Sok meddő harc során,

Álmaim alkonyán,

Meredek úton önmagamhoz értem.

E magam: sziklavár,

Mely komor daccal áll

Csatatér fölött, felhős szürkeségben.

Itt kapu, fal kemény,

S nincs áltató remény,

Meglepetéstől nem kell ijedeznem.

Más meg se közelit –

Csak villámok szelik

Fénylőn az eget olykor közelemben.

S csak néhanap, mikor

Izzóbb az estbibor,

Lépek ki, vértben, magányom fokára.

S szemem a sik teret,

Mely annyi cselt vetett,

S rémséggel tört rám: békélten bejárja.