Szobám dér-fátylas ablakán kinézek:

A tavasz ismét nyüzsdül. Mit akar?

Hát nem lesz mindig a fák ága tar?

Fog ezután is sziveket igézet?

Lesz, aki gyülöl, lesz, aki szeret,

Oh tudat, melyet nem lehet kibirni!

Dús balzsamát az élet kertje hinti.

S megfér gyepén úgy ifju, mint öreg.

Csak neked nem hajt öröm-rűgy sehol már,

Szivem, vén koldus. Inkább verni szünj meg,

Sem hogy tudd éhen: mily sok a rakott tál.

S te szem, kit látás kaján sorsa büntet,

Inkább vakulj meg, mintsem télből nézzed,

Hogy nyári fényben más jár, heverészget.