Berde Máriának.

Megtorpan, eláll, ujból tova törtet – –

Motorja morajjal tölti a völgyet,

Ámulni riaszt sok törpe falut – –

… De közben a bibor nap kialudt!

Csak sárga derengés, fájó szürkeség

Maradt utána, s foly az ürbe szét.

Mint hogyha halálszin haldoklót belep.

„Jaj – búg a motor – közelebb, közelebb!

Ez este talán a vég, a halálos

Beteg föld estje, – s még hol a város? –

Ha elér a nagy éj, az összeroppanás,

Ne érjen itt – egyedül – tova hát – rohanás“ – –

„Vagy tán (a motor döngő szava zúg):

Lehet valahol egy távoli zúg,

Hol még az öröm lappangva lakik.

Hamar kalauznak hát valakit.

Ki fölkutatni vezet szaporán!

De ki az, ki legyen? – Tagore talán? –

Ő lenne a csónak, az ujkori szent,

Ki fulladozókat, partra kiment?

De nem; ő az egészé mégse lehet,

Hiszen ég és föld: napnyugat, napkelet!

S halálos álmot elüzhet-e mákony?

S mig egyre sürübb a homály a világon,

S csak árnyjáték: falu, eb, temető,

Mig elsuhan – csak a gép hitető

Beszédét hallom, a hogy riogat:

… Hát mért ne rivallnál kürt szavaként magad?

A lelked Nilus, ahogy Assuánnál

Torlódik, már a mezőkre kivág.

(Tikkadt Egyiptom most a világ!)

Zsilipet fel hát! – Tovább mire várnál?

Itass meg szomjat, bomlassz uj csirát!

Te légy a merész hang, mely lelket is átjár!

Kiáltsd ki, a bús, te, a vaksi homályba:

Mindenki hibás, a ki búba merül,

Sötétet áraszt élte körül.

Mig minden sziv, ha örül, pici lámpa,

Melytől a nagy éj egy része derül.“

Mint, ime, a város lángjaitól

Az út, – (hol a gép most igy duruzsol) –:

„Oh emberek, jó emberek, ti árvák,

Vak sors miatt oly sokat szenvedők,

Beh hoznék nektek büvös, puha párnát,

Álomba nyugtatót, feledtetőt.

Hát jertek mind, ti sirva ballagók –

Épitni a téren egy dobogót,

Keresni a szót, magasság, mélység

Uj összecsendülését.

Im én is adok, legyen tietek

A kincs, mit lelkem rejtegetett.

Kövessetek, jertek!“ – de most a motor

Egy kapu előtt végsőt zakatol.

Kilépve, megingok az aszfalton alant.

Magam vagyok, elnémult az a hang.

A kávéház ködös ablakain

Pár unt arc néz ki, megbámul, köszönget,

S a hall tükrében elém, nőve, tünnek:

Bús, vén szemeim, nyütt arcom, vállaim – –