Volnék a hang, mely őszi ködben

Váratlanul lelkedbe döbben.

Az égő szem, mely a homályból,

Fenyegetőn feléd világol.

A szorongás, mely éjfelente

Álmaidban tőrt ver szivedbe.

Volnék a vágyad, buja, bomlott,

Mely pillantást se hagy nyugodnod.

A végzet volnék, mely a bünbe

S azon is át a sirig űzne.

S lennék föld röge, habnál lágyabb,

S ölemen lenne örök ágyad.