II. (Egy alázatos látogatás.)

Hónapok teltek el azóta, – nagy és országos események hoztak reményt és csalódást a nemzetre, hogy az öreg Harkai bácsi felolvasta előttünk azt a felséges szép levelet, és karácsonyi vigasztalásul elmagyarázta kis családjának, hogy a fenvaló isten régentén is csak rendre hozott el mindent, és bizonyosan így fog tenni most is.

No, és mit hozott el?

Hozott sok, sok jó munkát Bella kisasszonynak, és számtalan kisebb-nagyobb órát Harkai néninek, a mikor egyszersmind arról is gondoskodott, hogy egy két hivő, romlatlan szívű ember akadjon, úgy a felszögben, mint az alszögben, a ki mikor Harkai bácsi könytől ragyogó szemekkel és soványodó, hervadó arczczal – nyáron is télies, meleg ajándék kabátjában, nagy hosszú szárú magyar csizmáiban, – tisztes ősz szakállával és szépen megnyirt és elfésült ősz hajával, töredezett, nagyocska fogaival, és soha nem aggódó derült mosolyával, egy-egy ujabb levelet titkon bemutat – és szerényen, de teljes bizodalommal egy-egy kis kölcsönt kér, addig, míg ő megjön, és mindenkinek visszaadja a magáét: hogy olyan emberséges ember legyen, a ki azt mondja: hogy no kedves Harkai bácsi, mennyit adjak? forintot? az sok lesz, de adok 30–40 krajczárt; ha nincs fája – -196- egy kis ágat; ha nincs kenyere – egy kis kukoriczát; ha nincs zsirja, szalonnája – egy kis jó avast, az nagyon, de nagyon egészséges.

És kik voltak ezek a jó emberek? a kik egy gyámoltalan embernek mertek hinni, és nem lökték ki hajlékukból férfiasan, hogy: vén ember, mit hasztalankodik? Szégyelje magát; ha nincs miből éljen: mért nem fordul öngyilkossághoz? hiszen Cato is úgy tett, a kit mindig emleget és milyen szépen! képeken is lehet látni sok helyt. Ölje meg magát; nagyon tisztességes temetést rendezünk. Nem öli? mért nem öli? Hát ér ez a nyomorult élet annyit, hogy egy öreg ember, kereset, vagyon, örökség nélkül minden szégyennek, piszoknak, nemtelen lehurrogatásoknak kitegye magát? Soha sem ér. Tegyen úgy, mint kedves bölcs Senecája: vágja fel ez ereit és üljön a Tiszába, nem messze van ide.

És kik voltak ezek a jó emberek? És akadnak ilyenek? És lehet még élni ilyen kenyérrel az emberek között?

Ez legalább is van olyan fontos kérdés, mint az, hogy Krumpelholz úr valjon vissza jő-e még Nagy Kakasdra? mert nem lehetetlen. Hogy László Károly úr mikor kapja meg a valóságos főnökséget? mert meg van neki igérve. Hogy Schwindler úr valjon mért nem használja a bárói czimét? Mert jobb volna, ha használná, mivel mindig kitüntetés az egy magyar városra, ha valamely báró akkorka bár mint a kis ujjam: van kebelében. Milyen jól hangzik az: a báró itt; a báró nálam volt; a báró elnökölt; a báróval kártyáztam; a bárónak egy krajczárja sincs; a báró váltót hamisított; a báró megszabadult; a báró főnök lett; a báró rokonom, sógorom, barátom, te s tu pajtásom. Ah a báró, a báró! – – az ördög vigye a hitvány kis báróját – de mégis csak báró, és szörnyen jól esik az embernek, ha egy-egy magasabb ranguhoz dörzsölődzhetik. Nem lehet eltagadni, mint a finom külföldi bor – ha csupa hamisítvány is – nagyon jól esik.

És kik azok a jó emberek, a kik hajlandók egy szegény -197- elcsapott, öreg, tehetetlen hivatalnoknak; egy diplomájától gaz uton megfosztott, nagy családú ügyvédnek; egy kimart köszvényes papnak; egy végképen megbukott kereskedőnek; a ki mert nem akart gazember lenni, hát mint semmi nélkül való 60–70 esztendős ember lett: semmire való ember: óh istenem, kik azok a kik az ilyeneken elég gyengék szánakozni; és rajtuk minden dicsőség és hirlapi magasztalás nélkül hétről-hétre, hónapról-hónapra – elbuvás, megszökés, gorombáskodás és kézcsókolás nélkül segíteni?

