I. («Leszek hát báróné.»)

Van olyan egy-egy feleség, a ki férjének minden levelét felbontja, jőjjön bár az a levél akárhonnan, s mikor minden sorát kiélvezte, beviszi, mint egy jól felszerelt réczét vagy libát. Apa is van olyan itt-ott. És az öreg Márton ur épen ilyen ember volt. Nagyon jól tudta, hogy a finom kékes habos levél nem az ő tisztelt személyéhez szól, hanem, a fiáéhoz: azért régi szokás szerint letette az örökké égő pipát, és föltette az ócska pápaszemet, kettőt-hármat – hogy istenhez fohászkodjék, köhentett – s aztán hozzálátott a ben való kipuhatolásához.

A vén Mari néni is ott állott a háta megett, mivel hogy neki is kellett tudni mindent. A két öreg sziv ilyenkor úgy dobogott, hogy ijedve tekintett egyik a másikára, és felkiáltott: no mi a?

– No mi az? – Semmi? – hallgasson – morgott régi szokás szerint most is Márton ur, a mellett azonban ugyancsak régi jó szokás szerint olvasta a levelet fenszóval.

Sok ember igy olvassa, s azt mondják, hogy az ilyet sohsem üti meg a guta. De hiszem is. -181-

«Kedves Sándor! – kezdé Márton ur.

– De soványan megy. Az én fiamnak a szeretője csak egy szegény asztalos leány – szól közbe Mari néni – mégis sir az ember rajta, olyan drága szép szavakat mond: csillagom, egyetlen szentem, drága Jánoskám. Ugy!

– Alj-népi dolog. Urak másként teszik. Álljon félrébb, nem látok.

– Tudnám csak én a betüt, már rég kiolvastam volna.

– Micsoda beszéd? tudja, studirozom előbb. Álljon odább, nem látok. No, kedves Sándor!

Az öreg ember vett-e valami szomorut észre, a mint döfölte a betüket és studirozta – elég az, hogy letette és nagyokat sóhajtott.

– Menjen a fiamért – ott van a Markos –

– Ne mondja nekem, tudom én, hogy a Markos Páléknál van. De megjárta ma már Sándor urfi az egész alszöget. Mint a jó istent, úgy várja a szegénység. Még a ruháját is csókolják. Nem is csodálom, hogy ne! oda ül a beteg mellé s nem mozdul, a mig ki nem vette a baját. Bezzeg a mostani kocsin járó nagy doktor urak, befutnak a beteghez, aztán úgy mennek tovább mintha puskából lőtték volna őket. Csak ott sátoroznak hosszabban, a hol érzik a pénz szagát. Jó szaga is van annak. Adja, viszem azt a levelet.

És mint a holló – úgy kikapta a levelet az öreg asszony és vitte sebesen.

– Hova szalad öreg? – kiáltott a siető vénasszonyra a Löbenstein kávéház előtt egy potrohos kövér, kopott, rongyos ruhás uri ember, vastag talpu czipőit úgy nyujtva ki maga elé, hogy összes ruházatából azt lássák, mint legjobb darabot. – Tisztelem – mondja meg Sándor urnak – meghihatott volna bennünket a lakodalmára.

És a potrohos, kövér, őszes ember nagyot nevetett.

– Elkapták az orra elől a gazdag kisasszonyt, – kiáltá a siető vénasszony után. -182-

– Azért még se marad vén legénynek, mint a doktor ur.

A kövér, potrohos, rongyos ruhás ember is doktor volt, a kártyás, korhely, rest Jánossi doktor, a ki mindenkire irigykedett, a ki nem volt korhely és rest, és rongyos, mint ő, és ben volt még abban a sorban, hogy egyszer megházasodhatik.

– Elkapták az orra elől, – kiabált, rekedt rikácsoló hangon, – elkapták. És a kinek csak lehetett elbeszélte, hogy ma délután lesz a dr. Schwindler főorvos és László Vilma eljegyzése.

És hogy vették ezt a hirt az emberek?

Ugy, mint Kecskeméten, vagy Kőrösön vagy Cegléden vették volna azok, a kik el nem szenvedhetik, hogy egy szegény fiatal embert szerencse érjen. Röhögtek és százféle alakban beszélték, hogy a tolakodó, henczegő Márton Sándornak hogy vetették ki a szürét a gazdag László portáról. De úgy kell!

