Akit minden más céltól tilt az élet

– Oh gyermekek, megváltás hirdetői –:

Már ezután csak általatok élhet!

Különös vágy von közétek szegődni.

S ott is maradni, játszva veletek.

Mig más paranccsal majd az anyaföld hi.

Ugy csendül felém tiszta lelketek,

Mint angyalének felhők kórusából

Hivő felé, ki hinni feledett.

Hozzátok lelkem menekülve pártol,

Eldobva minden áltató reményt.

Körötök megvéd vágytól, lelki vádtól.

Körötök multam, szentelt berkeként

Ragyog föl nekem, ifjontin, csodásan.

Oh, szemem alig szokja már e fényt!

De csak kerengjünk boldog ámulásban,

S az esték halkan zsongjanak mesét.

Az élet szinét többé meg se lássam.

Igy gyermekszemmel nézvén egyre szét,

Már nem remegek, mint harc közbe régen,

Hogy árulóm lesz jóság, gyengeség.

Veletek békén, Isten tenyerében

Pihenek; széjjel álmom sem kalandoz.

Tudván: köztetek révem, menedékem…

S tán általatok jutok önmagamhoz.