– Kik azok – hogy neveiket ide jegyezhessem; hogy a házuk kapujára egy bátorító szót irhassak; hogy az uton; a kaszinóban; a piaczon; a templomban; a kávéházban; a sétatéren a nyomorultaknak megmutathassam, jól megmagyarázhassam?

Isten rásegítette Harkai bácsit, hogy ő egytől-egyig ösmeri őket, még sötét éjjel is ráakadna szállásukra; arra is rásegítette, hogy tudja: kinél, miről kelljen beszélni; némelyik megkivánja, hogy a szegény ember nagyokat hazudjék, hihetetlen nagyokat, mert csak ezeken lehet jókat nevetni. Harkai bácsi a bölcs, örökhirű Tacitus, Cicero, Horác, Ovid, Virgil mellett nagy mondásait, saját nagy mondásait is segítségül tudja venni, és olyan jól, hogy áldani lehet az istent, a ki nem csak a kevélyekről, hanem az alázatosakról is így gondoskodik. Oh az isten fedezet nélkül soha senkit is nem hagy.

Berreg a gép is, és a szép Bella kisasszony úgy ráhajol, oly édes bizodalmas szeretettel, mint a lovas katona kedves hű paripájára. Berreg a gép, s míg sebesen veti az öltéseket, dalt súg a leányka fülébe:

Fenn a csillag rád ragyog,
Védenek az angyalok.
Virágillat – madárdal –
Testvérére: reád vall.

Peregj, peregj szekérke!
Szép hintóval felérne
-198- Csergő pergő kereked,
Szálló szárnyas tengelyed.

Suhogj, suhogj fehér gyolcs!
A szerencsét errébb hozd:
Egy hű kezét kezébe,
Nászkoszorút fejére…

Berreg, zakatol a kis varrógép, a szegény leányok malma; a szegény leányok buza nyomtató nagy gőzmozdonya; a szegény leányok pompás zászlós hajója a Dunán, Tiszán, Maroson és minden szép vizeken. Most megint vigan berreg, zakatol.

De bizony nagyon búsult akkor, mikor László Vilmáék máshová vitték a sok drága munkát. Gazdag szerencsés leányok előtt, kiknek reggeltől estig akkor szabad kinézni az ablakon, mikor akarnak: megfoghatatlan dolog az, hogy a szegény leány akkor sirjon és busuljon, mikor neki is ott lehet ácsorogni és üldögélni az ablakban.

Sokáig nem került munka, mert elterjedt a hire, hogy Lászlóék is elvitték a munkát Harkai Bellától. És ha egy nagy úri család elviszi: akkor a Reif Jakabné, a policzájné, s a német Kádárné is elviszi. Nagy-Kakasd mit sem tudott arról, mert nem is volt szándékában, hogy megtudja: mily szomorú napok folynak az öreg Harkaiéknál. Mint ment a gép, Harkai bácsi olvashatta a szép biztató titkos külföldi leveleket, és Harkai néni napokig elráspolyozhatott egy-egy ötkrajczáros réz srófocskán; de azokban a napokban, mikor megállt – Tacitus és Cicero; Ovid és Virgil; Seneca és Chateaubriand bölcsekre szállott a terhes kötelesség.

Mily jó, hogy ezeket a a költőket és bölcseket egyre kevesebben és kevesebben kezdik érteni: ez a körülmény becsesebbekké teszi őket, mert az emberek, még a kemény uzsorás szivűek is mindig szeretnek olyanokat hallani, a miket nem értenek. Harkai bácsi tehát a tarisznya fenekén mindig hozott haza valamit, csakhogy napról-napra ijesztően kevesebbet. -199-

– Tacitus – óh.

– Hagyja Harkai bácsi, – intett Müller úr, egy volt árvaszéki ülnök és most tehetős magánzó, – tisztelem Agricola bácsit és a germán atyámfiait is – de kifogyott. Majd a jövő hónapban. Úgy, úgy.

– Mert a mint szépen mondja Cicero, de Seneca – kedves öcsém.

– Igaz, igaz, – komorodott el egy másik pátrónus is, – én való, hogy élek halok a klasszikusokért – de ez a sok leány – igen sok czipő kell.

