Friss hóval ébredt fehér hajnalon

Felébredek; mily furcsa minden itt!

A nippek, a pár könyv az asztalon

S a ló, mely im-most ott kivül nyerit.

Szobám hidege lassacskán hevül.

Mily szép itt lennem ismeretlenül.

Mint titkon megszállt fejedelmi vendég,

Ki, mig alitnák, máris tovament rég.

A bolt előtt a bámész csőcselék,

Tán most épp rólam folytat szócserét.

Van, aki látta – távol eb csaholt,

S a fák fölött épp felötlött a hold –:

Két ordas jött ki s ott a rengetegnek

Szélén vonítva, hosszasan kerengett:

Tán velem jöttek, mint kiséretem.

Velük magamat én őriztetem.

Oh kincses ölü mély ár, babona!

Már engem is visz medred ősi sodra.

Bús lelkem rajta pehelyként forogva.

Halk ájulatban sodródik tova!

Már látom is: ki fel nem fedve jöttem,

Titkon is megyek, majd, ha szánra szállok.

Előttem sejtés csilló selyme szállong,

S szánam csilingel csak a téli csöndben.

Megyünk; nagy erdőn át a zuzmarás fák

Vén válluk terhét rám sóhajtva rázzák.

Majd meg kitárul messze lent a sik,

Körül a halk hó mindenütt esik.

S én elnyujtózva, prémek közt, henyén,

Tudván tudom, itt minden enyém:

A roppant erdők és a törpe házak,

Melyek közt köszönt a muzsik-alázat!

S így elém addig tólúl képre-kép,

Míg Moszkva vár, mint urát, hercegét.

Már messziről zúg valamennyi tornya.

A tanács elém kijön a kapukhoz:

Kenyérrel, sóval üdvözölni; futkos

A tömeg, cseng-bong a sok fürge trojka.

S én megpihenni palotámba térek.

De már sok ezer lángja gyúl az éjnek.

Hódolni pompát ragyogtatva vár

A sok ünnepség: nők, opera, bál – –

Tündéri fénylést tükröznek a termek

– Ámultan állnál ottan, mint a gyermek –

S mindent, mi száz dús szépséget kinál:

Még szebbé lát egy uj Zichy Mihály;

Ha meg merengni vágyom; tétován,

Csájkowszki zokog fel a zongorán.

Úr-voltom kéjét ajzott szivvel érzem

S hogy tőlem semmi jót se tilt lakat.

Életem: élet, enyém vagy egészen!

Lelkem nyügöktől ujjongón szabad.

Szabad – kopognak. Ejh, szabad no! Tessék! –

Rekedt köhentés: a fiakkeres.

A várást unván, engemet keres.

Igaz is bizony, vár a kötelesség!…

Míg henye vágyak muzsikája csalt,

El is feledtem az unt hivatalt.

Pedig e nap is rak rám terheket még.

No, rozzant szán, gyü, gyerünk: rút robot

Karjába vár, mint örökös rabot.

S nem hagy, míg onnan a halál ki nem tép.

Hogy tovább győzzük, jó lesz hát vigyáznunk,

Nehogy az útban meghülésig fázzunk!