Jánossi ur előre látta, hogy Márton Sándor is egy szegény rongyos ördög fog maradni, mint ő, és kártyázni fog a korcsmában, a kávéházban, a beteg apjával, testvérével és inni, a hol csak lehet.

És nem fogja többet feltartani az orrát, mert kitünő vizsgát tett, mert szorgalmas, mert ifju, mert egészséges és még sehol se pocskolták le. Megvénül, lassan jár, hazudik, pálinkát iszik, és adósa lesz ő is fünek-fának. Ha beteghez hivják, ő is csak oda megy, a hol készpénzzel fizetnek, és azonnal, és mihelyst nem fizetnek: elmarad ő is. – Aki beteg – szerezzen pénzt és fizessen, jól fizessen. Igen, így fog beszélni ő is és minden fiatal orvos, a ki látja, hogy milyen kitanultak, borzasztó ravaszok most a betegek, – még vidéken is, nemcsak fönt.

Az is bolond, a ki mai nap doktor lesz.

S Jánossi ur behuzódik a kávéház belsejébe, mert látja, hogy egy messze lakó szegény betegétől jő valami ember. Majd. Várjon a beteg. Várhat.

Oh, ül itt több doktor ur is. A gyalog Kádas, a zsidó -183- Stein. És nagy vigyázattal, szorgalmatosan kártyáznak. Igen, mert akarnak élni és tisztességesen ruházkodni. Egy doktor nem hagyhatja el magát végképen.

Mari néni egy öreg szijgyártónál, a kinek egy csomó gyerekén kivül semmije sincs – csak a sorvasztó nehéz betegsége – megtalálta Sándor urfit.

Ott ült egy ládán és nézte a beteget és vigasztalta, hogy: semmi baj.

– Óh kedves urfi, – szól kifáradtan, lihegve Mári néni, – hiszem is, hogy Bakó István uramnak semmi baja, hisz a két orczája milyen piros, csupa gyönyörüség – de itt aligha nincs valami baj.

Márton Sándor ur, kit valamely lázas betegség erősen megviselt: mosolyogva veszi át a levelet – és a mint átfutja – egész halavány orczájában elpirosodik.

– Ugy-e? – mormogja az öreg asszony. Tudtam – mindjárt, mikor az egyik fehér galambot ma reggel lelőtte a zsandárkáplár. Rossz jel jót sohase jelentett.

– Menjen csak – mondja apámnak, hogy maradjon otthon, mig haza megyek.

– Az? A mint letette a levelet, egyben átszaladt Harkaiékhoz. Nem is tudom, mit ül ott örökké – az urfit is oda szoktatta. Majd meglátja, e miatt lesz a szerencsétlenség.

S a többit utközben bölcselkedte ki a vén asszony, egyenesen Bella kisasszony felé fordulván gyanujával. De mit is vet az a jó isten egy ilyen követ azoknak az utjába, akik szeretik egymást! Bizonyos, hogy az a szemforgató éneklő kisasszony rontja el az egész szép szerencsét. Ült volna csöndesen, hozott volna az isten neki is magához valót. De ketté vágni a kész boldogságot s elmesterkedni a drága vagyont, palotát, földeket, hintót, lovakat.

És futott, mintha a sors neki parancsolta volna, hogy vágja ketté a bajt.

Az ifju doktor ur még egyszer megsimogatta a beteg ember forró homlokát, meghagyta a nagyobb leánykának, -184- hogy mikor adjon az orvosságból s menni készült.

– Doktor ur, – nyögé a szegény beteg, – ha valami rossz ember miatt van baj, ne ügyelje. Hej, ha én még egyszer egészséges lehetnék, de nem kivánnék az istentől semmit! Lelkem, doktor ur, csak az a szerencsétlen, a ki beteg s a ki nem gyógyul meg többet soha.

Sütött, ragyogott a szép nyári nap, de talán csak azért, hogy a betegnek, s a gyerekeknek könyjei szebben csillogjanak, s hogy azok, a kiknek bajuk, bánatuk, szomoruságuk van, lássák, hogy az a felséges teremtő csak adogat egy-egy kis jó időt. Lám, gabona készül, gyümölcs érik, utas ember vigan mehet tovább, s azon a magas tiszta kék egen, még csak egyetlen kicsi foltocska sem akadékoskodik.

Bizonyosan ez is lehetett az oka, hogy Márton Sándor ur oly lelkimegnyugvással olvasta el egykori szép kedves mátkája gyönyörü levelét. «Légy boldog Sándor – én szerettelek – –»

– Ah tudom!

