Mint régi szobrász szép halott fiáról

Mintázta művét, melyről hir maradt:

Igy én is, – amig lelkem egyre gyászol –

Versekbe vések halott vágyakat.

Pillámon még a bánat könnye repdes,

S már szemem újon nyilt csodákba lát,

Lesvén mohón, mint szépét a szerelmes:

Holt vágyak báját, rejtett vonalát.

S amit szemem lát, abból az anyagba

Kezem minden szebb formát belevés.

Igy él tovább, mint lelkem egy darabja,

Minden alig mult, újabb szenvedés.

E gyöngéd formák, apró, drága szobrok

Sok emlék-zúgot sorba töltenek.

Rajtuk motozva már el-elborongok:

Mi lesz, ha szivem többé nem temet?

Jaj, ha talán már csupa bútlan éj jő,

Csak holt formák közt szabad bolyganom.

De nem lesz többé, kit veszitnem: élő,

Több szép fiam, több drága bánatom.