Így, így ment az, azokban a napokban, mikor László úr és Némethné született László Amely legreményteljesebb napjaikat élték és Vilma kegyetlenül tartotta haragját és féltette Bellától Márton urat.

Most látszott meg, hogy minden dicső volta mellett is letünt a szép klasszika litterátura világa.

Harkai bácsi, a mit sohasem hitt volna magas képzettsége mellett: oda sülyedt bánatában, hogy az öreg Márton mellett tisztogatta a kosárhoz való vesszőket. És e vesszők hasznosabbaknak bizonyultak, mint a legszebb mondások a harag megfékezéséről, és a béketürésről – Senecából.

Végre egy vén kávés, egy gazdag német, valami kényes fiatal leányt kért meg, és azt akarta, hogy minél előbb meglegyen a lakodalom.

A jó isten ide Harkaiékhoz juttatta a munkát.

Visszatértek az öröm és reménység áldott, szép, verőfényes napjai. De Harkai úr is részt vett a munkában – virág-mustrákat rajzolt – serényen. Elhanyagolta értök kedves klasszikusait az alszög és felszög örömére. Harkai néni is letette hálátlan óráit – és leánya mellé állt.

E kedves szép napok voltak azok, mikor az öregebb Márton után az ifjabb Márton úr is – végezve betegei látogatását – bebetekintett Harkai bácsiékhoz. Itt nem volt harag; nem volt gyülölet, kevélység –: öröm és megelégedés ragyogott a szemekből, komoly vidámság beszélt az ajkakról. -200-

Az ifjú doktor úr néha szinte elfelejtette, hogy nem Vilma az, kivel oly nyugodtan, édesen beszélget; hogy haza menet, s majd bús otthonában annál keserűbben érezze a valót.

Eleinte mint a kedves betegről: mindig Vilmáról folyt a beszéd.

– Ne féljen öcsém uram, – biztatá az öreg Harkainé, – Vilmát ösmerem, azt nem fogja ujjain forgatni senki. Czivódás, féltékenykedés az egész.

Annál édesebb lesz a béke.

Bella is odafordult nagy kék szemeivel, és derült mosolyával erősítette anyja állítását. Ő azonban nem szólt többet Vilmáról, sokkal mélyebben meg volt sértve – és maga sem tudta miért volt: sokkal erősebben gyülölt, semhogy régi barátnéja védelmére csak egyetlen szó is jöhetett volna ajkaira.

Később, a mint egyre sűrűbben járt Schwindler úr a László családhoz: egyenesen kikérte Márton úr a Harkai családtól, hogy a multat ne emlegessék többé előtte.

Bella napról napra vidámabb, kedvesebb, beszédesebb lett; eleinte mintha bátyja lett volna: úgy fogadta Sándort, örömmel, zavartalan tekintettel; majd azon vette magát észre, hogy ismét csak róla és egyedül róla gondolkozik, az ő szemei néztek reá a gépről, a virágról, a gyolcsról, – és mindenünnen; egész nap az ő beszéde, az ő szavai hangzanak a szobában, mikor nincs is itt; az udvarban vele sétál, a kertben vele beszél, a templomban ő reá néz, az utczán vele találkozik – mindenütt mindenütt – csak ő.

Tudta-e, hogy ez nem szabad?

A szerető szív csak egyet tud: szeretni és a szeretetben hinni – várni – remélni. Minden jog, minden törvény, minden hatalom ez egy szóba van nála: szeretem.

– Szeretem.

Azt berregte a gép sebesen, sebesen, százszor ezerszer, mindig tisztábban, érthetőbben, annyira, hogy -201- nemcsak az öreg Harkainé és Harkai úr, de még az öreg Márton úr is egészen szabályosan ki tudta venni.

– Fiam! – szólította meg egy alkalommal a szótalan, komor ifjút az öreg Márton úr, – azt gondolom, betegséged merőben elmult.

– El édes apám. Miért kérdi?

– Kezdesz egy kicsit pirosodni. Ugyan ideje is.

– Mért van ideje?

– Mért? – azt hiszem három hete van mán, hogy az a német doktor eljegyezte László Károly leányát.

– Lehet.

– De nem lehet, hanem úgy van. Te, nézd fiam, igen jó kis dohányom került. Rákapatnálak. Itt benn csak nem ölnek meg füstjiért. Szijjuk fiam, eb lelke financza – ide nem üti az orrát.