«De ha most mást parancsol – legyen meg az ő akaratja – –»

– Igen, így védi magát a hütelen mindig – nyögé az ifju ember – görcsösen szorongatva a levelet.

«Apám azzal fenyegetett, hogy megöli magát, ha Schwindlerhez nem megyek – –»

– Óh lelketlen, csalárd teremtés! Menj! Mit védekezni – menj!

Mért nem mondtad ki inkább: nem akarok egy szegény doktor neje lenni, mikor méltóságos asszony lehetek – és még báróné! «Tegyen az isten tégedet édes Sándor százszorta boldogabbá mint engemet tett – és adjon te neked olyat, a ki elfeledtessen engemet – –»

– Milyen nagylelkü vagy édes Vilma? – Köszönöm! – –

És néhányszor fölebb alább sétált az ifju szobájában, szabad folyást engedve azoknak a könyeknek, melyeket -185- a legerősebb férfinak is épen úgy nem lehet visszatartani, mint a hulló, szakadó záporesőt.

Mikor meggyőződött, hogy szive már egészen nyugodt: leült iróasztalához és írt – irt oldalt oldal után, egyre erősbödő haraggal, gyülölettel, megvetéssel. Keze reszketett, de a toll nem tudott megállani – – futott futott azon az uton, melyen mind lehet menni a végtelenig, de visszajönni soha senkinek.

«Sohasem ámítottam magamat, – irja levelében az ifju doktor ur, – hogy valami kitünő tulajdonokkal birnék, mindig beösmertem, hogy a sors szegényekké tett bennünket és annak, ki szivét nekem ajándékozta, külső csillogást épen nem szerezhetek. De örömmel fordítottam arra minden igyekezetemet, hogy ismereteim, szorgalmam által méltóvá tegyem magamat családjához. Sokszor hallottam, hogy szülei nem nézik jó szemmel viszonyunkat és hét éven keresztül mégis egyszer sem tapasztaltam, hogy kicsinyléssel viseltetnének irántam. Ha nem találtak is abban nagy örömet, hogy egyetlen leányuk egy egyszerü doktor neje legyen: annyira szerették a kisasszonyt, hogy akaratuk, vágyuk, reményük csak az volt, ami leányuké. És ime a kisasszony az első rágalmat elhiszi rólam, nemtelennek, hütelennek tart, hogy viszonyunkat egyetlen csapással ketté vághassa. Jól van. Megnyugodtam a sorsban, láttam, hogy mátkaságunk felbontására az ok nem személyemben van, hanem egy előnyös körülményben, a mit a kisasszony nem akar megnevezni. És arra ki is kényszeríthette volna. Betegségem alatt meglátogatott a kisasszony – forrón köszönöm – és kijelentette, hogy várjak, bizzam benne, mert senkié nem lesz, csak azé, a kit gyermekkorától fogva szeret: enyém.

«Ma irja: hogy atyja kedveért mindennek véget szakított. Elfogadta a dr. Schwindler főorvos ur kezét, és engemet felszabadít arra, hogy válaszszak olyat, a ki a kisasszonyt előttem tökéletesen elfeledtesse. – És vigasztalni akar, hogy azért engemet örökké szeretni fog. -186-

«Nem édes kisasszony! Én minden fogadása, igérete alól fölmentem, visszaadom teljes korlátlan szabadságát. Válaszszon szabad tetszése szerint. Én nem mondom, hogy szeretem, hogy mindig szerettem. Valjon mi czélt akarnék ezzel elérni. Kiengesztelni a sorsot, hogy ne büntessen meg, a mért megcsaltam valakit? Szégyenleném magamat, ha oly valamit mondanék, a mit nem érzek, s a mit elhitetni akarni bün.

«A kisasszony szülőivel szemközt sokkal szabadabb volt mindig, semhogy azok a kisasszonyt bármire is erőltetni merték vagy csak akarhatták volna is. A mit tett: most is szabadon tette. De mert beismeri, hogy az nemtelen, – bocsásson meg e szóért, de ez a valódi neve, – állandó szeretetének oda igérésével akarja palástolni. Hiu fáradozás! Főkép mikor azt senki sem követelte.

