Dús lombu fáim virággal tele

Hajolnak három gyermekemre le.

Galyakon át a fényes, drága nap

Fejükre villan, ahogy játszanak.

Oh most szemükbe minden tündököl!

Az egész föld egy édes, meleg öl.

Mindenki jó. Az élet vig tanya.

Játékos kedvet dehogy rontana.

Fák lombja, kék ég – enyhe sátorul –

Fölébük védő gonddal domborul.

De jaj előlem nem rejt már a fátyol

Ennyit az élet zord ábrázatából.

Már látom, az ég tulsó peremén

Kis foltnyi homály torlódik henyén.

Az a homály – még talán dél se lesz –

Viharmadarak bolydult fészke lesz.

Felhők nyomulnak tolakodva, zordon

Haraggal fel a borult égi bolton.

Fa reccsen, ág hull, a hová csak ér

A fergeteg. A föld egy csatatér.

De minden vészen túl is megmarad

Az edzett ág, a szivós akarat.

Oh rátok is majd rohan fergeteg.

De ne rémitsen dűhe gyermekek!

Hadd hihessem: ha nem is védne fátok

– Erős hajtások – akkor is megálltok!