Szilvák, meg almák, mohos, régi kertben,

Most is ugy érnek, mint húsz éve, régen.

Kaszált fű szaga száll a régi réten,

Mint amikor még könnyebb volt a kedvem.

Anyám is itt van, multam gondos őre,

– Most is nekem süt, főz a kályha mellett –

Habár azóta gondtól öregebb lett:

Nekem csak úgy él, s mutat mult időmre.

Itt-ott hunyorgó szögletek homályán

Egy-egy vén kandur – mint mesékben olykor –

Egy-egy búm titkán meghittkedve mormol:

Titkon, mely itt várt, rég-gazdátlan-árván.

Már tudom én: itt volt a mese-erdő,

Melyet, bent élve, másfelé kerestem.

Oh hol hever még oly hűsen a testem?

Hol ölel álom, oly lágy ölbe rejtő?

Hejh, öreg kertem, hol a régi lelked?

Csak pókfonalak fénylenek a fákon.

Fujnám, de – jaj, én gyilkos napi jármom! –

A riasztó hang a kürtömbe dermedt.

Tán él a kert még; lánya, mese kútja

Még nem is unt meg ébresztőre várni.

Csak nem én vagyok már az a királyfi,

Aki a varázst fölzengetni tudja.

S szivem, melyet már új örömre tártam,

Elfúl a szálló, szürkületi ködben.

Látom: hiába volt, hogy haza jöttem.

Az ily kivert a multban is hazátlan!