«Édes kisasszony! a mint hét évig senkit sem bocsátott szivébe a szegény Márton Sándoron kivül: a hetedik év, hogy és mi által foszthatta volna meg László Vilmát egyszerre minden szabadságától, függetlenségétől? Az előttem lehetetlen. Hanem azért mentegetődzést soha sem kivántam és soha sem kivánok. A ki szeret, mélyen, igazán: az előtt akadály nincs, csak egyetlen kötelesség: a mig a másik fél hütlenségéről tények által meg nem győződött – szavának nemes megtartása.

«Ugy de bizonyosan hűtelen vagyok, mert nem tudtam elég szemtelen lenni, hogy egy ösmeretlen embernek a kezei közül visszaragadjam azt az arczképet, a mit az jogtalanul eltulajdonított; de én rágalmazó vagyok, mert azokat, a kik megtagadták hazájukat, nemzetüket: jó hazafiaknak nem tartottam. Nem; ma sem tartom, és soha sem is fogom tartani. Az én bátyáim hóhér kezei alatt adták ki lelküket, azért a szent eszméért, a mit valónak hittek: a sors engemet is készen fog találni mindig.

«Kövesse a kisasszony bátran, határozottan, minden ingadozás nélkül vágyait, és engedje meg, hogy -187- én is hasonlót tegyek. Fogadja a leendő méltóságos főorvosné és báróné szives köszöntésemet. Dr. Márton Sándor.»

A guny, mély szeretet, harag és megvetés mindent összetörő hatása alatt olvasta el a szegény leány egyetlen imádottja levelét. Főképen a kemény sértő szavak maradtak meg lelkében, hogy már rég hűtelen lett és ezt valótlan állitásokkal akarja palástolgatni; hogy szüleinek vele szemközt semmi akaratjuk sincs és hogy ő önként, készakarva, nagyravágyásból nyujtotta kezét a főorvosnak, – hogy csak menjen tovább is ezen az uton, legyen méltóságos asszony, téns asszony helyett, és báróné, szegény vidéki doktorné helyett. Ne ingadozzon, csak bátran. És hogy ő is úgy fog tenni a maga részéről, bátran, határozottan – ingadozás nélkül – és ezt ki is kéri.

– Oh tedd édes Sándor, – szólt sáppadtan, reszketve a leány. – Rég tudom már, hogy teszed is. Az első estvét, mikor haza jöttél: hol töltötted? – –

Olyan mélyen gyülölte azt a szegény leányt, hogy ajkára nem vette volna Bellát. Azóta is hol töltötted napjaidat? De a hűtelen én vagyok. Kinek a levélkosarát láttam szobádban az ágyad fölött? Hanem még se haragudjam. Kivel sétálgattál annyi délutánokon a templom felé, a temető felé – óh mindig meglesettelek – talán velem? Kinek az apjával voltál édes barátságban? Az én szegény szerencsétlen apámmal nem. Kinek a kezeit csókolgattad annyiszor? A én anyámét? Felelj reá Sándor. Jól van. Tedd az akaratodat, kövesd a vágyaidat – mert tudom, mik most már, ha még úgy irigylitek is: méltóságos asszony leszek, nem Mártonné téns asszony – a mivel gunyolsz, hanem leszek hát báróné.

Ezzel lecsapta a szivig sértő levelet, két kezébe hajtotta fejét – és mint minden igaz, hü leánynak tenni szabad – sirt, és a mit ismét minden igaz, hü és nemes lelkü leány megtesz – átkozódott, átkozta az órát, melyben ahhoz a gonosz, csalárd, csábító -188- leányhoz belépett; a napot, mikor kitárta előtte minden titkát, érzését; – átkozott mindenkit, átkozta magát is – és azt gondolta, hogy mindent a legjobban tesz, és máskép nem is tehetne. Terveket gondolt ki, így kisirt szemekkel, kuszált hajjal, remegő ajakkal, kegyetlen boszuálló terveket. Oh hogy fog kaczagni azokon a nyomorultakon, a kiket bizonyosan meg fog verni az igazságos isten – a minthogy verjen is; – soha soha meg nem bocsát. Megveti őket, és örvendeni fog, ha mint irigyelt báróné a négy lovas hintaján mellettök elhaladhat.

Érezze majd a lelketlen ember, hogy kit vesztett el, és lássa az áruló, (Bella) hogy mivé tette azt.