S az öreg nagyobb igazság okáért egyet ütött a pipaszárral a levegőbe, mintha épen előtte állott volna, a kinek készségesen szánta.

– Nem gondoltál valamit édes fiam? Ejnye be pompás még a füstje is.

– Le kell mennem a kántornéhoz, beteg.

– Az fiam olyan erős asszony, hogy még két kántort is kiszolgál. Nincs miért oda fáradoznod. Máshová mennénk most.

Nehány perczig hallgattak.

– Tudod hová fiam? Megmondjam Sándor? Ne gondold ám, hogy a miatt a gőgös paraszt László nemzetség miatt valami különösebben búsulok.

– Hiszen miért is búsulna apám?

– Persze. Dehogy búsulok, még örülök, hogy oda nem keveredtél. Elpusztítottak volna. El. Dehogy nem, becsületes embert nekik, annak a csúf sárgaképű leányuknak.

– Apám – –

– Csupa egy méreg még a tekintete is. Megölt volna fiam.

– Édes apám – –

– Dölyfös, makacs, mint az apja. Te nem tudtál -202- volna vele birni. Igaz, én majd megreguláztam volna. Micsoda? nem reguláztam volna? Én? Talán féltem volna tőlük?

S a kis, erélyes modorú és hangú emberke úgy megszorongatta szipókáját, hogy valóban lehett látni, mikép ő sok dolognak el tudná találni a módját.

– Adj hálát az istennek. Én mondom: adj. Vagyon, nem vagyon – oda se neki fiam. Gazdagabb leány is lett már koldus asszony. Csak egyet mutatok: a hatalmas Borona Jánost. No kellett annál hegyesebb orrú ember?

Minden héten más kalapja volt. A felesége biborban, bársonyban, a leánya selyemben, a fia egyik kávéházból, kocsmából ki, a másikba be. És most? Úgy lesz, hogy az utolsó rongyukat is elliczitálják. Csak ilyen tartós úr a vagyon. Egy kis szerencsétlenségre úgy összemegy, mint esőre a rossz posztó. Sohse sirasd a László vagyont.

– De apám, ki beszél erről? – pattant fel az ifjú kisáppadva.

– Hát a többek közt én fiam. Vagy mondjak más példát? Van elég.

Ott a gazdag Istvánfi Trátyi, az örmény kalmár. Egyetlen leányát – úgy-e? no? Hát ér valamit a vagyon? Ennyit se – mutatta ujjával.

– De ki beszélt erről?

– Első a jóság, hűség, szorgalmatosság.

– De hát mit akar ezzel?

– Nem árt ám az fiam, ha valaki felnőtt a keserű kenyéren. Még jobb. Ej, én sokra becsülöm az olyan fehér népet, a ki nagy varró, ruhakészítő. Szegény anyád is mindent maga szabitálgatott. Bezzeg a László leány persze – nem ilyen kohóból került ki. Mondom édes fiam, hogy annyit se bánkodjál, mint én.

– De apám mit akar ezekkel?

– Hát megmondjam? Jó, megmondom, egy jó feleségnek valót néztem a…

– Jaj téns úr, – úrfi – megmondtam, még minden -203- jóra fordul, – döfte be az ajtót Mári néni, alig lihegve, de igen vidám, elégedett orczával.

– Mi az? No ne törjön úgy reám. Minél vénebb, annál kiállhatatlanabb. No?

– Mi? Jön a László Károly úr – egyszeriben itt lesz. Ahol az úrfi ajtaján kopogtatott is. Nyitom. Szaladok. Úgy-e? tekintett vissza nagy megelégedéssel. De a jó ténsúr az okos – s mutatta a fejét – már eltrafikálta volna a drága lelkem úrfit. – Szerencse, hogy én itt vagyok.

S pár percz mulva csakugyan nagyságos László Károly helyettes főnök (még mindig az volt) lépett a Márton urakhoz.

Az öreg Márton úr, bár bátor ember volt, mégis most úgy tett, mintha kiment volna – s egy kis lábcsoszogtatás után csakugyan el is tünt.

Maga maradt az ifjú doktor úr.

– Elhigyje édes doktor úr, – ez a látogatás rég a szivemen feküdt, – kezdé mosolyogva, igen alázatosan László úr, – kezét nyujtva az ifjú embernek, s a megragadott finom, vékony fehér kezet sokáig szorongatva.

Márton Sándor úr a lehető udvariasan mutatott helyet a váratlan vendégnek és törekedett – bár a szive roppant erősen dobogott – nyugodt lenni – és bátor és nyájas.

