Hó hull serényen, sürü pelyhezéssel…

Kész kripta most a lombtalan berek:

Tanyát e tájon csak a csüggedés ver.

Bús bokrok alján árnyak rémlenek.

Halkan körülfon kétség és sötétség,

Lábam botolva félre tévelyeg.

Kis ablakokba távol enyhe mécs ég,

Áttüzve fényét fátylakon, ködön.

Mindez reménynek, célnak oly kevés még!

Feléjük én is égve küzködöm.

Tüdőm zihál, a kin agyamba fájdul.

S egyszerre tép száz kegyetlen köröm.

Előttem itt-ott apró tarka láng gyúl,

Kis fintor ördög fürgén integet,

S hideg verejték ver ki már a láztul.

Szél hord havat meg bomlott rimeket.

Gartatva zúg át a kihalt fenyéren:

Tán engem is már végre betemet.

Itt roskadok le sápadtan, fehéren.

Szivem verése halkan elakad.

S hajnalra minden élni kél, csak én nem.

S ha nap röpit a földre nyilakat,

Rá vissza vig kép mosolyog föl innen:

Sik, szűz mezőség enyhült ég alatt.

Fák állnak itt-ott ezüstös karingben.

Kis nyájas őrház. Varjak a havon…

S egy fa tövén a hó között övig benn:

Én. Hideg arcom csupa nyugalom.