Nem tudta tovább szőni-fonni a kegyetlen terveket, oda ment az ablakba, és arra fordult, a merre Márton Sándor lakik – és egy rövid perczre elfelejtett mindent, mint mikor felébredtünk nehéz, kinos álomból – és mert szeretett, mélyen, igazán szerette Sándort, azt hitte, hogy a mit apjának igért: azt mégis nem akarhatja a jó isten, hogy megtörténjék.

Ember – az a jó isten a kezedbe adta sorsodat. Fonj belőle szárnyat, hogy repülj: szabad; verj belőle lánczot, hogy életeden át rab légy: szabad; csinálj belőle poklot mennyország helyett: óh szabad; sőt ha szeretnél belőle koldusbotot csinálni, mert a koldusbot, minden botok közt a legszebb és legalkalmasabb: azt is megteheted – mert szabad.

Ma egész nap a szegény Vilma is, és Sándor is – ezt a nagy és dicső munkát folytatták. Jól ment – egészen jól ment.

Különösen sikerült a László Vilma törekvése. Szép menyasszony volt, vidám, boldog hogy a legszigorubb apa is meg lehetett volna vele elégedve.

Sokszor meg is simogatta és csókolta László ur, a leendő főnök, – báróné leányát.

– Kedves lányom! édes jó, engedelmes kis leányom! – susogja a boldog, végtelenül szerencsés apa, leányára nézve, ki mindenkire mosolygott, mintha ott -189- egy szögletben állott volna Márton Sándor, és annak akarta volna magyarázni: látod, hogy boldog vagyok! Báróné leszek, hogy annál jobban fájjon a szived, méltóságos asszony. Óh ha egyszer a feleségednek előtted azt mondhatnám: téns asszony.

S mikor a boldog menyasszony így örvendezve kiviaskodta magát, hogy apja, anyja, sőt Schwindler ur is, Amely néni is el volt ragadtatva a jó Vilma szép, igazán szép magatartása által: akkor mintha csak az erős gyertya és lámpafény miatt történnék – szemeiből egy köny hullott alá fehér selyem, drága mátkai ruhájára.

– Egészen rám ütött, – gyönyörködött az apa büszke szép leányában, – az utolsó izig László. A mit föltesz a fejében: törik szakad keresztül viszi. Bizonyosan föltette magában, hogy báróné lesz – bizonyosan. Nagy nemzetségbe lép, de lépjen is. Van hozzá jussa, meg módja is. Mindent szépen, dicsőn igazgatsz, oh, jó istenem –

És épen készült, hogy ő is poharat emel és pedig a feleségére, a zavartalan boldogságukra; hogy soha csak egyetlen rossz szót se mondtak egymásnak; és hogy szeretett drága veje-ura is csak úgy tegyen, úgy becsülje meg a feleségét – akkor többet nem is kiván – ezt akarta elmondani és még némelyeket; ezek miatt borzongatta a hideg kezeit, ajkait és a lapoczkáit – mert egy papiroskára leirva mind morzsolgatja az asztal alatt ezt a szép beszédecskét – mikor is hirtelen fut ki a báró.

Hova fut? mi a baj?

Mint igazi lelkes apósnak csak ez a kérdés foroghatott most a szivében, fejében, poharában – mely im szinültig volt töltve – és az asztal alatti beszédecskéjében: hova fut? mi a baj?

Megnézem.

Ott egy csomó hosszu, göndör haju ember állott, földig érő tisztes papi kabátban, csak hogy igen sok pecséttel és folttal, és nehány asszony, olyan köntösben, -190- a minőt a csárdákban és korcsmákban viselnek a szegényebb rendü zsidó asszonyok és leányok.

Szegény sorsuak lehettek, az látszott róluk tisztán, de úgy kell lenni, hogy igen boldogok, mert ragyogott az arczuk az örömtől. Messziről is jöhettek, mert a por vastagon belepte csizmájukat, papucsokat, kabátjukat, hajukat, s erős csontos orczáikat.

Egy öregesebb magas, száraz ember a megszólamlásig hasonlított Schwindler urhoz, ugyan olyan nagy hajlott orru, csak vastagabb, olyan göndör haju, csak szürkébb, olyan szemei csak hogy véresebbek, zavarosabbak.

– Adolf, – kiáltott, és ment kiterjesztett karokkal Schwindler Gusztáv ur felé.

– Adolf, – kiáltott.

