I.

Lágy ujjak érik s fájva, szakgatottan,

A húrok alvó búja fölsajog.

Zengésbe ömlő, tördelt futamokban

Nagy mélységekből ébredt sóhajok.

Grieg, éjszak szkaldja, komoran borongva

Zeng, zúg, jajong a föltárt hangszeren.

Dala szélként fogódzik bánatomba,

Mely gyászhajóként suhan el velem.

S egyszerre már a messze-fönti fjordok

Felhős egébe tűz a homlokom.

Bús, esti fénybe sirván én bolyongok,

Én állok ott, egy izzó fjeldfokon.

Nekem sir ott a szivem, délre vágyva,

(Vággyal, amely csak űzött emberé.)

Oh, bús-örök vágy, éjszak ősi vágya,

Délszaki tájak, tengerek felé!

II.

(Anitra tánca.)

S a nagy zenésszel Operencián túl

Ragad a láz. Csak egy-két pillanat:

S elém Szahara pusztasága tárul,

Ülvén egy árnyas pálmatörzs alatt.

S im pálma árnyán, bársonyos homokban

Táncos bokák igézőn pergenek – –

Anitra, jer, ne hagyj elveszni szomjan,

Csókod borával enyhitsd lelkemet.

Te nem is tudod, mennyit sirt utánad

Sok fájó vágyam, árva bánatom.

Sorstól kapott, szép, fényes koronámat

Hogy loptam tova hajszás útakon.

De már tikkasztó út után oázis

Nyugtat, s nyomomba sakál sem vonit – –

Anitra, tied szivem, s koronám is,

Csak igy zenélj meg táncolj siromig.

S még mondanám. De közben este lett künt.

Az utolsó dal bent is most hal el – –

Fejem lelankad. Koronám is eltünt.

S a szürke homály némán átölel.