Rőt reggelen, vad, őszes éjen

– Mint pernyés lobu lángvihar –

Egy rémes érzés rám fuvall.

Majd, mint gyermek, kit éjbe, hóba

Tettek ki gonosz emberek:

A lelkem fázva didereg.

S vacogva lázban, égve fagy közt,

Egy tudat ér a szivemig:

Kis időm futva letelik.

Itt hagyok űzve, bukva mindent

– Mikért sziven se szurna vád –

És itt a legtürőbb anyát.

Anyám, te türtél annyi évet,

Hogy legyen értük pár napom.

Ezeket én meg nem kapom.

Rám már a végzet szele zúdul,

Sziszegve kúszik éjjele.

Éjem mind vele van tele.

Mulásom annyi zajt sem üt majd,

Mintha a szél egyszerre csak

Egy ajtót hangosan becsap – –