Schwindler ur észrevette, – ő mindent hamar észrevett, – hogy a háta mögött van valaki, és azt is észrevette, hogy a sárga, tarka kutya is kiszaladt a nagy ebédlőből, és úgy ugrándozik azokra az emberekre és asszonyokra, hogy ekkora öröm és szeretet egy haszontalan kutyától, valóságos csoda.

Azért hirtelen oda tapadt ahhoz, a ki Adolfot kiáltott, mondott neki valamit, olyan nyelven, a mit László ur meg nem értett, és az egész csoport engedelmességgel, de mindegyre bekandikáló szemekkel és meg-megálló lábakkal nagy nehezen lehaladt a lépcsőkön Veszeli Jóska vezetése alatt.

– Kik ezek méltóságos fiam uram? – dadogá inkább, mint sem kérdezé László Károly ur olyan arczczal, hogy nem szerettem volna, ha az a nézés engemet illet vala.

Schwindler Gusztáv ur, a méltóságos fiam uram – olyan hangon, mely a legőszintébb részvételt mutatta, és olyan nemes arczczal is, mely elárulta, hogy milyen lélek lakik ő benne, válaszolá:

– Ezek édes öregem a Krumpelholz atyjafiai. Utasítottam őket, hogy hova menjenek, mig tovább szállíttatásukról gondoskodom.

– De hát Krumpelholz zsidó lett volna? -191-

– Valóságos zsidó.

– És ilyen szedett-vedett rongyos nép?

– Ilyen.

– És hogy lehetett ő fönök akkor?

– Oh édes öregem, ő már ki volt keresztelkedve. Szerencsés összeköttetések.

– Bámulom.

És látszott László Károly uron, hogy bámul, mert vörös arcza olyan lett, mint a sárga viasz, és az ajka olyan kék, mint azé, a ki vagy meghalt már, vagy még ma meg fog halni. Le nem vette a szemeit kedves veje uráról, úgy meg volt illetődve.

– Sajnálom, – mondá Schwindler ur átölelve apósát, – hogy most itt nincs Krumpelholz, látta volna Nagy-Kakasd, hogy milyen főnöke volt. Csak egy olyan ember tudott így elaljasodni. Hanem megkapta, a mit keresett. Egy pohár vizet, – sipegé a főorvos vőlegény ur szédülve, a mit nem tudott megakadályozni. – Sajnálom ezeket a szegény embereket, szivemből sajnálom. Mekkora utat tettek.

– Honnan?

– Morvából.

– Nem onnan könyörgöm alázatosan, – szólt közbe egy kun inas, – Csernoviczból valók, hogy katona voltam és jártam Galicziában, Lengyelországban és hogy még értek egy kissé a nyelvükön, hát kérdeztem, honnan valók? Csernoviczból. Mit akarnak? Hogy beszélni a méltóságos urral.

– Igen, – dadogá éles, hideg tekintettel a főorvos ur, – miután titkáromtól megtudták, hogy Krumpelholzék eltávoztak innen. Különben szemtelenek. Innen még ma továbbíttatni fognak.

– Persze, – erősíté László ur, – talán meg is teszem a rendelést?

– Ne bántsd öreg, bizd őket rám. Nagyon sajnálom őket, ők mit sem tudtak rokonukról. Nyomorult nép. De idáig fáradni – saj…

– Azt bizony egy csöppet se sajnálja méltóságos… -192-

Most ki nem mondta volna, hogy fiam uram.

Dr. Schwindler úr a kis szédülés után, mely a hirteleni meglepetéskor minden emberen erőt szokott venni, csakhamar teljesen visszanyerte erejét, nyugodtságát és egész vidáman vitte, röpítette be karján László urat, kinek az egész ünnepély folyamán nem akart többé sem étel, sem ital, sem muzsika tetszeni. Még abban sem talált nagy örömöt, mikor úgy késő éjjel, éjfél felé a méltóságos báró úr oda ült a zongora mellé és Vilmával egy olasz operából valami édes arató dalt elénekelt. Pedig hogy tapsolt minden ember, még a vén pap is hajtogatta a fejét, és sok sok szerencsét kivánt a szép hanghoz.

– Édes leányom, – mondá az öreg egyházi férfiú, igaz elérzékenyedéssel – ezzel a szép hanggal valóban gyönyörködtetni lehet még az égiek seregét is.

És nem hagyott nyugtot, míg a Nabuko operából a szegény fogoly zsidók dalát el nem énekelte.

A ki könnyen tudott sirni, most mind sirt, csak László uron nem fogott a meghatottság.