Holott e három törekvésből csak egyet is szépen eltalálni: nem utolsó munka.

– Ön, édes Sándor, nagyon rég nem volt nálunk. Mi okból?

– Ha az illemet meg nem akartam sérteni –

– Ah – vágott az ifjú szavába – mit illem – barátság – ezt szerettem volna.

És ujból oda nyujtotta László úr veres, kövér, forró kezét.

– Mi igen sokszor vártuk. Nem kellett volna úgy mindent félreérteni.

– Nekem nagyon határozottan meg volt irva…

– Édes barátom – hol látott olyan embert, a ki -204- haragjában egy kissé többet ne mondott volna, mint akart? Ifjú embernél soha sem szégyen az, ha keresi az alkalmat a kibékülésre.

– Senkit sem bántottam.

– Lássa, ezzel öli meg minden ifjú ember a szerencséjét. Büszkeség soha sem adott még helyes tanácsot. Látom, édes atyja is haragszik reánk, pedig bizony sokat köszönhet a családunknak.

Az ifjú ember gunyosan mosolygott, és testvéreire gondolt, kik sokat köszönhetnek a László úr jóakaratának.

– Kitudtam édes barátom, hogy az a kép hogy került a főorvos úr kezébe.

– A báró erőnek erejével vette el tőlem.

A báró szóra egyet szisszent László úr és elveresedett.

– Későn tudtuk meg.

– A főnök úr nem akart kihallgatni.

– Hagyjuk a főnök czimet, – örömestebb venném öntől a régi elnevezést.

Márton Sándor lelkében egyszerre föltámadt az egész elveszett mult, szemei ragyogtak és szíve kész volt mindent elfelejteni, hisz őt is a keserűség, a mellőzés ragadta oly szavakra és tettekre, melyek teljes szakadásig vitték a dolgokat.

– Megbocsátom azokat a kifejezéseket is, melyekkel akkor annyira megsértett. Azóta sokszor beláttam, hogy nem volt miért magamra vennem, és ön édes Sándor – úgy-e nem reám értette?

László úr ismét oda nyujtotta a kezét.

– Hagyjuk, erre ne feleljen Sándor. Nagyon kényes pont. A jövő igazolni fogja, hogy én épen oly hű hazafi vagyok – azért, ha urunk, császárunk, ő felsége szolgálatában állok is – még ma: mint ön, vagy akárki a világon.

Mit gondoljon ilyen szavak után egy ifjú, a kit eddig lenéztek, kimartak, kikergettek boldogsága paradicsomából? Honnan merítsen bölcseséget? -205-

És mi akar itt történni? Csak csufolkodás – vagy kibékülés?

Törekedett megerősíteni szemeit, hogy egészen oda lásson, a hol titkos fegyver mozog. De épen most érezte, hogy az ő szemei is mennyire gyöngék.

Azonban szivét kimondhatatlan édes érzés, remény, öröm foglalta el.

Mi van itt? mi történt itt? Csakugyan szeretné Vilma, és úgy a mint írta? És ezek az emberek csakugyan inkább szeretnék leányukat, mint a bárót, a fényt, a világi dicsőséget?

László Károly úr látta, hogy a madár egészen a lépen áll már. Engedte, hogy ott vergődjék. Arra nem jött még el az idő, hogy ki is nyujtsa felé a kezeit.

Vergődjék ott.

Mit akart a helyettes főnök úr?

A mit egy gonosz, ravasz apa szokott akarni. Résen lenni, s akkor huzni össze a hálót, mikor biztos, hogy ott a fő.

Azt nem csak sejtette, de Veszeli Jóskától ki is tudta, hogy azok a jövevények galicziai zsidók voltak – és nem a Krumpelholz úr atyafiai. – De mivel hamar, még másnap az eljegyzés után – mintha a föld nyelte volna el őket: eltüntek, és nem lehetett nyomára jönni, merre, hová s azt nem tudta, Krumpelholz hol van, hogy tőle tudna meg mindent világosan, s vele – mivel ő foglalta el helyét – nem is levelezhetett: mint a tolvaj, a kinek rejtekét fölfedezték – éjjel-nappal ébren volt és vigyázott.

Oda haza, – sem a városban nem mert körülményesebben tudakozódni sehol a Schwindler multja felől, és még nejével, kit különben sem szokott erősebben beavatni titkaiba – sem mert közölni semmit, a mi az ő nyugodalmát merőben elvette.

