Osváth Kálmánnak.

Ha majd egyszer, (talán nem is sokára)

A legutolsó bástya is ledől,

S én ugy tudok az elzajlott tusákra

Gondolni, már a falakon belől:

Jó lovam hátán kardomat keresztbe

Fogom, száz sebből vérző, vén lovag,

És felnyögök, bő könnyekkel fürösztve

Pilláimat, de kinom nem lohad.

A szálló estben jajjal igy kesergek:

– Jaj, éveim, mily álnokság tiport

Igy vérbe?… Hát ez volt a cél, mi kellett?

Ily verten üljek diadalmi tort? –

– De szél diderget, s lomha téli felleg

Mögül hidegen néz a téli hold!