja, a kihez nemsokára el fogok menni! Mindig szeretett Sándor, még azután is sokáig, mikor te már rég férjhez mentél és nem vett volna el engemet soha, ha nem látja, hogy én nagyon-nagyon szeretem és valakitől ezt meg nem tudja. Ugy-e boldog asszony vagy? Én nagyon boldog vagyok. Sándor soha sem bántott tégedet édes Vilma csak egyetlen gondolattal is – azért, hogy te máshoz mentél. Csak szerette volna megmondani, hogy ő ártatlan, hogy a mit róla mondtak, hogy atyádat kissebbítette – az nem igaz.

– Tudom – –

– Oh Vilma képzeld, ő most is úgy őrzi a leveleidet – de nem haragszom érte. Azok igen szép levelek. Oh Vilma – tudod-e, hogy ő nekem mindig elmondta, ha tégedet valahol látott? tudod-e, hogy Vilmosnak te – de azt talán nem is volna szabad megmondanom – –

– Mama – lépett be a szóra a kis nyúllal a fiú – mit nem szabad megmondanod?

– Hogy ez a szép néni a te kereszt mamád – –

– Úgy? hát akkor néni maga az én keresztmamám, és akkor fogja ezt a kis fehér nyulat, magának adom. De elvisszük a társát is.

Ölelés, csók, kaczagás – –

– Apa, itt van apa, szökött ki mint a mókus az élénk gyermek – a kocsiról leszálló apjához.

-305-