Mit akart?

Kéznél tartani biztosan Márton Sándort. Ha gyanuja alapos, ha az az ember nem báró, hanem valami jött-ment csaló; ha őt felültette, és rá akarja szedni – ha – ha – -206-

E tépelődő találgatások végkép megzavarták. Kerülte az embereket, minden szerencsekivánataikat úgy vette, mint tőrdöfést, melylyel még a legutolsó ember is tudva támadja.

Fényes ruhái, diszöltözetei, csillagjai nem adtak szivének örömöt; sokszor alig tudta magát megtartóztatni, hogy otthon, látva a sok varró nőt, a felhalmozott temérdek fehérnemüt, selymet, bársonyt, minden ruhát fel ne öleljen és ki ne hányjon az ablakokon. A mi után úgy áhitozott, dühbe jött, ha hallotta: a báróné, a kis aranyos báróné. Testvérének meg is tiltotta, hogy addig, míg az esküvő meg nem lesz: hagyják el a bárónézásokat. Majd akkor lesz annak az ideje. Leányára, ki mindegyre dalolt, kaczagott, ugrándozott, de ki napról-napra halványabb, összeesettebb lőn: úgy nézett, mint valóságos itéletére.

Többször megszólította, és megfeddette, hogy nagyon különösen viseli magát, az nem illik. Megszólják. Legyen okosabb.

Semmi, semmi se ment kedvére.

Schwindler úr nagyban festette, diszíttette lakását; butoroztatta szobáit; rendelte a drága képeket; vette az ezer forintos lovakat, grófi hintókat. Vadászt, lovászt, inasokat, szakácsokat fogadott. S a fösvény, dusgazdag uzsorás László Károly rémülve gondolt arra, hogy a sok minden az ő véres verejtékkel szerezgetett, kuporgatott vagyonából fog még kifizettetni.

– Nem, – kiáltott fel egyszer-egyszer bezárt irodájában, – nem türöm tovább. Felbontom az eljegyzést. Itt rut dolog fog lenni.

De akkor mit mond a város, a vidék, a világ? Mit mondanak ellenségei, hivataltársai, kik mindig irigykedtek reá, és mindig és mindenütt rágalmazták.

Megint csak megállott. Tanácsadója, bizalmas barátja egy volt: a pénz, a pénz – a jó, emberséges, hüséges pénz; de azzal nem lehetett beszélni. Máskor igen; sokszor, most aranya, ezüstje néma lett, mint a sir. -207-

Igy jött, ezzel a lélekkel, ezzel a feldult, összeroncsolt szívvel arra a gondolatra, hogy felkeresi Márton Sándort. Hány kinos, rettenetes éjszakát vergődött, harczolt át addig, míg lábait betanította, hogy a szegényes szabóköz felé tudjanak menni, a hol a vén kosárkötő lakik. Hányszor megmarkolászta a kevély, makacs, szívtelen nyelvét, míg az arra birt hajlani, a merre parancsolta, és mint a buta, tolvaj, ragadozó holló azt tudta mondani: édes kedves ifjú barátom Márton Sándor úr, édes jó Márton öcsém! Hányszor kinyujtotta a bárói vőt kereső kezét, hogy azt begyakorolja arra a gyalázatos szolgálatra, hogy épen olyan alázatos, nyájas, hódoló hajlással forduljon az elmart, legazemberezett ifjú felé, mint oly sokszor a méltóságos Schwindler főorvos úr finom, sovány kezei felé! Hányszor erőszakolta husos, veres képét, hogy barátságosan vigyorogjon egy koldus ifjú emberre, a kit le akart záratni, és ki akart üldözni a városból, hogy ne találkozzék a szúrós szemeivel, és sötét öldöklő szemöldeivel.

Míg mindenbe beletanult, és egyszer csak belépett a rongyos koldusudvarba.

Most ismét elemében van.

A fiú megadta magát. Csak egy szó kellene, s a legény talán térdre is vetné magát László Károly helyettes főnök úr előtt.

Ő úgy gondolja. S a mit ő gondol: az mindig igaz is szokott lenni. Nem, ne tegye a fiú.

Maradjon – mondá magában diadallal a főnök úr.