Ő, a ki sokáig volt bűnügyeknél majd jegyző, majd biró, most pedig elnök: hajlandó lett volna rögtön kiadni a parancsot elfogatásra, nyomozásra, vallatásra, ütésre, verésre, guzsbakötésre – a végsőig, az utolsóig.

Nem az az ember volt, a kit ilyen esetekben ki lehetne játszani.

Talán gyanakodott?

De kire?

Járt-kelt egyik szobából ki, a másikba be. Elő akarta venni azt az inast, a ki beszélt ezekkel a rongyos emberekkel. Tudjon meg mindent, mert itt hitvány dolog készül. Ah, ha őt rá akarnák szedni… ha ha ha: rettentő.

A zene olyan édesen szólt, Vilma oly odaadással hajolt Schwindler úrnak, a báró úrnak vállaira, oly készséggel engedte átkaroltatni karcsú derekát – úgy szerette volna, ha Sándor mind ezt látja, és ha már ma akár az esküvő is megtörtént volna. -193-

Egész lelkét a boszú, az égő, szaggató, tépő boszú foglalta el; nem látott mást, csak egy szegény házaspárt, a vén Márton puszta, kerítéstelen házában; egy elzüllött, elrongyosodott embert, a ki beteges és napról-napra alább száll, mert veri az isten, a mért ő vele oly igazságtalanul, oly embertelenül bánt; és egy rossz asszonyt, a kinek arczáról le lehessen olvasni, hogy ime: így jár, a ki a más kedvesét elcsábítja: így járt az álnok Harkai Bella! Példát vehet róla a világ.

Késő, késő idő volt már, majdnem virradni kezdett, mikor a vidám társaság belátta, hogy itt az óra urak és hölgyek: mehetünk haza felé.

A szerkesztő úr, ki egyszersmind profeszor is volt a gymnáziumban, felkérte a vendégkoszorút, hogy addig is, míg ezt a felséges, nagyszerű ünnepélyt «Az uj alföld» a maga valóságában hozhatná: legyen kegyes és hallgassa meg azt a költeményt, a mit a legszeretőbb és legboldogabb szivek e dicső eljegyzése alkalmából itt helyt rögtönzött.

Mióta a szegény Márton Sándor kiesett a László család szeretetéből és a főorvos bejutott a rokonságba: László Károlyné szívét, most, e perczben érintette az az öröm, a mi egy boldog anyáét az egész eljegyeztetési és széptevési idő alatt kedves vágyaival, reményeivel, szép terveivel lekötni szokta.

Vers, egy vers, az ő kedves szép leányáról, olyan, a milyeneket Csokonai irt Lillájáról, és Himfi kedveséről. Most már látta, hogy leánya csakugyan boldog lesz, hiszen verset irtak róla. Felejtett mindent, a mi agódtatta, furdalta; elfeledte, hogy leányát németek közé viszik, talán idegen földre, csak azt érezte most, azt a kibeszélhetetlen édes gyönyört, a mit akkor érezhet csak az igazi jó anya, mikor azt a verset olvassák fel, a mi az ő egyetlenegy, drága, kedves, szépséges leányáról szól.

Nem is türtőztette magát, hanem sirt, és még jobban, mint Amely, a ki felül akarta mulni ebben is, mivel az egész szerencsét egyes egyedül magának tulajdonította. -194-

– Halljuk! – kiálták a férfiak nyersen, követőleg.

A szőke, piros képű szerkesztő és költő a báróra függesztvén tekintetét, és hódoló tekintetével üdvözölvén a szülőket, de különösen a menyasszonyt, így kezdé:

Istenek játéka, nem más a szerelem,
Boldogság virága nyit nyomán ide len.
Égi tűz, égi láng, égő a sirban is:
Örökké biztató, nem csalárd, nem hamis.

Menyasszony, szépséges tündöklő menyasszony!
Gazdag nyár megáldjon, szép tavasz maraszszon.
Kerted rózsa nélkül: szived – sohse legyen –
Szerencse vezessen, karjaira vegyen.

A hajlék hova lépsz: legyen templomotok;
Merre jártok-keltek, legyetek boldogok –
Magam nem lehettem soha lovon járó:
Éljen a báróné – és a derék báró!

– Jaj te gonosz Dani! de eltaláltad! – zugá a sokasság, kaczagva, örvendve, s elösmerő nagyokat ütögetve a poéta vállaira.

-195-