Nagy Emmának.

Tenger, te nagy, ki messze zúgva terjedsz!

Most fájva folyton feléd vonz a vágyam;

Sodródni rajtad napfényes dagályban,

Dagadó kedvvel, melyet gond nem ernyeszt.

Ne mindig csak e zártkörü hegyek,

Melyek közt rabbá rögződik a lélek!

De habok hátán szegüljek a szélnek.

Majd kék partokról álmok intsenek.

Oh lelkem, lesz-e perc, mely ezt megadná?

Lendit-e láz még igazán szabaddá?

Vagy e vágyad is cselvetés csupán.

S ugy járhatsz, mint rab fenevad-király, ha

Résnek ront, mellyel durva gúny kinálja,

S véresre romlik óla rácsfalán – – –