Mára elég. Egészen elég. Minden a legjobban sikerült. Megint úgy mosolyog, mint főnöki karszékében a rabra, az alázatos kérelmezőre. Kezei könnyen hajlanak, akár odább tudná taszítani azt az együgyü Márton Sándort, a ki úgy kapott a horgon s olyan közel ült mellé. Szemei bátran néztek minden felé, és észrevesznek mindent apróra a szegényes szobákban. Bizony koldusság uralkodik itt. Egy kis üveges könyvtár, három négy sor fényes, aranyos láda értéktelen könyvvel – -208- az egész. Az iróasztalon egy kitömött fehér galamb – az, a melyik lakodalmi ajándékra volt szánva; széles, fehér gatyáját majd arasznyira terjeszti; magas, sisakos taraját mint egy koronát úgy hordja; apró, csillogó üvegszemeivel úgy néz, mintha a párját lesné, a kit nem fog látni többé soha. Még a begyét is felfutta, mintha háta mögött hallaná párja vidám burukkolását.

No de mi ez? csak egy galamb.

Nehány kopottas festett szék – és az ágy felett – ah.

– Lássa ez szép, – ugrott fel és szólt elégült mosolylyal László úr, az ágy fölött függő fotográfiára nézve.

– Igen, – mormogá Márton úr – elpirulva – Vilma kisasszony. Pesten készíttettem egy kisebb után. Nem ő adta, az övét parancsolatra visszaküldtem.

– Megtarthatta volna azt is édes öcsém. Ha valakit nagyon szeretünk, az soha sem szégyen. Nem, én is így szerettem a feleségemet.

S az apa őszintén gyönyörködött leánya kitünően sikerült arczképében, nyájas szemeiben, hosszas szép arczában, dus, fekete fürteiben, magas, deli termetében.

– Helyes – folytatá – a kit szeretünk: ne dobjuk ki mindjárt. Ugy tettünk mi is öcsém urammal. Haragudtunk reá, – hisz mondtam miért, de minden elmult. Legyen köztünk a régi barátság.

Azt azonban nem mondta egyetlen szóval is: hogy látogasson meg bennünket öcsém minél előbb, holnap – vagy akár ma.

Nem eddig volt kitüzve a czél.

– Én azért is jöttem édes Sándor, hogy magát kineveztessem kórházi másodorvossá. El kell fogadni. Ifjú ember, ráfér. Hallom, hogy nagyon szép kurákat tesz. A nép szereti, viszi – nagyon magasztalja. Jó jel. Törekedjék is elsőben a népet nyerni meg szép bánással. A népnek sok hasznát lehet venni. Majd jő a városi főorvosi hivatal: akkorra jó lesz – igen, igen.

– Nem, most semmi hivatalt sem fogadok el. -209-

László úr elvesztette egy perczre nyugalmát, és úgy hallatszott, mintha egyet köszörült volna a fogain.

– Még mindig a régi harag, doktor úr?

– Nem, bennem a betegek iránt semmi harag sincs, csak független akarok maradni.

– Elhagyjuk hát. Pedig azt hittem: örömet szerzek.

– Nagyobb öröm nekem ez a mai látogatás.

– Legyünk jó barátok. Lássa, az én szívem nem változott. De az én örömem még sem teljes, mert a mit hoztam – személyesen hoztam: visszautasították. Haragudnom lehetne. Nem teszem. Ifjú embernek megbocsátom, ha egy kissé fejes: nem ismeri még a világot. Nos édes Sándor – mi hirt vigyek haza?

– Kézcsokomat – ő nagyságának.

– És – –? Látom, még önnel lassan megy a dolog, – előzte meg az ifjú lehető ajánlatát, a mit épen nem akart még, – várunk. Az idő minden orvosnál kitünőbb. Addig is megvihetem a hirt, hogy Márton Sándor jó barátunk, őszinte jó barátunk.

Az ifjú őszinte igaz érzéssel nyujtotta kezét, és elmondhatta volna: üdvözlöm, és ha akarja bocsánatát kérem, mert beösmertem, hogy tulszigoruan itéltem.

De ezt az ajkán lebegő tiszta, igaz szavakat nem akarta észrevenni László úr. Neki a mai nap ezek nélkül is diadal volt.

Mikor elváltak, és üdvözleteiket még egyszer kifejezték – künn, a széles főutczán, mely a László palota felé vitt, a főnök úr örömmel mondogatta magában: a tartalék megvan. Szemmel tartjuk.

-210-